2017. november 26., vasárnap

, , , , ,

Életre kelni - hét új történet Anna Gavaldától

A múlt hónapban már örömködtem az Életre kelni megjelenése kapcsán, és egy kis számolgatás után végül előrendeltem, mert tudtam, hogy nem fogok benne csalódni. És így is lett. Bár be kell vallanom, meglepett, hogy a Magvető a korábbi fényes borítókat mattra cserélte. De ez a könyv legnagyobb hibája.


Anna Gavalda elbeszéléskötete gyorsan megérkezett hozzánk, mivel a francia kiadás is idén jelent meg.
Ahogyan a bejegyzés alcíméből is kiderül, hét elbeszélést tartalmaz, és mindegyik nagyon gavaldás.

A szereplői között akadnak fiatalok, középkorúak, férfiak és nők, a közös bennük, hogy mindannyiuknak van egy története, amelyet elmesélnek nekünk.


Trubadúrszerelem
A cím engem is meglepett, el sem tudtam képzelni, mire számíthatok, de kíváncsian vártam a magyarázatot.
Narrátorunk, Lulu egy állatkereskedésben dolgozik. A munkáját és a állatokat szereti, a főnökét már kevésbé.
Egyik este a barátnője magával rángatja egy buliba, ahová Lulunek semmi kedve elmenni. Eleinte nem is érzi jól magát, majd beszélgetésbe elegyedik egy fiúval, aki nagyon is érdeklődést mutat a lány munkája iránt. Lulu először persze arra gondol, ő is csak így akarja ágyba vinni, de aztán ő is meglepődik.
Azért szerettem ezt az elbeszélést, mert a látszat mögé láthatunk benne. Kiderül, hogy a különcnek, furcsának tűnő embereket is érdemes megismerni, érdemes szóba elegyedni velük, mert a látszat mögött pozitívan csalódhatunk.

Az egyetlen negatív észrevételem, hogy az elbeszélésben szereplő idézetek zömének csupán a fordítója szerepel a lábjegyzetben, de hogy kinek és mely művében hangzik el, már nem. Tudom, a Google a legjobb barátom, viszont most ő sem tudott segíteni. Bocsánat, már megint követelőző vagyok.

    Hát igen. Nem kell bedőlni a látszatnak. Közönséges vagyok, de ez csak az álcám. Olyan vagyok, mint a gekkó a fák törzsén, vagy a sarki róka, ami télen bundát vált: ami látszik belőlem, nem az az igazi színem.
   Vannak tyúkok, már nem emlékszem, mi is a nevük, amik tollakat viselnek a lábuk hátsó felén, így minden egyes lépés után eltüntetik a nyomukat, hát én is így vagyok vele, csak fordítva: én mindent összezavarok magam előtt, mielőtt kapcsolatba lépnék valakivel.
    Hogy miért? Mert a testem hamis képet vetít a személyiségemről. 

Nők illegalitásban
Narrátorunk harmincnégy éves, két kisgyerek (egy kisfiú és egy kislány) édesanyja, egy bútorozott lakásba költözik, és a férje korábban autóbalesetben hunyt el.
Napközben ugyanúgy él, mint más anyukák: reggel felkel, ellátja a gyerekeit, elviszi őket az iskola-előkészítőbe és az óvodába, délután értük megy, közben elvégzi a házimunkát, este megfürdeti, megvacsoráztatja a kicsiket és mesét olvas nekik. Majd - amikor a gyerekek már alszanak - előkerül a whiskys üveg. Mert még mindig nem sikerült feldolgoznia a férje halálát.
Egy reggel egy bárban felfigyel egy nála fiatalabb nőre, aki szerinte a párizsi nő megtestesítője. A fiatal nő mosolyogva sms-ezik, látszik rajta, hogy szerelmes. Megismerkednek, majd egy este az anyuka meghívja magához a nőt, és mindketten megnyílnak a másik előtt.

    Végighallgattál, egy szót se szóltál, én újabb italt töltöttem magamnak, és ebből tudtad, nem mondtad, de láttam, hogy tudod, hogy úgy szürcsölgetem a tufán átszűrt italomat, mint egy mennyei nedűt, aztán rajtam volt a sor. Vagyis rajtad. A te köröd jött.
   - És te? - kérdeztem.
   - Mi van velem?
   - Miért vagy ma itt?
    Kitérő elhajlás. Mosoly. Mély sóhaj.
    - Mennyi időd van?
    - Egy egész éjszaka - feleltem -, egy egész éjszaka. 

