Ugrás a fő tartalomra

Idézetek 2.

Az előző oldalon a blogger olyan kedves, hogy nem hajlandó elmenteni az újabb idézeteket, így idegyűjtöm a továbbiakat.

– Drágám, az a fürdőtrikó szörnyen keveset takar, ugyebár – magyarázta.
– Jaj, mama, ne légy olyan régimódi – csattant fel Margó türelmetlenül – Végtére csak egyszer halunk meg!
Ez a megállapítás oly váratlan volt, és oly igaz, hogy sikerrel elnémította a mamát.



*


  Ez volt doktor Androukhelli. Elragadó emberke volt, és a betegágy mellett egészen egyéni modort tanúsított.
Po-po-po - mondta, berobbanva a hálószobába és feddőleg nézve Margóra, po-po-po. csudaesztelenül viselkedett, ugyebár? Megcsókolni a szent lábát! Po-po-po-popo! Még meg is tetvesedhetett volna! Szerencse, hogy csak influenzát szerzett. Most azután tegye, amit mondok, mert különben mosom kezeimet! Ne okozzon nekem ilyen butaságokkal még több munkát! Ha még egyszer lábon csókol egy szentet, nem jövök el meggyógyítani… Po-po-po… ilyet csinálni!

*
A feleségem miatt késtem, éppen most született kisbabája - mondta büszkén.
Ó, gratulálok, doktor úr - mondta mama -, igyunk az egészségére.
Spiro a tánctól kimerülten ült a közeli díványon, és legyezgette magát.
Micsodát? - ordított Androukhellire, dühösen összerángatva szemöldökét. - Már megint van babátsz?
- Igen, Spiro, fiú! - mondta Androukhelli ragyogva.
Most hány van? - kérdezte Spiro.
- Hat, csak hat - mondta Androukhelli meglepetten. - Miért?
- Szégyellhetsz magukat - mondta Spiro undorral. - Hat!... Fenék!... Szaporodnak, mint a macskák és kutyák!
- De hát én szeretem a gyerekeket - tiltakozott Androukhelli.
- Amikor én nősülsz, kérdeztem feleségem, hányat akarsz? - mondta Spiro harsányan. - Azt mondta, kettőt, csináltam kettő, azután bevarrattam. Hat gyereksz… Istenre, az embernek kifordulsz a gyomra! Mint a macskák és kutyák!

*
- Biztos vagyok benne, Theodore, hogy ezeket a történeteket magad eszeled ki ráérő idődben - mondta Larry.
Nem, nem - mondta Theodore boldogan mosolyogva a szakállába -, bárhol a világon ki kellene találnom, de itt Korfun… khm… az élet úgyszólván túltesz a művészeten.

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták


***
Mi ketten szavak nélkül is megértettük egymást: egy pillantás, egy mozdulat, egy sóhaj ér annyit, mint az alany, az állítmány és a bővítmények.
*

A válság aggodalmaskodóvá és gonosszá teszi az embereket, az arrasi nők pedig kényelmesek, megelégednek a konfekcióipar termékeivel, mert a kreatív megoldások idő- és energiaigényesek. 


*

A pénz közelebb hozza az embereket, vagy eltávolítja őket egymástól? 


*

Nem, nincs semmi üzenete annak, amit csinálok. Öröm és türelem, ennyi az egész. Igen, azt gondolom, hogy a múlt értékes. Ha magunk készítünk valamit, abban van valami nagyon szép: időt kell szánni rá, és ez fontos. Igen, azt gondolom, hogy túlságosan rohanunk. Túl gyorsan beszélünk. Túl gyorsan gondolkodunk, már ha gondolkodunk! Mailezünk, SMS-ezünk, és az üzeneteinket nem olvassuk el újra, nem figyelünk a helyesírásra, megfeledkezünk az udvariasságról. A dolgok értelme vész el. 
(...) Hogy mindenki arra vágyik, hogy megmentsék, de a fuldokolók segélykiáltásaira csak a csend felel. És mivel annyira szeretné, hogy megfogalmazzam, mi a tündérujjak lényege, azt mondanám, hogy olyan ez, mint egy kéz. A nők az ujjak, és a tenyér a közös szenvedélyük. Idézhetem ezt? Nem, dehogy, ez igazán nevetséges. Nem, egyáltalán nem, szerintem inkább megható. Szép kép. 



