2017. augusztus 26., szombat

, , , ,

"... az ember nem élhet szenvedély nélkül"

Annak idején Jeanette Winterson meggyőzött az önéletrajzi regényével, így biztos voltam benne, hogy a későbbiekben fogok még olvasni mást is tőle. A Magánélet Napóleon korában után pedig nem volt kérdés, mi lesz a következő olvasmányom.

Jeanette Winterson legjobbnak tartott regényében az események főként a 19. századi Franciaországban és Velencében zajlanak, és középpontjukban természetesen a szenvedély áll.

Míg Napóleon szenvedélyesen szereti a csirkét, Henri szenvedélyesen szereti Napóleont. Ahogyan a nép is rajong érte. Napóleonnak pedig a csirkék és Joséphine mellett a hatalom is a szenvedélye.

A félreértések elkerülése végett, Henri államférfiként, vezetőként rajong a leendő császárért és annak eszméiért. A fiatalembert is besorozzák, de végül nem a harcolók között, hanem a konyhán kap feladatot, és legnagyobb vágya, hogy végre szemtől szemben találkozzon szenvedélye tárgyával.

Mivel a szakáccsal nem szimpatizál, így a konyhán kívül talál magának barátokat: Domino, a lovász és korábbi akrobata, illetve Patrick, az egykori ír pap személyében, akire nem mindennapi képességének köszönhetően őrszemként számítanak.

Henri maga is vallásos nevelést kapott egy falujabeli paptól, és szívesen emlékezik vissza az otthonára.
Jó ember volt a papunk, de langyos. Én jobban szerettem volna, ha egy lángoló jezsuita a papunk, akkor talán rátaláltam volna arra az eksztázisra, ami annyira hiányzott ahhoz, hogy hinni tudjak.

Mert a katonák között teljesen más az élet. A katonák követik Napóleont, és szenvedélyüket a bordélyházban élik ki. Ám ez az élet valahogy nem olyan, mint ahogyan Henri elképzelte, és a fiú lassan kezdi belátni, hogy szenvedélye a nagy hadvezér iránt kezd megfakulni.

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Villanelle nem mindennapi velencei lány. Édesapja csónakos volt, és  a kislány is örökölte tőle a csónakosok lábujjai közötti úszóhártyákat, melyekkel képesek a vízen járni. Villanelle maga is remekül evez és ismeri ki magát Velence vizes útjain. Esténként pedig férfinak öltözve egy kaszinóban dolgozik. Mellette pedig más módjait is ismeri a pénzszerzésnek.
Egy este a a kártyaasztalnál figyel fel egy ismeretlen nőre, aki elrabolja a szívét. És ettől kezdve Villanelle olthatatlan szenvedélyt érez iránta.

Henri és Villanelle sorsa a későbbiekben kereszteződik, és onnantól újabb események forgatagában találjuk őket.
Az olyan szavakat, mint szenvedély, eksztázis, megtanulhatjuk ugyan, de egydimenziósan kiterítve, élettelenül hevernek a papírlapokon. Időnként meg-megfordítjuk a lapot, és kíváncsian keressük, mi lehet a másik oldalon, és akkor azt látjuk, hogy mindenkinek van egy története, asszonyokról, bordélyról, egy ópiumtól részeg éjszakáról vagy éppen a háborúról. Félünk ezektől a történetektől. Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret.
   Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést.

Egyértelmű, hogy a két főszereplő és narrátor közül Villanelle - ő testesíti meg a mágikus realizmust a könyvben - sokkal színesebb és bátrabb személyiség, mint Henri, aki nem forgott olyan körökben, mint a lány. Villanelle történeteket mesél a kaszinó életéből, míg Henri a Grand Armée-ről osztja meg tapasztalatait vele.


A regény első felével gyorsan haladtam és nagyon szerettem olvasni előbb Henri, majd Villanelle elbeszélésében a mindennapjaikat, korábbi élményeiket. Olykor egy-egy ismétlésbe botlottam, ami bár egy picit zavart, de mégis inkább arra gondoltam, hogy sebaj, legalább biztosan nem felejtem el.

Aztán beköszöntött a történetben a tél, és az olvasási tempón is lassult. Mert a tél nem egy egyszerű tél volt, a fagyok és a hideg mellett számtalan nehézséget és szomorú pillanatot is hozott magával. Olyan eseményeket, melyeken nem lehet gyorsan átvágtázni.

Tetszett, hogy Henri és Villanelle sorsa összefonódott, azonban valahogy a végét nem értettem, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nem az a probléma számomra, hogy úgy alakult ahogy, inkább az volt az érzésem, hogy maga Jeanette Winterson sem tudta, mit kezdjen a lezárással, és írt egy ilyen befejezést. A szenvedélyt vizsgálta több szempontból, hiszen mindannyiunknak van valamilyen szenvedélye, és szenvedély nélkül - ahogyan már sokan elmondták - lehet élni, de nem érdemes.

Nem volt ez a regény rossz, csak a sok-sok rajongó vélemény után mást vártam. De nem baj, hiszen ahogyan  a főszereplők életében, az életben sem mindig diadalmaskodhat a szenvedély. Van, hogy a dolgok teljesen másként alakulnak.

Azért azt megjegyezném, hogy a regényben többször is Olaszországként szerepel Itália és csak egyszer Itáliai Köztársaságként, holott ekkor még nem egységesítették. Tudom, ez az egyik vesszőparipám.
Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Egyik évből a másikba kockázzuk át mindazt, mit szeretünk. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.

Jeanette Winterson: A szenvedély
Eredeti cím: The Passion
Fordította: Lengyel Éva
220 oldal
Park Kiadó, 2015
3500 Ft
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a látogatást.
A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.