Ez volt az első elbeszélés, amely rögtön ütött. Méghozzá nem is kicsit. Biztosan lesznek, akik elítélik az anyukát az alkoholba menekülése miatt - ő sem büszke rá -, én mégsem tettem. Mert a legkönnyebb pálcát törni valaki felett, miközben fogalmunk sincs, ő valójában miért teszi ezt és mit érez. De a történet másik fontos témája a megszokás, az egy bizonyos helyzetbe való beleszokás, beletörődés, az ebből való kitörés első lépésének megtétele vagy legalább fontolóra vétele.


Meg fog halni a kutyám
Már a cím is letaglózott. Eszembe jutott, amikor évekkel ezelőtt az egyik kutyámat el kellett altatni, ahogy az elbeszélőnkét, Jeannot-ét is. A férfi az ötvenes éveiben jár, kamionsofőrként dolgozik, és az egyik útja során az úton talált rá mostani kutyájára, aki azóta a szívéhez nőtt.
Azt gondolnánk, már ez is elég szomorú, de Jeannot életében korábban egy másik tragédia is történt, melyre a jelennel párhuzamosan váltakozva derül fény.

    Az elején azt gondoltam: ez teljesen normális, legalább elfoglalja magát valamivel. Én kevesebbet locsogok, ő viszont lázasan tesz-vesz. Mindenki úgy birkózik meg a fájdalmával, ahogy tud. Majd elmúlik. De tévedtem. Nem múlt el semmi.

A kötet egyik legmellbevágóbb elbeszélése Jeannot története. Fáj, szomorú, mégis a végén reményt ébreszt.


Happy Meal
Ez a rövid kis történet nagyon kellett ebbe a kötetbe, és éppen ide. Bár be kell vallanom, hogy ezt olvastam másodikként, éppen a rövidsége miatt.
Egy férfi mesél egy lány iránti érzéseiről. Egy olyan férfi, aki a legszívesebben tükrös éttermekbe vinné a lányt, de a lány mindenáron a McDonald'sba akar menni, így végül ott kötnek ki.

    Megtört a varázs: észrevette, hogy nézem, és a szívószálat harapdálva affektálni kezd. Elfordulok. A zsebeimet tapogatva a telefonomat keresem.
    - Az én táskámba tetted.
    - Köszönöm.
    - Hé, mire mennél nélkülem?
    - Semmire.
    Rámosolygok, és bekapok egy marék hideg sült krumplit.
    - Semmire sem mennék - folytatom -, de legalább nem kellene szombat délutánonként a Mekibe járnom.

Amikor az utolsó sort is elolvastam, legalább öt percig csak mosolyogtam. Annyira szívmelengető, annyira jó volt ez az inkább novella, mint elbeszélés. És örülök, hogy itthon olvastam, bár nyilvános helyen sem zavartattam volna magam miatta.


Az életpontjaim
Pierre építkezéseken elkövetett hibákról ír szakértői jelentéseket: ha valahol repedést találnak, ő deríti ki, ki hibázott. Most is éppen egy épületet vizsgál, amikor a felesége telefonon közli, hogy azonnal be kell mennie az iskolába, mert a férfi van közelebb, és a legkisebb fiuk, Valentin valami csúnya dolgot követett el, amit telefonon nem hajlandóak elmondani a szülőknek.

    Az ajándék gyerekem, ahogy gyakran neveztem, mert tényleg ajándék volt, a szó szoros értelmében. A két bátyja már egész nagy volt, Thomas nyolc-, Gabriel hatéves, amikor Juliette, az anyukájuk megkérdezte tőlem, mit szeretnék karácsonyra, mire azt válaszoltam, hogy egy kisbabát. Némileg ugyan lecsúsztunk a karácsonyról, de mivel a baba február közepén érkezett, Valentin lett a neve.
   Valentin lett, és maga a csoda.
   Hogy érhette el az én ajándék gyerekem alig hatévesen, hogy az iskola igazgatónője ilyen állapotba kerüljön miatta? Teljesen össze voltam zavarodva.

Pierre bemegy az iskolába és a munkája során használt módszereivel derít fényt a fia tettét kiváltó okra.
Ha a Happy Meal szívmelengető volt, akkor ez a történet is az, ahogyan a háromgyerekes apa vall a fia iránti szeretetéről és az életükről, bár itt is akad egy szomorú dolog.


A baka
Egy újabb Pierre, aki jelenleg egy szöuli hotelszobában próbál búcsút venni egy bizonyos Louis-tól, aki elhunyt.

Pierre jómódú családba született, és most az a feladata, hogy a családi vállalatot életben tartsa, de közben az élete darabjaira hullott. Ekkor ismerkedett meg a vele szemközti lakásban élő Louis-val, akivel különleges barátságot kötött.