Van, amit el kell engedni, hogy élni tudjunk. Nem lehet minden fájdalmat őrizgetni, ragaszkodni hozzá. 



Mindenki a telefonjával van elfoglalva. Az emberek szavakkal igyekeznek kitölteni életük ürességét. 


Grégoire Delacourt: Vágyaim listája


***

Vajon miért van az, hogy a nem intellektuális emberek annyira igyekeznek kinevetni a műveltséget és feldicsérni a tudatlanságot, mintha az valami nagyszerű teljesítmény volna? 



- Neked legalább arra nincs gondod, hogy miből élj. Most aztán minden nyavalyát összefesthetsz, amire kedved szottyan. Emlékszel még arra az utcalányra Agostinánál, akit azért akartál lefesteni, mert átlátszó arca volt, a nyakán meg zöld árnyék?
- Hogyne - bólintott szomorúan Henri. - Most annyi zöld árnyékot festhetek, amennyit akarok. Ez az előnye, ha az ember műkedvelő. Azt festheti, amire kedve van. Senki nem törődik vele. 



- Mondd csak, Dujardin - szólalt meg Henri, mert már fárasztotta az örökös lamentálás -, hogy megy a pornográfia mostanában?
- Virágzik, sajnos, de való - dörögte jókedvűen Dujardin. - Pazarul virágzik, mint minden olyan üzletág, ami az emberek feneketlen butaságán alapszik. 


*

- Igaz - folytatta Henri -, a közönség nevet a képeinken, de mit számít az? Nevettek Rembrandt "Éjjeli őrjárat"-án és Manet "Olympiá"-ján is. A nevetés a bárgyú ember első menedéke. Sokkal könnyebb nevetni, mint megérteni valamit. Igaz, bemutattunk már a tárlatunkon jó néhány szörnyű mázolmányt, de kiállítottunk nem egy igazán nagy alkotást is, ami nélkülünk soha nem került volna nyilvánosság elé. Azonkívül, mi az ördögnek képzeljük magunkat, kik vagyunk, hogy eldöntsük, mi a jó és mi a rossz a művészetben? A festők hírhedtek arról, mennyire rosszul ítélik meg a kortársaikat. Michelangelo lekicsinyelte Leonardot, David gúnyolódott Watteau, Ingres meg Delacroix fölött. Az impresszionisták szégyenkeztek Cézanne miatt, ma pedig Cézanne azt képzeli, más nem tud festeni, csak ő! Maradjunk csak, amik vagyunk. Adjunk mindenkinek lehetőséget. Az idő majd eldönti, ki a nagy művész közöttünk és ki nem az. Ha már a zsűri kell maguknak, legyen az Idő a zsűrink.


*

- (...) Tudja, Myriame, a nemzetek ugyanolyan elképesztőek, mint az egyének. Egy jó kormányzatot megtűrnek valahogy, de szerelmesek csak diktátorokba lesznek. Mennél komiszabb a diktátor, annál inkább. 



Idővel az ember megtanul egyet-mást, bizonyos fokú belenyugvást a megváltozhatatlanba,a  lemondás tudományát, aláveti magát az elkerülhetetlennek. Nem kívánja már elérni a holdat. 


Pierre La Mure:  Moulin Rouge



***


    Nagyon jól tudom, hogy ez egy ál-életprogram. Jobban tenném, ha befejezném (elkezdeném) az "I. Vilma holland királynőtől Paul Jounny-ig, avagy a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák megjelenése és története" című master szakdolgozatomat (nagyszabású, ugye?), vagy gondolnék a jövőre, pénzt tennék félre, és gyűjtögetném a nyugdíjpontjaimat, de menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beleolvadni a hétköznapok unalmába. 
   Mert minden csalás... Mert minden csak komment... Mert a sarkvidéken olvad a jég, mert a bankárokat végül kártalanították, mert a parasztok felakasztják magukat a csűrjükben, és mert az önkormányzat télen felszedeti a köztéri padokat, nehogy a hajléktalanok leüljenek... De őszintén? Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban? 



