2018. február 23., péntek

, , , , , ,

Értelem és érzelem

Jane Austen első regényét 2008-ban olvastam először, és emlékszem, micsoda megkönnyebbülést éreztem, miután a végére értem.
A cselekménnyel nagyjából tisztában voltam, mert korábban már láttam az 1995-ös filmadaptációt, de a regény valahogy nem volt az igazi. Valószínűleg azért nem tudtam teljesen megszeretni, mert - ahogy sokan mások - először én is a Büszkeség és balítéletet olvastam, és kimondatlanul is ott volt bennem az elvárás, hogy valami olyasmi lesz ez is. Pedig tudtam, hogy az Értelem és érzelem teljesen más.

Később egy-egy évben újra levettem a polcról, mert bíztam benne, hogy talán most sikerül megszeretnem, hiszen az Emmával is így jártam, de mindkét alkalommal kb. száz oldal után visszakerült a helyére.

Most viszont úgy döntöttem, legyőzöm a mumust, és újraolvasom. Előtte újra megnéztem a filmet - ezúttal spanyolul -, hogy kicsit felidézzem a cselekményt és a hangulatát.

Figyelem, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A Dashwood család Norlandben él, azonban az édesapa halálát követően az özvegy és három lánya kénytelen előbb-utóbb elköltözni, ugyanis a birtok az elhunyt első házasságából született fiára, Johnra száll, aki gőgös, pökhendi ás kapzsi feleségével, Fannyvel hamarosan meg is érkezik.
Mrs. Dashwood egyáltalán nem szíveli Fannyt, ezért amint megfelelő házra bukkannak, a lehető leghamarabb elfoglalják.
A két nő közötti ellentétet csak fokozza Fanny öccsének, Edwardnak Norlandbe érkezése, aki feltűnően sok időt tölt a legidősebb nővér, Elinor társaságában, amelyet Fanny nem néz jó szemmel.

A Dashwood család új otthonra Norlandtől kellő távolságban, Bartonban talál, ahol megismerkednek rokonukkal, Sir John Middletonnal, annak feleségével és anyósával, Mrs. Jenningsszel, illetve Middletonék barátjával, Brandon ezredessel.

Utóbbi rögtön vonzalmat érez Marianne Dashwood iránt, azonban a 17 éves lány öregnek tartja a 35 éves férfit. (Milyen érdekes, hogy 17 évesen tényleg azt gondoljuk, hogy egy nálunk kétszer idősebb milyen öreg, aztán amikor közelebb állunk a 35-höz, mint a 17-hez, már egészen másként vélekedünk. Kíváncsi vagyok, Marianne is a későbbiekben olyan öregnek érezte-e önmagát, mint annak idején az ezredest látta?)
Hamarosan felbukkan a fiatal és jóképű Willoughby, aki már tökéletes társnak tűnik Marianne szemében. Nem is rejtik véka alá érzéseiket - ami igencsak megbotránkoztatja  a környezetüket, különösen a mindig józan Elinort, míg édesanyjuk bátorítja a vonzalmukat -, és nyíltan mutatkoznak együtt.
   Marianne most már ráébredt, mennyire elhamarkodott és alaptalan volt az a kétségbeesés, amely tizenhat és fél esztendős korában fogta el, hogy ugyanis sosem ismer majd férfit, aki a tökéletességről alkotott elgondolásának megfelel. Willoughbyban egyesült mindaz, amit képzelete ama boldogtalan órában s azóta is a derűsebb időszakokban elébe rajzolt, mint vonzalmának lehetséges tárgyát; s a fiatalember magatartása arról beszélt, hogy az ő kívánságai csakoly komolyak e tekintetben, amennyire kiválóak a képességei. 
Mindenki tényként kezeli a pár küszöbön álló házasságát, míg egy nap Willoughby váratlanul búcsút vesz Marianne-től és Londonba utazik.

Időközben megérkeznek Mrs. Jennings unokahúgai, a Steele kisasszonyok, és a fiatalabb (Lucy) Elinornak elárulja legféltettebb titkát, amely utóbbit - bár nem mutatja - nagyon mélyen érinti.


