2018. március 30., péntek

, , , , , , ,

Orlando

Virginia Woolf műveit egyfajta megközelíthetetlenség, egyfajta misztikum lengi körül, hiszen sok olvasó úgy gondolja, minimum Umberto Eco műveltségével kell rendelkeznie, hogy az angol írónő prózáját megértse és valóban élvezze annak olvasását.

Az Orlandoról tudtam, hogy megosztja az olvasókat, és ez már a megjelenésekor is (1928) így volt, ugyanis ebben a regényében az írónő egy teljesen más oldaláról mutatkozott be. Az Orlando megírása számára egy játék volt, én pedig úgy éreztem, ez nekem tetszeni fog.
Főleg, ha tudjuk, hogy Orlando alakját Virginia Woolf barátnője-szerelme, Vita Sackville-West költő és író ihlette.

A bejegyzésemben most én is megszegem a magyar helyesírás szabályait (bár tudatosan), ugyanis számomra Orlando Orlando, ráadásul olaszul, és semmilyen toldalékolt alakjára nem vagyok hajlandó ékezetet tenni (kivéve az idézeteknél), mert akkor már magyarosodik, és kiráz a hideg, amikor így ejtik az olasz (és más külföldi) neveket.


Orlando előkelő családba született, akit tizenhat évesen ismerünk meg a 16. század vége felé. A fiú szereti a természetet és a költészetet, maga is írogat, franciául és olaszul is. Találkozik I. Erzsébettel, akinek udvarába kerül, és kezdetét veszi az a közel négy évszázadon át tartó utazás, amelynek során nyomon követhetjük életét és gondolatait.

Orlando családfáját évszázadokra vissza tudja vezetni, köszönhetően a hatalmas kastélyában kialakított kriptának, ő viszont szeretné, ha másként maradna fenn a neve: úgy dönt, költő lesz.

Megismerjük a szerelmi életét, szemtanúi lehetünk a nagy fagynak, amikor megismerkedik egy orosz hercegnővel, felbukkan a színen egy előkelő román hölgy, majd elkísérjük Konstantinápolyba, ahol követ lesz és nővé változik. Vándorcigányokhoz szegődik, majd visszatér Angliába, ahol időközben perbe fogták, számos hódolója akad, megismeri a kor irodalmi nagyjait - Pope-ot, Addisont és Swiftet -, akiket rendszeresen teázni hív otthonába. Folytatja korábban megkezdett monumentális költeményét, a Tölgyfát, végül egy októberi napon, 1928-ban búcsút veszünk Orlandotól, aki ekkor már a harmincas éveiben jár.

Talán mindez furcsán, szürreálisan és ijesztően hat, pedig nem az - legalábbis számomra nem volt az. Az első oldalakon rá kell érezni a stílusára, és ha ez sikerül, akkor imádni fogjuk. Ha nem, akkor bizonyára csak szenvedés lesz végigolvasni, de biztosan lesznek, akik feladják. Gondolom, már sikerült kitalálni, hogy én az előbbiek csoportjába tartozom, és egyszerűen imádtam ezt a regényt.

Virginia Woolf Orlando élettörténetét kívánta papírra vetni, amelyről bizonyos (fiktív) forrásokból értesült, amikre többször is utal. És ez a Virginia Woolf nem abban a stílusban ír, amelyet A világítótoronyban vagy valamelyik másik művében megismertünk. Ez a Woolf szarkasztikus, humoros, nincs híján az öniróniának sem, egyszóval az Orlandoban megmutatja a játékos oldalát.

(...) Türelmetlenül dobbantott, s mindjárt egy-két hüvelyket is mutatott a lábából. Egy matróz az árbocon, aki épp akkor nézett le, olyan szívdobogást kapott, hogy eltévesztette a lépését: csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekült. "Ha már a csupasz bokám is egy derék fickó halálát jelenti, akinek pedig feleségét és családját kell eltartania, akkor inkább takarjuk be." - gondolta erre Orlando. Pedig hát a lába volt egyik legfőbb ékessége. Orlando elgondolkozott: micsoda furcsa helyzet ez, hogy egy nőnek egyszerűen el kell rejteni a szépségét, ha nem akarja, hogy egy matróz leessék az árbocról. "Hogy a ragya verné ki őket!" - kiáltotta. Most ébredt először tudatára annak, amit más körülmények között már gyermekkorában megtanult volna: a női nem szent felelősségére. 