   - Tudod, Mathilde... Ha igazán ragaszkodsz valamihez az életben, tégy meg mindent, amit kell, hogy el ne veszítsd. 




   Félek, hogy még jobban fogok szenvedni.

   De Mathilde... csodálatos dolog a szenvedés, ha egészséges az ember. A szenvedés kiváltság! Csak a halottak nem szenvednek tovább! Örvendezz, szépségem! Menj, szaladj, repülj, remélj, bukj fel, folyjon véred, szökkenj talpra, nevess, de élj! Élj egy kicsikét!


*

   Hangulatjel. Az elnevezés éppen olyan közönséges, mint maga a dolog. Utálom ezeket a lusta cuccokat. Ahelyett, hogy az ember valóban kifejezné az érzelmeit, inkább elküld egy ilyet gyorsan. Megnyom egy gombot, és a világ összes mosolya egyformává lesz. Az öröm, a kétségek, a bánat, a harag, mindnek ugyanolyan a pofája. A szív összes heves érzése öt ronda kerek jelre redukálódik. 

  A kurva életbe, ez aztán a fejlődés...



   Természetesen volt egy pillanat, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mindez természetes-e. Hogy vajon az én jelenlétem ajzotta fel és ihlette meg őket ennyire, vagy mindig ilyenek. De előretudtam a választ: bár én és az alkohol jól vezetjük a villamosságot, de nem nyomunk sokat a latban - amit itt látok, az az életük, a mindennapjaik, a rutin. Szívesen látott, kedvesen fogadott szemtanú voltam, egy futó látogató, de holnap ugyanilyen jól fognak mulatni ebben a konyhában. 



   
    Amikor egyszer a Saint-Quay-i nagymamát elkísértem a fia sírjához (aki az anyám bátyja volt, az utolsó halász a családban), azt mondta nekem, hogy a boldogságra arról a zajról lehet ráismerni, amit akkor csap, amikor elhagy bennünket. Tíz-tizenegy éves lehettem, és éppen akkor ragadta el tőlem a dagály a legjobb jelzőlámpámat és a késemet, és egy az egyben elfogadtam, amit nagymama mondott.
    A szerelem viszont éppen az ellentéte. Azt arról a felfordulásról ismerd meg, amit a megérkezésével okoz. Nekem például elég volt, hogy egy kedves, mulatságos és művelt férfi, egy szomszéd, akit szinte nem is ismertem, letegyen elém egy poharat, egy tányért, egy kést és egy villát, hogy a fejem búbjától a talpamig kettéhasadjak.



    Milyen nehéz gonosznak lenni, amikor kedves az alaptermészete valakinek. Milyen nehéz elhagyni valakit. Milyen nehéz összeszednie magát az embernek, ahogy kell, rendeznie a sorait, és kinyilatkoztatni valamit, határozottan, eltökélten beszélni, ha az ember nem tiszteli a tekintélyt.

   

Anna Gavalda: Édes életünk 


***

Ó, miért vagyok én oly bájtalan? Miért? Még egy poszméhes zoknit viselő férfi is borzalmasnak tart. Gyűlölöm az újévet! Mindenkit gyűlölök!


*

Minden klassz. Megint le fogok menni 54 kiló harminc dekára, és tövig felszabadítom a combomat a cellulitisztől. Biztos, hogy akkor minden jó lesz. Intenzív méregtelenítő kúrát kezdtem, vagyis se tea, se kávé, se alkohol, se búzaliszt, se tej. És mi is volt még? Ó, persze. Se hal, talán. Azt kell tenni, hogy minden reggel öt percig dörgöljük szárazon a bőrt, aztán tizenöt perces anticellulitisz-fürdő következik, ami közben úgy kell gyúrni a cellulitiszt, akár a tésztát, hogy minél több cellulitisz elleni olajat dörgöljünk bele a cellulitiszbe.
   Ez utóbbit nem egészen értem. A cellulitisz tényleg beissza az anticellulitisz-olajat a bőrön át? Ez esetben, ha önbarnító krémet kenünk magunkra, akkor odabent lebarnul a cellulitisz? Vagy a vér? Vagy a nyirokrendszer? 

