2017. szeptember 27., szerda

, , , , ,

Felvágni a daganatot

Bár a blogban nem írtam róluk, korábban már olvastam Hesssétől a Demiant és a Sziddhártát is, és mindkettő tetszett. Néhány hete pedig eszembe jutott, milyen régen olvastam már a német írótól, és gondoltam, a Rosshaldéban sem fogok csalódni.
A bejegyzés bizonyos fokú cselekményleírást tartalmaz, de - úgy érzem - az érthetőség kedvéért erre szükség is van.

Rosshalde Johann Veraguth festő birtokának neve, mely a várostól távol fekszik. Itt él a művész és családja: felesége és kisebbik fiuk, a hétéves Pierre a házban, Veraguth a műteremhez épített helyiségekben, míg nagyobbik fiukat, Albertet vidéki iskolába küldte az apa, ahonnan csak a szünetekben látogat haza. Már ebből is sejthető, hogy Veraguthék nem a megszokott családi életet élik.
A házaspár évek óta elhidegült egymástól, Alberttel pedig egyszer odáig fajult egy veszekedés, hogy jobb lett mindenki számára, ha elmegy a birtokról. A festő és felesége, Adele között az egyetlen kapocs Pierre, aki bár látja a szülei közötti ellentétet (nem veszekednek és bár naponta együtt ebédelnek, alig szólnak egymáshoz), ő az egyetlen, aki otthonosan mozog a birtok minden zugában.

Egy júniusi napon Veraguth levelet kap iskoláskori barátjától, Otto Burkhardttól, aki igazi világutazó, és közeli látogatásáról értesíti a festőt. Burkhardt egy-két kép vásárlása mellett szeretné kimozdítani barátját abból a világból, ahová évek óta bezárkózott.
A régi pajtás már megérkezésekor alaposan megbolygatja Rosshalde egyforma mindennapjait, és a nyári szünet beköszöntével Albert is hazatér. Veraguth pedig kénytelen felfedni Otto előtt a valódi életét, és amikor megtudja barátja tervét, fontolóra veszi az utazást.

- Rezignáció? Lehetséges. De mások is így vannak vele. Hiszen ki boldog?
- Boldog, aki hisz! - kiáltotta Burkhardt nyomatékkal. - Te mit remélhetsz? Még kívülről jövő sikereket se: elismerést, pénzt. Neked ebből sokkal több van, mint szükséges. Ember, te már egészen elfelejtetted, mit jelent élni, örülni! Elégedett vagy, mert már nem remélsz semmit. Végül is meg tudlak érteni, de ez rettenetes állapot, Johann! Olyan, mint egy rosszindulatú daganat, és aki nem meri felvágni, az gyáva.

Hesse tökéletesen írja le azt a félelmet, azt a folyamatot, amely valószínűleg minden emberben végbe megy egy-egy lehetséges változás előtt. Jobb-e benne ragadni egy rossz házasságban (vagy bármilyen rossz helyzetben), mint egyet előre lépni és megnézni, mi más van még a világban ezen kívül? Megtapasztalható-e az igaz szeretet (és nem szerelem!) az életben? Veraguth ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat, miután fel meri vágni a daganatot, szembe mer nézni a saját életének kudarcával, és fontolóra veszi a változás, a továbblépés lehetőségét.
Ezeket a részeket olvasva arra gondoltam, milyen felrázó hatása is van a regénynek, főleg azok számára, akik maguk is jó ideje beleragadtak valamibe, amiből eddig nem sikerült kitörniük.
Éppen ezért szerettem olvasni, ahogyan végigkísérhettem Veraguth eszmélését, mellette pedig a festményei születését. Nem hiába, hiszen Hesse is festett. Megszerettem a kis Pierre-t is, akinek a szemével is láthattam a szülei kapcsolatát, azt, amit a kisfiú abból és a világból lát.
- Te is akarsz majd felnőtt lenni?
- Hát persze. Én is szeretnék lovakat tartani és mindenfelé utazni, mint a felnőttek. És akkor senki sem hívhat többé fiúcskának, és nem nyomhat barackot a fejemre. De igazából mégsem akarok felnőni. Az öregek sokszor olyan elviselhetetlenek. Albert is egészen megváltozott. És ha az öreg emberek mindig öregebbek lesznek, a végén meghalnak. Inkább szeretnék ilyen maradni, mint most. Néha azt szeretném, ha tudnék repülni, és együtt repülnék a madarakkal fönn a fák körül, aztán a felhők között. Akkor aztán mindenkit kinevetnék.

De aztán jött egy pillanat, amikor szerettem volna a könyvet betenni a hűtőbe, ahogy Joey tette a Jóbarátokban. Nem, végül mentem a hűtőhöz, hanem olvastam tovább, mert kíváncsi voltam, hogyan dönt végül Veraguth.

A hűtőt leszámítva, most sem csalódtam Hessében. Ismét egy szépen megírt, elgondolkodtató és fontos mondanivalójú művet kaptam tőle, amely a Veraguthtal hasonló cipőben járókat is felrázhatja a saját rezignáltságukból, amely először bizony fájni fog, de segíthet elindulni a kifelé vezető úton.
Akit mindez nem érint, viszont egy tartalmas olvasmányra vágyik és olvasott már más Hesse-művet, érdemes a Rosshaldéval is megismerkednie.

- Mézvirágok? - gondolta lekicsinylően, és hallgatott. Már rég tudta, hogy épp a legszebb, a legérdekesebb dolgokat nem lehet megérteni és megmagyarázni.

Hermann Hesse: Rosshalde
Eredeti cím: Roßhalde
Fordította: Korányi Judit
222 oldal
Cartaphilus Kiadó, 2004
Korábban a Magvetőnél Csillagsors néven is megjelent.
Hesse idén duplán is évfordulós: 140 éve született és 55 éve hunyt el.
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.