Sajnos ezúttal sem sikerült teljes mértékben megszeretnem ezt a regényt. Számomra az a legnagyobb baj vele, hogy sokszor nagyon vontatottnak éreztem. Már az első oldalakon is, amikor Miss Austen a  norlandi birtok történetét meséli el. De ekkor feltűnik a színen Fanny, aki azonnal bizonyságot tesz róla, hogy ő az egyik leggonoszabb szereplő, akiről valaha olvastam.
Mr. Dashwood azt kérte a halálos ágyán fiától, hogy gondoskodjon a húgairól, amelyet John természetesen meg is ígér neki. John azon gondolkodik, mennyi pénzt adjon húgainak, míg Fanny addig fondorlatoskodik (már nekik is van egy kisfiuk), hogy férje fokozatosan csökkenti beszélgetésük közben a húgainak szánt összeget, míg végül meggyőzi férjét, hogy az apja biztosan nem anyagi támogatásra gondolt.
Nem is értem, hogy lehet egy férfi ennyire vak, hogy nem ismeri még évek után sem a felesége valódi természetét?

Elinor és Marianne tökéletes ellentétei egymásnak. A 19 esztendős Elinor mindig megfontolt, a saját kapcsolatát is reálisan látja Edwarddal, és nem hagyja, hogy az érzései elragadják. Valahogy az volt az érzésem, hogy bár Elinornak tetszik Edward és valószínűleg bele is szeretett, mégis meggyőzte magát, hogy kordában tartsa az érzéseit, mivel Edwarddal Mrs. Ferrars rendelkezik.
Elinor kicsit Emmát juttatta eszembe, aki arról győzi meg magát, hogy éppen elég szerelmes, nem kell szerelmesebbnek lennie.

Érdekes, hogy míg Edward nem igazán tudja, mihez kezdjen az életben (nincs foglalkozása, anyja politikai vagy katonai pályára szánja, őt viszont a lelkészi pálya vonzza),  reálisan látja önmagát, bár némi további önismeretre neki is szüksége van.

Marianne őszinte, lobbanékony és nagyon nehezen viseli, ha más nem úgy gondolkodik és viselkedik, ahogy ő. Bár számomra kezdetben ő volt a szimpatikusabb a két nővér közül, amikor Willoughby elhagyta, talán túlságosan is drámakirálynőként élte meg. Szerencsére - mint minden Austen-regényben - a későbbiekben ő is felismeri a saját hibáit és helytelen viselkedését.

Míg a filmváltozatban Mrs. Dashwood is inkább józan, a regényben éppen olyan, mint a középső lánya.

Sir John Middleton és Mrs. Jennings volt az a két szereplő, akiket nagyon sokáig nem szerettem. Előbbi imádja a társaságot, állandóan nagy vendégségeket rendez, anyósa imád pletykálkodni, ketten együtt pedig előszeretettel élcelődnek másokon. Mrs. Jennings szerint a jó házassághoz elég, ha a lány csinos, a férfi pedig vagyonos. Nos, ha jobban kinyitná a szemét, észrevenné, hogy imádott Charlotte-ja házassága sem olyan jó, ahogy ő hiszi: Mr. Palmer későn, az esküvő után jött rá, hogy felesége bizony buta, aki csak jókat szórakozik azon, hogy a férje milyen furcsákat mond róla.
Szerencsére a későbbiekben megismerhettem Mrs. Jennings jó oldalát is, és azt mondhatom, hogy a végére megkedveltem.

A Willoughbyval kapcsolatos érzéseim inkább ellentmondásosak, de azt hiszem, megérdemelte a sorsát, hiszen nem sikerült leküzdenie a saját önzését, nem volt képes áldozatot hozni a saját boldogsága érdekében.