*

Mit ad a sors, Jude épp egy pazar könyvet olvas, aminek az a címe, hogy Hétköznapok istennői. A lényeg, hogy vannak bizonyos időszakok az életben, amikor minden elromlik, nem tudjuk, merre menjünk, mert úgy rémlik, mintha körülöttünk mindenfelé olyan rozsdamentes acélajtók csapódnának össze, mint a Star Trekben. Ilyenkor azt kell tenni, legyünk hősnők és maradjunk vitézek, ne süllyedjünk bele az ivásba vagy az önsajnálatba, és minden oké lesz. És hogy az egész görög mitológia meg nagyon sok sikerfilm mind arról szól, hogy emberek nehéz próbákkal kerülnek szembe, de nem picsognak, hanem kitartanak, és végül ők lesznek a nyerők. 


Hála istennek, amiért itthon maradtam, hogy Szívkirálynőként, illetve Róbert bácsiként öleljem keblemre a lapátra tett barátokat. De hát ilyen vagyok én: szeretem, ha szerethetek másokat.



***


- Jelentkeztem egy gyászfeldolgozó csoportba.
(...)
 - És el fogsz menni? 
   Most nekem kellene felsóhajtanom, ugyanakkor be kell valljam, anyám jól ismer engem. Holnap este van egy találkozó, én én bejelöltem, hogy "részt veszek", de nem is tudom, miért. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogok elmenni. Akkor elmennék, ha csendes megfigyelőként leülhetnék hátul, de miután jelentkeztem, elolvastam a részletes leírást, ami azzal zárul, hogy mindenkire jut idő, hogy megossza az érzéseit. Ebben nem vagyok túl jó, még a legjobb időszakomban sem. És vajon ki akarná a bánatát megosztani? Megosztani a csokis sütit lehet. (Miután elrejtettem magamnak egy fél tepsivel otthon.) A bánat arra való, hogy eltemessük az ágy végébe egy halom pokróc, paplan és ágytakaró alá, hogy olyan nagy súly fedje be, hogy soha többé ne tudjon kibújni. A bánatból egy darabot se kér senki. 


Barbarának nagyon hosszú a póráza: még a másvilágra is elér.

*

   Miközben félig felérek, nyílik a bejárati ajtó.
   - Megjöttél? Már úgy aggódtam! - Tele van a  kezem bőröndökkel és táskákkal, de ő kirohan és elkap, mielőtt még bemennék. Átölel a táskáimmal együtt, megütögeti a lapockámat, és púderes arcát az enyémhez nyomja. Bevonszol a világos színű nappalijába, amit a legújabb délnyugati divat szerint rendezett be. - Hadd nézzelek! - mondja, miközben ledobom a cuccom a földre. Mintha évek óta nem látott volna.
   Végigpásztázom a szerelését, miközben ő az enyémet vizslatja. Bár még csak hatvannégy, mégis olyan szabadidőruhát vett fel, amit  a nyolcvanéves nénik szoktak a hajókirándulásokon a mexikói riviérán. Bő barackszínű műselyem nadrág, hozzáillő felsőrésszel, amire gyöngyházszínű pacák vannak festve a bal vállrésznél. Este kilenc óra van. Én az ő helyében már pizsamában lennék és papucsban, de nem, ő a barackszínű együttesben pompázik. A sminkje - bár túl harsány és túl barackszínű - tökéletes, csokibarna haját pedig frissen becsavarta, és nedvesre zselézte, ami magától sosem lenne ilyen ebben a száraz sivatagban. 
   Rám néz a Converse-be bújtatott lábamtól kiindulva "y" tengelyben, megrázza a fejét, majd csettint egyet a nyelvével. - Úgy nézel ki, hogy még egy macska se hozna be! - mondja. 



