2018. június 13., szerda

, , , , , , , , ,

Találkozás a halállal


Ha már ezt a hónapot Agatha Christie-vel kezdtem a blogban, akkor tőle választottam az első júniusi olvasmányomat is, ezúttal egy Poirot-történetet.

Néhány éve elkezdtem nézni a filmváltozatát, amely magyarul a Randevú a halállal címet kapta, de azt hiszem, nem néztem végig, és csak arra emlékszem, hogy John Hannah is játszott benne, Poirot-ra és a sziklákra, úgyhogy tiszta lappal kezdhettem az olvasást.

Úgy tűnhet, hogy elég részletesen írtam a cselekményről és a szereplőkről, de ha valaki úgy dönt, elolvassa a regényt, ígérem, meg fog még lepődni néhányszor.

- Ugye, te is belátod, hogy meg kell ölni?

Ha a fenti kérdés egy Agatha Christie-krimi első mondata, biztosak lehetünk benne, hogy az elkövetkező oldalakon nem fogunk unatkozni. Ha pedig azt is megtudjuk, hogy ráadásul Hercule Poirot ablaka alatt hangzik el, amelynek a kis belga is fültanúja, az előbbi megállapításra akár mérget is vehetünk.

Különös amerikai család nyaral a Szentföldön. A négy felnőtt gyerek és a legidősebb felesége mást sem csinál, mint egész nap kiszolgálja a kövér, szívbeteg, nehézkesen mozgó és mindannyiukat sakkban tartó Mrs. Boyntont.

Azt hiszem, mindannyian találkoztunk már olyan anyával, aki a huszonéves gyerekét (akár fiú, akár lány) is mindenhová elkíséri, legyen szó egy egyszerű vásárlásról vagy egy ügyintézésről.
Mrs. Boyntont is így kell elképzelnünk, aki ráadásul ennek hatványozott megtestesülése. Az asszony  már gyerekkorukban annyira rájuk telepedett, hogy iskolába sem járhattak, a nevelőnők egymásnak adták a kilincset, mert egyik sem maradt meg huzamosabb ideig a házban, így a fiataloknak szakmájuk sincs, és ha akarnának, akkor sem dolgozhatnának, hiszen a családi vagyon mellett - melyet az apjuktól örököltek, és az anya a haszonélvezője - erre nincs is szükség.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a való életben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal, hiszen kimaradt az életükből a szocializáció. Még belegondolni is szörnyű, milyen gyerekkoruk lehetett, nemhogy még mindig egy ilyen környezetben éljenek!

A legidősebb fiú, a harmincéves Lennox, teljes apátiával figyeli az eseményeket, míg felesége, a korábban ápolónőnek készülő, Nadine, bár mindig anyósa rendelkezésére áll, mégis gyűlöli ezt a helyzetet. Nadine a fekete bárány, és logikus a kérdés: hogy került a családba, ha Mrs. Boynton ennyire rátelepedett a gyerekeire? Természetesen erre is van magyarázat, ha már így alakult, a mama ebben is meglátta az uralkodási lehetőséget, így elfogadta Lennox választását.

Raymond és Nadine, akik a nyaralás során megismerték a kinti világot, most végképp szeretnének kitörni a börtönükből.

A legkisebb gyerek, Ginevra (Jinny), pedig a saját fantáziavilágába menekült, aki egy külső szemlélő számára inkább pszichológiai, vagy inkább pszichiátriai esetnek tűnik.

A családdal nyaral Jefferson Cope, aki évek óta ismeri Nadine-t, akinek csak egy szavába kerülne, és a fiatalember boldogan új életet kezdene vele, bár az anyós zsarnoksága neki még nem szúrt szemet, pedig rendszeresen beszél Mrs. Boyntonnal.

Az utazás során, a vonaton, a frissen végzett orvos, Sarah King, szóba elegyedik Raymonddal, és a fiú igencsak furcsán viselkedik. Sarah csak később találkozik a teljes családdal, és érti meg a fiatalember viselkedését.
Másik alkalommal Carollal próbál barátkozni, aki bátortalanul, de szívesen fogadja, ám a mama most is résen van.