Sajnos a Steele kisasszonyok sem azt az érzést váltották ki belőlem, amelyet Mr. Collins  a Büszkeség és balítéletben. Lucy és Miss Steele is minden alkalmat megragad a hízelgésre, de míg Collinson jókat mosolygok minden alkalommal, Lucy egyszerűen irritál, míg a nővére egyetlen témája a doktor, akinek ő nagyon tetszik és mindenki vele piszkálja, ő viszont folyamatosan megjátssza magát, miközben arra kéri a többieket, hogy ne is emlegessék neki a doktort. Nagyon kellett volna ide is egy Mr. Knightley, aki legalább a Steele kisasszonyokat helyretette volna.

A regény legszimpatikusabb szereplője Brandon ezredes, aki szerénységével, jóságával és segítőszándékával  tökéletes ellenpéldája Fanny Dashwoodnak.


Problémáim a regénnyel:
Jane Austen regénye 1811-ben jelent meg, az első magyar fordítását az 1970-es években Borbás Mária készítette, és én is az ő  fordításában olvastam. A legnagyobb szarvashiba a fordítással vagy a szerkesztéssel kapcsolatban: hogy lehet az, hogy a Dashwood nővérek az 1800-as évek elején tegezik az édesanyjukat? Ez miért nem tűnt fel senkinek 30 év alatt (mivel az én könyvem 2006-os kiadás)? Vannak 40-es, 50-es rokonaim és ismerőseim, akik a mai nap sem tegezik a szüleiket!
Érdekes, hogy az 1995-ös filmben mind a magyar, mind az olasz, mind a spanyol szinkronos változatban is a nővérek ugyanúgy tegezik az édesanyjukat. Az utóbbi kettőben azért is hiba, mert éppen a régies magázódást kellett volna használniuk a szinkronban. Lehet, hogy a regény olasz és spanyol fordítói is elkövették ugyanezt a hibát?
Sőt, John és Fanny is tegeződnek, holott pl. a Büszkeség és balítéletben a Bennet házaspár magázódik.
Mrs. Jennings fiatalabb lánya, Mrs. Palmer először tegezi, majd magázza a férjét.

Valaki segítsen nekem az aláhúzott szót magyarról magyarra lefordítani:
    Cleveland tágas, modern építésű ház volt; füves lankán emelkedett. Vadaskertje nem volt, de a kertje meglehetősen téres; (...)
Gondolom, tágas, nagy lenne a téres melléknév jelentése.

Egyáltalán nem okozott volna gondot a régies stílus, hiszen a Névtelen várat is szerettem, de az olyan szavak, mint: semminémű, bárminémű, mindennémű folyamatos ismétlődése nagyon zavart. Először elírásnak gondoltam, de aztán a legszívesebben lehúztam volna róluk az ékezeteket. Meglepő módon viszont két vagy legfeljebb három alkalommal már neműként szerepelt, aminek meg is örültem, hogy végre észbe kapott az illetékes, de aztán újra visszatért.

Sokat idézik az alábbi gondolatot a regényből, de sajnos nekem nem sikerült megtalálnom a pontos helyét: Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya.
Most rákerestem az interneten, és ez az Ulpiusos kiadásból van Sillár Emőke fordításában. Lehet, hogy az a fordítás jobban sikerült, mint az immár klasszikusnak számító Borbás Máriáé?
Mielőtt bárki megkövezne, minden tiszteletem Borbás Máriáé, nem egy könyvet olvastam már az ő fordításában, de ez számos sebből vérzik. Hogy ez az ő, a szerkesztő vagy a tördelő hibája-e, azt nem tudom. De ha valaki most mégis kedvet kapna az olvasáshoz, inkább a Sillár Emőkéét keresse, az valószínűleg gördülékenyebb.

Bár az alaptörténet jó, de sajnos nem veheti fel a versenyt az Emmával és a Büszkeség és balítélettel.
Tudom, hogy sokaknak kedvence ez a regény, de én valahogy sótlannak éreztem, vagy legalábbis nem volt egyenletes a sózása, és bizonyos részei hol kicsit, hol jobban ízetlenek maradtak. Így nagy valószínűséggel biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező tíz évben is csak polctakarítás miatt fog lekerülni a helyéről, pedig több jó gondolattal is találkoztam benne.