- Vezeték nélküli nyomtató? Ez igen! Anyu egy e-mailt is alig tud megírni.
- Nem az én érdemem. Selene a mi számítástechnikai osztályunk. Ő kezeli a weboldalt és az online regisztrációkat. A Facebookra is feltett minket. Láttad már a "Csirke oldalt"? Most pont úgy díszeleg, mint kakas a tyúkólban. Amióta utoljára jártam itt, a hely sokat kopott, és egy kis bűntudattal ugyan, de azon tűnődöm, hogy nem kellene-e inkább tyúkketrecnek átkeresztelni.
- Nem, nem láttam. Nem vagyok a Facebook-on.
Megdöbben. - Csatlakoznod kellene! Nagyszerű dolog, minden barátoddal tarthatod a kapcsolatot!
Minden barátommal. Hát persze. Lehet, hogy indítanom kellene egy antiszociális internetes oldalt. Az inkább nekem való lenne. Itt mindenki posztolhatná a panaszait az idegesítő seggfejekről, akikbe belefut a mindennapjai során.


Nagyon élvezem a sütést: a kibuggyanó tésztát az ujjaim között (a dagonyázásra emlékeztet gyerekkoromból). Szeretem a citromhéj, a vanília, a fahéj illatát, de még a liszt szagát is. És az aranyszélű finomságokat, amikor kiszedem őket a sütőből. Van ebben valami megnyugtató - talán a precizitás. Szeretem, hogy mindent pontosan ki kell mérni, egészen a fél kávéskanálig. Van benne valami rend. Megcsinálod pontosan, amit kell, és tökéletes eredmény lesz a jutalmad. Mi ilyen igazságos még az életben?
(...)
De a jó dolgok mellett még mindig ott vannak a vendégek. És bár igyekszem elkerülni őket, mégis sikerül az őrületbe kergetniük. Mint az a nő, akit meghallottam a reggelinél. "Ezek után be kellett vetnünk a gyereknél a korlátlan sms tervet." Hát persze! Mert egy kilencévesnek korlátlanul kell üzeneteket írogatnia. Milyen emberekkel vagyok összezárva?!


 Jackie Bouchard: Megmentőm, Maybe

 ***

Jobb belevágni, és kudarcot vallani, mint meg se próbálni.


   Gyerekkoromban szerettem írni. Mást nem is akartam kezdeni az életemmel. Képzeletbeli embereket találtam ki, és füzeteket töltöttem meg az életük történetével. (...) Mikor idősebb lettem, elhatároztam, hogy igazi író leszek. Igazi dolgokról próbáltam írni. Le akartam írni a világot, mivel leíratlan világban élni nagyon magányos dolog. 


    Egy percen belül újra megszólalt a telefon. JÓL VAN MÁR, mondom, és fölveszem. Nem kell az egész házat fölébreszteni. A vonal túlsó végén csönd. Bruno? kérdeztem. 
    Mr. Leopold Gursky? 
    Gondoltam, megint rám akarnak sózni valamit. Folyton felhívnak, hogy vegyek valamit. Egyszer azt mondták, ha küldök egy csekket 99 dollárról, akkor előjegyeznek egy hitelkártyára, én meg azt mondtam, Hogyne, persze, ha meg egy galamb alá lépek, előjegyeznek egy adag szarra. 


A magányomban jólesik arra gondolnom, hogy bármennyire is csukva vannak a világ kapui, előttem nincsenek teljesen bezárva. 

*

Voltak körülötte más menekültek is, akik ugyanazt a félelmet és tehetetlenséget élték át, de Litvinoff ebből nem merített vigaszt, mivel kétféle ember van a világon, akik társaságban szeretnek búsulni, és akik magukban szeretnek búsulni.