Sarah, a szállodában tartózkodó híres francia pszichiáterrel, Dr. Theodore Gerard-ral, beszéli meg a helyzetet. A szakértő szem rögtön sok mindent meglát.

   - La famille Boynton világot lát - mormolta dr. Gerard.
   - Nos, igen, de a furcsa az, ahogyan ezt teszik! Soha nem állnak szóba idegenekkel. És egyikük sem csinálhat semmit, amíg az öreg hölgy meg nem engedi!
   - Ő egy matriarcha típus - mondta dr. Gerard elgondolkodva.
   - Szerintem meg egy zsarnok - mondta Sarah. 

A doktornő és néhány más kiránduló úgy dönt, felkeresik Petrát, és csodák csodája, a Boynton család is követi őket! A petrai társaság kiegészül egy idegenvezetővel, aki maga a megtestesült szolgálat; egy angol politikussal, Lady Westholme-mal, akinek mindenről megvan a saját véleménye, amit meg is kell osztania másokkal; egy vénkisasszonnyal, Miss Pierce-szel, aki hűségesen bólogat előbbi minden szavára és a szolgákkal.
A kirándulók meg is érkeznek, ám este a táborban holtan találják Mrs. Boyntont! Vajon természetes halál volt, vagy valaki segített benne? Még szerencse, hogy Poirot is arrafelé vakációzik:
   - Ön ugye azt szeretné tudni, Carbury ezredes, hogy ki ölte meg Mrs. Boyntont? (Már ha valóban megölték, és nem természetes halált halt.) És azt is, hogy pontosan hogyan és mikor ölték meg - és egyáltalán, szeretné az egész ügyet felderíteni?
   - Igen, ezt szeretném - felelte Carbury tárgyilagosan.
   Hercule Poirot bejelentette:
   - Ennek nem látom semmi akadályát.
   Dr. Gerard hitetlenkedő arcot vágott. Carbury ezredes enyhe érdeklődést mutatott.
   - Ó, csakugyan? - kérdezte. - Ez érdekes. Hogyan akar hozzáfogni?
   - Módszeresen megvizsgálom a bizonyítékokat, és következtetéseket vonok le belőlük.
   - Nekem megfelel - mondta Carbury ezredes.
   - És felmérem a pszichológiai lehetőségeket.
   - Ez meg alighanem megfelel dr. Gerardnak - mondta Carbury. - És aztán, ha megvizsgálta a bizonyítékokat, levonta a következtetéseit és elidőzött a pszichológiánál - csiribú, csiribá! - azt hiszi, hogy elő tudja rántani a nyulat a kalapból?
   - Nagyon meg volnék lepve, ha nem tudnám - válaszolta higgadtan Poirot. 

Nagyon tetszett, hogy Agatha Christie a titokzatos Közel-Keletet választotta a regénye helyszínéül, ahol ismét különféle szereplőket sorakoztatott fel.
Egyértelmű, hogy Mrs. Boynton halálával a gyerekei járnak a legjobban, hiszen végre megszabadulnak az őket elnyomó zsarnoktól. De vajon lehetett-e más a táborban, akinek oka lehetett eltenni láb alól az asszonyt? Ha igen, akkor vajon kinek? Jefferson Cope-nak? Esetleg Nadine-nak? Vagy Sarah-nak, aki új érzéseket ébresztett Raymondban? Vagy a többiek közül valakinek? A szürke kis agysejtek ezúttal sem lustálkodhatnak.

Mivel megtanultam, hogy egy Agatha Christie-krimiben minden apróságnak fontos szerepe lehet, így egy nagyon szappanoperisztikus megoldásra gondoltam, de a krimi királynője most is kifogott rajtam.
Ez a regénye is végig izgalmas, az utolsó fejezetig fenn tudta tartani a feszültséget, és Poirot - meg is lepődtem - kifejezetten szerényen viselkedett. Azért az epilógust olvasva az volt az érzésem, mintha azt a néhány oldalt már Danielle Steel írta volna, aki felütötte a Shakespeare összes drámáit, megtetszett neki belőle egy-két idézet, és azokat is beleírta...
Ettől eltekintve a Találkozás a halállal az általam eddig olvasott Agatha Christie-k közül az egyik legjobb.


