2018. március 14., szerda

, , , , , , , , ,

Tíz szál gyertya

Fekete Istvánt olvasni mindig jó, de a Tíz szál gyertyával kezdeni a márciust, különösen jó választásnak bizonyult.
A tíz történetet egy-egy szál gyertya köti össze, amelyek nagy részét egy Lakos nevű fűszeresnél vásárolták a szereplők.

Az elsőt, éppen egy márciusi napon, a kis Tóbiás János keresztelőjére veszi a nagymama.
   A gyertya ott feküdt az asztalon. Viaszos fehérségben szinte halottnak látszott, ám aki jobban megnézte, az alvó sorsot látta áttetsző testében, a láng és a fény ígéretét, a néma szemlélődést, a világosság megértő simogatását s a mulandóság soha el nem múló, titokzatos szomorúságát. 

Az ezt követő novellák is - áprilistól decemberig - egy-egy újabb hónap  néhány napját mesélik el.
Megismerünk egy fukar jegyzőt és az őt kísérő kocsist, bepillantunk  a magának való Szilveszter és egy söntés életébe; az úrnapi előkészületekbe, egy nagymama és ikerunokái napjaiba.
Majd két horgászt kísérhetünk el a nádasba, ahol cigányok rejtőzködnek, megismerjük a postamesternőt, Milikét (aki nem mindennapi nő) és az udvarlóját, Gusztit. A nyugalmasan induló novella egyszer csak thrillerbe fordul, majd egy remek lezárással ér véget.

Az ezt követő novellákban már fontos szerepet kap a halál és az elmúlás is. Megismerjük az öreg erdőmestert, aki jobban szereti a gyertya fényét, mint a villanyét, és aki a felesége elvesztését dolgozza fel a maga módján. A gyertya lángja pedig emlékeket idéz fel az idős ember életéből.
   Az ebéd elfoglalta. A tea jó volt s a sült szalonna is. A pipa ízlett. Behúzta magát  a dívány sarkába, valami könyvet vett elő, amelyet régen írtak, s mely az ő nyelvén beszélt, s amint szeme a betűket járta, a szavak megszólaltak, s csendesen beszéltek a levegőben.
  "Különös - gondolta az öregúr -, ma másként beszélnek az emberek."

A halál és az elmúlás mellett a szerelem is megjelenik a novellákban.
Az utolsó történetben pedig újra találkozunk az elsőben megismert Tóbiás Jánossal, aki immáron felnőtt.


A nyolcadik gyertyát maga Fekete István vásárolta, és ez a kakukktojás a kötetben. A 8. nem novella, hanem naplótöredékek, amiket az író 1944 decemberében és 1945 januárjában vetett papírra a II. világháború alatt, a Lakosnál vett gyertya fénye mellett.
   Hiába az erőszak, hiába minden, ha a gépből hiányzik a motor, gumiból a levegő s az emberből a lélek.

Nagyon megrázó volt olvasni ezeket a részeket, és egyben megdöbbentő is, hogy vannak emberek, akik még ilyenkor is piszlicsáré dolgokon problémáznak és sértődnek meg. Ráadásul még perceken, órákon és egy egész napon keresztül teszik, aminek semmi értelme. Felfoghatatlan.
Miután a naplótöredékek  utolsó sorát is elolvastam, csak néztem magam elé, próbáltam megemészteni az olvasottakat, és örültem, hogy nem kellett átélnem egy háború borzalmait, és nagyon remélem, hogy a későbbiekben sem kell.


Fekete Istvánt a legtöbben az ifjúsági regényeinek köszönhetően ismertük meg, de ezeket a novellákat nem gyerekeknek írta. A tíz történet igazi időutazás, amelyek nemcsak a 20. századi vidéki életet idézik meg, hanem újabb tanúbizonyságai az író természetszeretetének és emberismeretének. Mert Fekete István nemcsak a természetet ismerte nagyon jól, hanem az emberi természetet is, annak jó és rossz oldalát egyaránt.


Az egyetlen problémám csupán Lipták György borzalmas illusztrációival van. Ezek semmit sem tesznek hozzá az olvasás élményéhez, inkább rontják azt, és nem egyszer semmi közük a történethez.


Itt van a negyedikhez készült rajza, amelyen egy ikerpár látható. Anna és Magda fiatal és szép lányok, akiknek már udvarlójuk is akadt. Ezek a lányok viszont egyszerűen rondák, és ha alaposabban megnézzük az illusztrációt, könnyen beláthatjuk, hogy nem egy Fekete István-novellához illik. Ki is kellett volna tennem rá a 18-as karikát.



A másik kedvencem az ötödik novellához készült lett, amelyen Milike, a postamesternő és hódolója, Guszti látható. Milike igen megtermett nő???, aki Fekete István leírása szerint (Milike jó kétméteres amazon volt, s nem afféle babkóró, amilyenek (még rossz rájuk is nézni) a városok forgalmasabb utcáin zörgetik csontjaikat. Nem, Milikét megnézhette bárki. Volt itt minden! Karok és combok, derék és keblek - de hát minek az ilyesmit részletezni?) mintha egy Rubens-festményről lépett volna le, de ezen a rajzon csak a rubensi idomok stimmelnek. Guszti sem egy szívtipró (Guszti kopasz volt, sovány, kicsi és erősen agglegény.), aki hirtelen ránézésre Hókuszpókot juttatta eszembe a Hupikék törpikékből.
Kár volt belerondítani ezekkel az illusztrációkkal Fekete István szövegébe. A kiadó igazán megspórolhatta volna azt a néhány oldalt, vagy legalább nagyobb betűmérettel nyomtathatták volna a szöveget. De biztosan csak én nem tudom értékelni Lipták György művészetét. Ízlések és pofonok.


Ahogy a bevezetőben írtam, nagyon örülök, hogy a márciust Fekete István történeteivel kezdtem, amelyek az évszakok körforgása mellett az emberi élet körforgását is megidézték. A novellák inkább komorak, szomorúak és elgondolkodtatóak voltak, mégis nagyon emberiek, és néha azért egy-egy mosolyt is előcsaltak olvasás közben. De egy biztos: Fekete István ezúttal is varázsolt a szavaival.
   S a gyertyák elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra. Világítottak élőknek és holtaknak, utaknak és emlékeknek, szegénynek, gazdagnak, tivornyának és áhítatnak. Világosságuk rongyot és selymet egyformán érintett, és lángjuk puhán imbolygott könnyes és nevető szemek tükrében. Fehér, hideg aszkétatestükben a világosságot hordták, de ők nem dicsekedtek vele, és a polc többi lakója nem tudott róluk semmit.

Fekete István: Tíz szál gyertya
182 oldal
Lipták György nagyon nem szép rajzaival
Móra Kiadó, 2006
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.