***

Megjegyzések

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Népszerűek a héten

Wildfell titokzatos asszonya

Érdekes módon számomra a július több alkalommal is összefonódott az Üvöltő szelekkel. Valahogy mindig ebben a hónapban került le a polcról. Idén viszont úgy döntöttem, ideje, hogy megismerjem a legfiatalabb Brontë nővér legismertebb regényét.

A Wildfell asszonya levelek és egy napló ötvözete, melyben ugyanúgy megjelennek  a párbeszédek, mint egy hagyományos regényben. Az Üvöltő szelekkel pedig abban mutat hasonlóságot, hogy itt is egy férfi a narrátorunk, a földbirtokos ifjú, Mr. Gilbert Markham, akinek barátjához írt leveleiből ismerjük meg a környék lakóit, köztük is azt a titokzatos fiatalasszonyt, aki Wildfell Hallt bérli.
A gyászruhás, hollófekete hajú Mrs. Graham kisfiával, Arthurral él az ódon épület falai között és távol tartja magát a társasági élettől.

Gilbert öccsével, húgával és édesanyjukkal él egy fedél alatt, akik szívesen fogadnak látogatókat, így hamar eljut a hír hozzájuk is Mrs. Grahamről. Egy kis faluban pedig - mint tudjuk - lévén más elfoglaltság sokak számára ne…

A téli tücsök meséi

Amikor újra esni kezdett a hó, megkerestem ezt a meseregényt, hogy a legmegfelelőbb körülmények között végre megismerkedjem a téli tücsök meséivel.

   A téli tücsök valójában nyári tücsök volt, de amikor a szigetre - ahol élt - megérkezett néhány ember, a tücsök belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe és így került mostani lakhelyére, a szobába.
   A tücsök mindennap kimászik a hátizsák bal zsebéből - ami gyengülő zsályaillatot áraszt -, felugrik a székre, onnan az asztalra, majd az ablakpárkányra. Kint csak a havas táj látványa fogadja és ekkor bent felfedezi az asztalon álldogáló írógépet. Mindennap felugrik egy-egy billentyűjére, a befűzött papíron megjelenik egy betű, ami a tücsköt egy-egy, a szigeten történt eseményre emlékezteti. Ekkor leugrik az asztalról a székre, onnan a  földre, elsétál a zöld heverőre, felugrik rá, fel és alá kezd sétálgatni és közben emlékezik.

   A meseregényben tizenhat mesét olvashatunk, melyből tizenöt a tücsök egy-egy visszaemlékezése. Megisme…

A hattyúk tava

Nagyon jó ötletnek és fontosnak tartom, hogy a gyerekek is megismerkedjenek klasszikus művekkel, legyen az bármilyen művészeti alkotás, így nagyon örültem, hogy a Holnap Kiadó sorozatában A hattyúk tava is helyet kapott. Mert A hattyúk tava egyike azon zeneműveknek, amiről már mindenki hallott, aminek egy-egy részlete ismerősen cseng (csak éppen nem tudjuk, hogy ez Csajkovszkij zenéje) akár egy reklámból, akár egy filmből vagy esetleg a rádióból.

Így kíváncsian lapoztam fel ezt a gyönyörű könyvet, amit Gyöngyösi Adrienn illusztrációi díszítenek.

Bevallom, engem már az első két oldalon kicsit lefárasztott Tarbay Ede szövege. Rögtön azzal indít, hogy a balettben a herceg a Siegfried nevet kapta, mivel ekkoriban mindenki Wagner-rajongó volt, ezen belül is A Nibelung gyűrűje egyik operájának tiszteletére, de a hercegünk csak egyszerűen Herceg vagy a Fiatal Herceg lesz, hogy a gyerkőc vagy az unokatestvére vagy a barátja, aki hallgatja a mesét, azonosulhasson vele.

Miért kell ennyire bután…

Öltések közt az idő

Egy januári péntek estén kíváncsian ültem le a tévé elé, hogy megnézzem az akkor induló Öltések közt az idő című sorozatot. Nem kellett csalódnom, már az első rész nagyon tetszett, aztán megtudtam, hogy María Dueñas nagysikerű könyvéből készült, amit már több bloggertársam is olvasott és pozitívan nyilatkozott róla, ám számomra egyáltalán nem csengett ismerősen.