Magam is, csakúgy, mint más, tökéletes boldogságra vágyom; s mint mindenki más, ezt a magam módján óhajtom elérni. 


Jane Austen: Értelem és érzelem
Eredeti cím: Sense and Sensibility
Fordította: Borbás Mária
427 oldal
Palatinus Kiadó, 2006
Illusztrációk: Mollands.net
Megosztás:

2 megjegyzés:

  1. Sajnálom, hogy nem tetszett annyira ez a regény Austentől. (Persze, nem mintha muszáj lenne rajongani érte, remélem, érted hogy értem :) ) Én az Ulpiusos kiadást olvastam, én azt valóban gördülékenynek találtam, nem emlékszem, hogy gondjaim lettek volna vele. Érdekes ez amúgy, mert én mindig is azt hittem (pontosabban hallottam valakitől), hogy az Ulpius újrafordításai nem sikerültek annyira jól, de én eddig elégedett voltam az Austen könyveknél vele.
    A Büszkeség és balítélet van meg Lazis kiadásban meg A klastrom titka a régi Palatinusosban. Utóbbit szintén Borbás Mária fordította, és ott én is találkoztam most a legutóbbi újraolvasásomkor furcsaságokkal, illetve én se találtam annyira gördülékenynek a szöveget. Valószínűleg ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy azt a kötetet kicsit mostohán kezelem.
    De visszatérve a regényhez, én nagyon szerettem az Értelem és érzelmet, nálam szorosan ott van a Büszkeség és balítélet mellett. Szerettem, ahogy a két lány alakján keresztül egyre jobban kibontja azt a kérdést, hogy a hűvös értelem vagy a lángoló szenvedélyesség a helyesebb. Szerettem az erre a kérdésre adott válaszait a regénynek.
    Willoughby pedig szerintem az egyik legtuskóbb Austen-i hősszerelmes. SPOILER nagyon csúnyán elbánt Beth-szel, és még csak rá se bagózott erre a dologra. És nem igazán tudta Austen felmenteni a szememben azzal, hogy kiderült, tényleg igazak az érzései Marianne iránt, mert ettől független szegény Beth képtelen lesz ezek után egyenesbe hoznia az életét. SPOILER VÉGE
    Nálam az Emma van tervben egy újraolvasásra :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értem, hogy értetted :). Az Értelem és az érzelem továbbra sem lesz a kedvencem, inkább megnézem a filmváltozatát, ha olyanom van.
      Valamiért annak idején a Büszkeség és balítéletből csak a Lazis kiadás volt a boltban, és utána is azokat vettem meg, illetve a Palatinusokat (ezt, A klastrom titkát - ott nem volt bajom a fordítással emlékeim szerint és a Meggyőző érveket, azt már más fordította), mert bíztam a klasszikus fordításokban. Borbás Mária fordított Durrelleket is, de azoknál sem emlékszem ilyen furcsaságokra, de tény, hogy a stílus és a kor is más.
      SPOILER Nekem Elinor -ahogy írtam - túlságosan realista volt, és amikor a végén megtudta, hogy mégsem Edward nősült meg, ott már belőle is előtörtek az érzelmei és végre az igazi énje.
      Emlékszem, hogy Neked sem lett Willoughby a kedvenced, és nálam sem szerzett piros pontot azzal, hogy Marianne-t legalább szerette.
      Nálam az Emma az abszolút kedvenc, pedig először hogy utáltam. 2016 óta minden évben újraolvasom, és most is az jutott eszembe, hogy talán inkább azt kellett volna választani, de majd máskor. Az az érdekes, hogy bár még mindig nem a szívem csücske Mrs. Elton, de egyszer-kétszer azért olyanokat is mond, amikkel egyetértek. Az egyik kedvencem tőle, hogy: "Annyi szellemi tartalékom van, hogy nincs szükségem mások társaságára." Ebben azért van valami, legalábbis nem mindegy, hogy ki alkotja a társaság másik felét :).

      Törlés

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.