Érdemes viszont tudni, hogy aki még nem olvasta a Gyilkosság az Orient expresszent, pótolja ezt a hiányosságát, mielőtt belevág ebbe a regénybe.


Néhány észrevétel a kiadással kapcsolatban, amiken megakadt a szemem:
  • Gyakran példálóztak ezzel a házassággal, amikor a tengeren utazókat fenyegető veszélyekről került szó. - ... veszélyek kerültek szóba - Így nem jobban hangzik és még értelme is van a mondatnak?
  • Enyhe fejfájása volt, és egyedül akart lenni. Mély depresszió nyűgözte - olyan depresszió, aminek okáról nemigen tudott számot adni. - A depresszió mióta nyűgözi az embert? Esetleg kínozza vagy gyötri.
  • Végül a kedvencem: baconszalonna, azaz magyarul: szalonnaszalonna. Megnéztem az új helyesírási szabályzatban (ez még a könyv megjelenése előtt nem volt érvényben), de abban is csak a baconsertést találtam. 

Kár az ilyen hibákért, és a borítóért is. Tudom, hogy ez egy olcsó sorozat volt néhány éve (azért is vettem meg többet is belőle), így nem a legszebb borítókat tervezték hozzá, de az biztos, hogy ez kapta az egyik legcsúnyábbat (tudom, a tartalom a lényeg, nem a külcsín), aminek ráadásul semmi köze a cselekményhez. Esetleg értelmezhetjük úgy, hogy a gyilkos - átvitt értelemben természetesen - egy kígyó.


Amikor képet kerestem a filmről, és megláttam ezen a jobb oldali nőt, rögtön az jutott eszembe: Mit keres Amaia Salamanca egy Poirot-filmben? Mert a nem tudom, kit játszó (bocsánat, nem néztem utána sem a szereplő, sem színésznő nevének) színésznő éppen úgy néz ki, mint ő a Tiempos de guerrában.





Nagyobban megnézve a képet és a film adatlapját, persze rájöttem, hogy egy másik színésznőről van szó, és nagyon meglepődtem, hogy az eredeti történetet ennyire megváltoztatták. Ha A ferde háznál azt írtam, hogy nyomokban Agatha Christie-t tartalmaz, akkor ez csak morzsákban. Abban a filmben sokkal jobban követték a regényt, és csak itt-ott turbózták fel, míg itt - ahogy mondani szoktam - eljött a feltámadás, ugyanis Mr. Boynton nagyon is él, és egy-két szereplőt kihagytak, jobban mondva újakat hoztak helyettük. Ráadásul a szereplők sem egyszerűen nyaralnak. Tudom, hogy már megint kötözködöm, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással, úgyhogy semmilyen nyelven sem fogom megnézi, mert a könyv igenis nagyon izgalmas. Kár volt elrontani - és ezt már mások is megírták.

    - Oly sok furcsa dolog van a tudattalanban eltemetve! Hatalomvágy, a kegyetlenkedés vágya, a vad ösztön, hogy tépjünk és marcangoljunk - mindezek fajunk törzsfejlődésének öröklött emlékei... Mindez jelenvaló bennünk, Miss King, az összes kegyetlenség, a vadság és a vágyak... Ezekre rá szoktuk csukni az ajtót, és nem engedjük meg, hogy tudatos életünkben részt vegyenek, de néha... túl erősek.


Agatha Christie: Találkozás a halállal
Eredeti cím: Appointment with Death
Fordította: Sipos Katalin
288 oldal
Európa Kiadó, 2010
Sorozat: Agatha Christie - A krimi királynője 5.
Képek: Wikipédia
            Gloomy-Grim

Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.