    Februárban véget ért a sorozat, én pedig ekkora már biztos voltam abban, hogy ezt a regényt el kell olvasnom. Bár a történetet ismertem, és valljuk be, a fülszöveg is elég részletesen beszámol róla, mégis kíváncsian kezdtem neki az olvasásnak.


    Főszereplőnk és narrátorunk, Sira Quiroga egyszerű varrónő. Édesanyja, Dolores egyedül nevelte fel, az apjáról sosem hallott és nem is kérdezősködött. Dolores varrónőként dolgozott egy elegáns műhelyben, ahová Sirát is magával vitte, majd amikor nagyobb lett, ő is elsajátította a szakma csínját-bínját.

    Közben Sira felnőtt, megismerkedett egy köztisztviselővel, Ignacióval…

Vers hétfőn

Louise Labé: Ne vessetek meg... XXIV. szonett Fordította: Lányi Viktor
Ne vessetek meg érte, asszonyok,
hogy szerettem, hogy szívem annyi tüske
sebezte föl, hogy fájó kínok üszke
parázslott bennem s annyi éjt-napot

zokogtam át. Ó meg ne szóljatok,
hogy elbuktam. Ki erényére büszke,
a gyalázat pecsétjét rám ne süsse,
mert Ámor lesben áll, vigyázzatok,

egy szó elég, s nem lesz mentség se Vulkán
tüze, sem Adónisz varázsa aztán,
ha ő halálos szerelemre gyujtott.

Megeshet, hogy bár kisebb a kisértés,
forróbban élitek a szenvedélyt és
még nálam is mélyebb örvénybe fúltok.


A Wildfell asszonya jutott eszembe a versről, ezért is választottam mára. Nem kizárt, hogy Anne Brontë is olvasta.

Vers

"Tényleg, kicsoda valójában Coco Chanel?"

Nemrég néztem meg az Audrey Tautou főszereplésével készült filmet, ami bevallom, nem tetszett. Mást vártam tőle és számos dologra nem derült fény Coco életéből, ezért nagyon kíváncsi lettem C. W. Gortner regényére, ami angolul márciusban látott napvilágot, így nem lehet panaszunk, hiszen nagyon gyorsan megérkezett a magyar kiadás is.

    A szerzőtől még nem olvastam semmit, csupán annyit tudtam róla, hogy történelmi - királynős - regényei jelentek már meg magyarul, amelyekről csak jót olvastam, így kíváncsian kezdtem el a Mademoiselle Chanelről szóló könyvét.

   A Prológusban 1954-be csöppenünk, amikor a már nem éppen fiatal divattervezőnő legújabb kollekcióját készül bemutatni, és miközben a modellek már elindulnak a lépcsőn, ő leül és visszaemlékezik az életére.

   Nem emlékszem pontosan hol olvastam (és nem jelöltem be sem), de még a regény elején mondja azt Coco: ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötte?, ami a könyv végéig ott motoszkált a fejemben, és ezzel a gondolattal olva…

Karácsonyi ajándék - Magyar írók karácsonyi novellái

A karácsonyi forgatag és az év végi rohanás közepette nem árt egy kicsit lélekben is hangolódni az ünnepekre, így ilyenkor érdemes esténként elővenni egy-egy antológiát, amiben mindannyian megtaláljuk a leginkább kedvünkre való novellát. Ebben igyekszik segítséget nyújtani a Karácsonyi ajándék is, melyben tizenkilenc magyar író huszonkilenc novelláját olvashatjuk.

   A novellák négy fejezetre oszlanak, de mindegyikükben fontos szerepe van a karácsonynak, a családnak, a közösségnek és az érzéseknek. Akadnak köztük vidámak, szomorúak és elgondolkodtatóak egyaránt.