   Az életben vannak az iskolai barátok, az egyetemi barátok, a katonatársak, a munkatársak, a küzdőtársak, a régi barátok, a Montaigne és La Boétie barátságához hasonlók, és vannak az olyan találkozások, amilyen a miénk is volt. Az effélék azért számítanak nagy ajándéknak, mert nem a közös múlton, közös alapokon nyugszanak, és éppen ezek teljes hiánya miatt, valami egészen más címszóval (esetünkben a férficipők kapcsán) nagyobb elégedettséget tesznek lehetővé. Amikor semmit sem kell kimondani, mert minden magától értetődő.
    Avagy a titkos barátságok láthatatlan hozadéka.

Erről a titkos barátságról pedig olyan jó volt olvasni, hogy egyszer én is szeretnék egy ilyen szomszédot, mint Louis volt, akinek köszönhetően Pierre újra élni kezd. Legalábbis azokban az órákban, amiket Louis-val tölt. Remélem, sok Louis-hoz hasonló ember van a világon. És most már tényleg ideje, hogy végre megnézzem Az élet csodaszép c. filmet.


Egy fiú
A fiúról csak annyit tudunk, hogy a Párizsba tartó vonaton utazik, eléggé illuminált állapotban van, és az elmúlt hétvége elég eseménydúsan telt számára. Ezeket a pillanatokat idézi éppen fel, miközben elszunyókált a vonaton, amikor a fülkében két új útitársat pillant meg magával szemközt. Az egyik a bombanő, aki egy borzalmas könyvet olvas, míg a másik lányban nincs semmi vonzó, ám Delacroix naplójában mélyedt el.

    Harminchárom éves vagyok, és éppen ennyi idős korában egy nálam szakállasabb és bozontosabb fickó másféle és nagyobb hőstetteket hajtott végre, és itt volt az ideje, Jézus Urunk, hogy megragadjam a végzetemet, és néhány csodát tegyek, máskülönben, ha ez így megy tovább, az egész életemtől vehetek búcsút.

Az első oldalak után kevésbé szakállas és bozontos narrátorunk kapcsán valószínűleg sokan megjegyzik, hogy Ezek a mai fiatalok, de Anna Gavaldát ismerve, sejtettem, hogy ez alatt a külső alatt újabb meglepetést tartogat, és meg is lepett. Nagyon is, de a végén csak mosolyogtam.


Már korábban is azt írtam Anna Gavaldáról, hogy azon szerzők egyike, aki nagyon jól látja  a mai világot, aki nyitott szemmel jár az emberek között. Képes bármilyen korú, nemű, foglalkozású ember bőrébe bújni, és elmesélni a történetét, legyen az vidám, szívmelengető vagy szomorú. És utóbbiakra van a legnagyobb szükség szerintem, mert ahogyan az elbeszélésekből is kiderül, nem mindenki élete csillámpóni*, és a legtöbb ember legnagyobb problémája nem az, hogy megvegyen-e egy tizedik kencét. Az ő életükben valódi tragédiák és problémák rejtőznek, amit nem osztanak meg úton-útfélen, hanem a maguk köré vont páncélban őriznek. Mert manapság - sajnos - egy ilyen, bennünket védő páncélra van szükség, hogy megvédhessük magunkat. A páncél mögött rejtőzhet egy közelálló személy elvesztése, magány vagy egyszerűen csak az, hogy mások elfogadjanak bennünket, és ezáltal védhessük a saját kis világunkat.
Nem véletlenül hoztam szóba a páncélt, mert a kötet eredeti címe - ha jól fordítottam az internetes szótáraknak köszönhetően - azt jelenti: Feltörni a páncélt, amely sokkal jobban illik is hozzá, de a magyar könyvpiacon - gondolom - még egy Anna Gavaldát sem lehetne ezzel eladni, és ezért változtatták meg. Mert a páncél feltörhető, csak meg kell találni azt a személyt, aki - akár egy éjjel az úton csatangoló kutya is lehet - segít ebben.

Anna Gavalda most is felvidított, elszomorított, levitt a mélybe, újra felemelt és reményt adott. Örülök, hogy néhány napra a saját világomat magam mögött hagyva, újra beléphettem a szereplői világába, és biztosan újraolvasós lesz ez a könyve is, amely fel is iratkozott az idei év legjobb könyvei elnevezésű listámra.

*Azért használtam a csillámpónis kifejezést, mert azt tapasztalom, hogy sokan ilyen világban élnek: az életüket - amelyben minden egyszerűen fantasztikus - csillámpóninak tekintik, és nem tudják elképzelni, hogy nagyon sokan vannak mások, akiknek az élete nem olyan, mint az övéké, hogy másoknak valódi problémáik vannak (betegség, gyász stb.), amikkel nap mint nap szembe kell nézniük.


Anna Gavalda: Életre kelni
Eredeti cím: Fendre l'armure
Fordította: Tótfalusi Ágnes
250 oldal
Magvető Kiadó, 2017
3299 Ft
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.