Van, hogy belekezd egy hosszasnak ígérkező elmélkedésbe, majd egyszerűen abbahagyja, és visszatér Orlando aktuális jelenébe. Ezek a részek valószínűleg több olvasó türelmét próbára teszik, én viszont csak jókat mosolyogtam egy-egy ilyen váltáson.
   De ha már alvás, semmi más, nem állíthatjuk, és kérdezzük, micsoda fajta alvás ez? Gyógyszer-e, holmi tetszhalál, mely legnyomasztóbb emlékeinket, életünk e nyomorítóit úgy súrolja fekete szárnyaival, hogy letörli érdességüket, s csillogóvá és izzóvá aranyozza mindannyit, a legrútabbat s a legaljasabbat is? Vajon a halál ujjának azért kell időnként érinteni a mi zajgó életünket, nehogy még összeroppanjunk súlya alatt? Úgy születtünk, hogy naponként kell magunkba adagolnunk a halált, különben nem bírnánk tovább az élet fáradalmait? S mily különös hatalom ez, mely behatol legtitkosabb lényegünkbe, s megváltoztatja legdrágább kincseinket, akár akarjuk, akár nem? Avagy talán, kimerülve végtelen szenvedésében, Orlando meghalt egy hétre, hogy aztán újra feltámadjon? Ha pedig így van, mi a halál? És tulajdonképp mi az élet? S mivel több mint fél órája várunk választ e kérdésekre, de nem kapunk, folytassuk történetünket.

Ki gondolta volna, hogy egy Virginia Woolf-regény olvasása közben mosolyogni, sőt vigyorogni fogok? És lesz egy rész, ahol egyszerűen felvihogok? Közben pedig húzogattam az oldaljelölőket, mert olyan sok jó gondolattal találkoztam, és nem egyszer éreztem azt, hogy tökéletesen azonosultam Orlando gondolataival.

(...) Orlando furcsa keveréke volt sokféle lelkiállapotnak, mélabúnak, egykedvűségnek, szenvedélynek, a magány szeretetének, nem is szólva azokról a hullámzásokról és finomságokról, amelyeket könyvünknek már első lapjain jeleztünk (...).


Talán mindannyiunkban van egy Orlando, aki szeretné megtalálni az élete értelmét, szereti a költészetet és a természetet, rajong a könyvekért és szeret egyedül lenni, és rácsodálkozni az élet apró szépségeire, legyen az egy tölgyfa, vagy egy vadlúd.

Aki a fentiek közül néhányra gondolatban már rábólintott, valószínűleg szeretni fogja az Orlandot. Talán az az olvasásának titka, hogy mindennap csak egy-egy fejezetet (vagy annak egy-egy részletét) érdemes csak elolvasni, mivel azon művek közé tartozik, amiket lassan, nyugodtan kell olvasni, mert ha csak átrobogunk rajta, elveszti a varázsát.

Sokféle szempont szerint lehet (feminizmus, gender-kérdés, az angol irodalom nagyjai a regényben, a természet szerepe stb.) elemezni a regényt, de mindezt meghagyom a szakértőknek, én egyszerűen csak önmagáért, a sajátos különlegességéért szeretem.


A regényből 1993-ban Sally Potter rendezésében film is készült Tilda Swintonnal a címszerepben.



A nemek közti különbség, szerencsére nagyon is mély dolog. A ruha csak szimbólum, amely valami titkot takar. Orlandóban magában keletkezett az a változás, amely végül is arra bírta, hogy a női öltözetet s a női nemet válassza. (...) A nemek, bármily különbözők, mégiscsak egybefonódnak. Minden emberben van valami ingadozás a két nem között, s nemegyszer csak a ruha teszi a férfiúi vagy női külsőt, s lenn a mélyben rejlő nem éppen ellentéte annak, amit a felszínen látunk. Mindenki tapasztalhatta, mily ellentmondások és zavarok születnek így (...).


Virginia Woolf: Orlando
Eredeti cím: Orlando - A Biography
Fordította: Szávai Nándor
267 oldal
Európa Kiadó, 2004
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.