   A nyitó novella Molnár Ferenc Karácsony előtt c. műve, amit nem csak a személyes elfogultságom miatt emelnék ki. Ez a történet valójában egy színpadra termett jelenet, csak Molnár ezúttal prózában írta meg. Ám le sem tagadhatná színműíró mivoltát, elég csak az első bekezdést elolvasnunk.

   A helyszín F. Soma lakása a negyedik emeleten, hajnali három óra van. Soma a mamussal vitatja meg éppen, kinek mit adnak és ők magu…

10+1 könyv, amit szerintem el kell olvasnod :)

Meseanyutól kaptam a felkérést, hogy ajánljak 10 könyvet, amit már olvastam és ajánlanék. Meg kell neveznem 5 bloggert (jelen esetben bloggerinát:)), akiknek kíváncsi vagyok a véleményére a könyvekkel kapcsolatban.

Hivatalos szabályok:
"írjál ki tíz plusz egy könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!"

Íme az én tízes listám:
1. Szabó Magda: Abigél
2. Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap
3. Joanne Harris: Csokoládé
4. Gabriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején
5. Chorderlos De Laclos: Veszedelmes viszonyok
6. Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
7. Jane Austen: Büszkeség és balítélet (ezt szerintem sokan olvasták már :))
8. Agatha Christie: Tíz kicsi néger
9. Robert Merle: Védett férfiak
10. Philippa Gregory: A másik Boleyn lány
+1: Karen Essex: Leonardo hattyúi 

A kiválasztottaim: Szanik, Marcipánördög, Ildy, Zakkant és J…

"Olaszországba érkezni olyan, mint egy csapóajtón keresztül szebb világba pottyanni."

"Olaszország látnivalókban kifogyhatatlan. Nem hiszem, hogy akármelyik ország képes ennyi ámulatba ejtő szórakozást nyújtani: pompás táj, fantasztikus művészet, nagy múlt, ízletes konyha, isteni zene és kedves emberek. Megannyi erény. Mindez egyetlen, elnyújtott félszigeten, amelyet középen hegylánc szel ketté. Megannyi nyelvjárás tagolja, pompás szakácsokat mondhat magáénak. A reneszánsz otthona domboldalban megbúvó városokkal, ikonikus filmművészettel, számtalan antik emlékkel, kastéllyal, mozaikkal, villával, harangtoronnyal, tengerparti stranddal büszkélkedhet, és még sorolhatnánk."

     Frances Mayes memoárjában visszatekint az elmúlt lassan 20 évre, amikor is nyakukba vették a világot és házat vettek Toszkánában. Azonban nem kell megijedni, nem az előző könyveit ismételgeti csak pepitában, ugyanis a fejezetek az utóbbi kb.: öt-hat év eseményeit elevenítik fel. Megismerjük Francesék olasz barátait, vendégségbe megyünk velük, terítékre kerülnek az olasz évszakok változá…

Négy operamese

Valószínűleg nem vagyok egyedül, aki bevallja, hadilábon áll az operákkal. Számos mű címe és szerzőjének, esetleg egy-két szereplőjének neve ismerősen cseng, de a cselekmény már nem.  Bár annak idején az énekórákon megismerkedtünk néhány opera cselekményével és bele is hallgattunk, de az sem most volt.

   Úgy érzem, az opera valamiért sokunk számára háttérbe szorult. Ezt ráfoghatjuk arra, hogy úgysem értjük, mit énekelnek (pedig ma már elég csak beírni a címet és a keresők segítségével egy pillanat alatt megtaláljuk a szöveget), ill. a már említett "nem ismerem a történetet" kifogással is élhetünk.

   Utóbbihoz nyújt segítséget évtizedek óta Tótfalusi István  Operamesék c. könyve, melynek nemrégiben megszületett a hangoskönyv változata, amit ki más olvashatna fel, mint a méltán elismert és csodálatos hangú operaénekesnőnk, Rost Andrea.


   A két lemezen négy operamesével ismerkedhetünk meg. Az elsőn két komolyabb témájúval találkozunk: Mozarttól A varázsfuvolával és Pucc…