2017. augusztus 30., szerda

"Az élet jó, csak élni kell"

Amikor a hőmérséklet a tetőfokára hágott, egy olyan olvasmányt kerestem, ami könnyed, mégis tartalmas. Ekkor jutott eszembe, hogy annak idején milyen jó választás volt a Flor asszony két férje, így valószínűleg most sem fogok mellényúlni a Gabrielával. Jó lesz újra Brazíliába "utazni".
Bevallom, úgy gondoltam, ez egy rövidebb regény a Flor asszonyhoz képest, és néhány nap alatt a végére érek. De Gabriela - és a hőség - nem így gondolta. A legtöbbször csak 50 oldalt sikerült elolvasnom belőle, mégsem bánom, hogy lassan haladtam vele.

1925-ben Ilhéusban járunk, a kakaótermelés egyik hazájában. Az idei tavasz azonban veszélybe sodorta a termést, mivel hetek óta nem esett, ezért a Szent György napi körmeneten a templomkerülő ezredesek (a földbirtokosok címe) is részt vesznek, nem is beszélve a város színesebbnél színesebb és érdekesebbnél érdekesebb személyiségeiről. A szentnél meghallgatásra találnak könyörgéseik és felajánlásaik, megérkezik az eső, mi pedig megismerjük őket.

Ilhéus lakossága megosztott: egyik fele, a jelenlegi vezető, Ramiro Bastos ezredes és társai híve, akik a múltat éltetik. Az ezredes volt, aki annak idején megszépítette a várost, parkokat létesített. A lakosság másik fele a fiatal exportőr, Mundinho Falcão támogatója, aki utak építését és a kikötő kiszélesítését szorgalmazza. Utóbbi ugyanis túlságosan szűk ahhoz, hogy egy nagyobb hajó kiköthessen, így a kakaóexportból származó nyereséget Bahia teszi zsebre.

Érdekes módon ez a rész - a város és lakóinak bemutatása - meglehetősen hosszú, mégsem unalmas. Sőt! Megtudjuk, hogy az ősi törvénynek megfelelően Jesuíno Mendonça ezredes megölte szép és fiatal feleségét és annak szeretőjét, a fogorvost. Míg a gyilkosság témát szolgáltat a vénlányoknak és a város többi lakóinak, az arab Nacibot elhagyja a szakácsnője, Filomena, aki már régóta fenyegette ezzel. És aznap nem megtette! Nacib - aki az egyik helyi bárt bérli - pedig benne van  a pácban, ugyanis az Ilhéus és Itaba között meginduló autóbuszjárat tiszteletére rendezett vacsorát tőle rendelték meg. Mit tegyen most? A két öreg vénkisasszony, a Dos Reis nővérek túl sokat kérnek, ám jobb híján hozzájuk fordul.

  - Ez a haladás, Arminda asszony. Ez a vénasszony mindent fenekestül felforgatott nálam...
  - Haladás? Ez a szemérmetlenség...
  - Honnan szerzek szakácsnőt?
  - A legjobb volna a Dos Reis nővérekre bízni...
  - Drágák, lenyúzzák az ember bőrét... Pedig már két félvér nőről is gondoskodtam, hogy legyen segítsége Filomenának...
  - Ilyen a világ, Nacib úr. Amikor legkevésbé várja az ember, akkor van meg a baj. Nekem szerencsére itt van a megboldogult férjem, ő figyelmeztet engem. A minap is, el sem tudja képzelni, uraságod... Egy szeánszon történt Deodoro komámuram házában...


Az arab végül a "rabszolgapiacon" talál egy szakácsnőt, Gabrielát. A fiatal mulatt lány több más menekülttel érkezett a városba, hogy munkát találjanak és pénzt szerezhessenek. Nacib eleinte nem bízik a koszos lányban, ám Gabriela lenyűgözi. És nem csak a főzőtudományával.
A lány - ételei mellett - bájai sem hagyják hidegen Ilhéus férfilakosait.

  Olyan jó a bárba járni, emberek között forogni. Az élet jó, csak élni kell. A napon sütkérezni, s hideg fürdőt venni. Gujavát majszolni, kard-mangót, csípős borsot enni. Kószálni az utcákon, énekelni, egy úrfival aludni. Egy másik úrfival álmodni. 


Közben zajlik az élet a városban: eltemetik a meggyilkoltakat, fellángolnak a hamarosan megrendezésre kerülő választások előtti küzdelmek, összecsapnak az indulatok. Megismerjük Glóriát, aki az egyik ezredes kitartottja, és aki a főutcán álló házának ablakából kémleli az arrajárókat, az Álvila család egyik korábbi leánytagjának, Ofenísiának történetét, Josué tanár és költő titkos szerelmét egy másik ezredes lánya, Malvina iránt, Arminda asszonyt, a bábát és Nacib szomszédasszonyát és a helyi donjuant, Tonico Bastost.
Egy szó, mint száz: Ilhéusban mindig történik valami, ami pletykálkodásra ad okot. Itt aztán tényleg mindig történik valami!

Olyan ez a regény, mint egy sorozat. Egy háromévados, mivel három nagy fejezetből áll, melyek elején megtudjuk, milyen eseményekre számíthatunk az elkövetkező fejezetekben. Nem nevezném szappanoperának, mert azok tele vannak felesleges nyavalygással, ostoba buta szereplőkkel és állandó szenvedéssel. Nos, itt ezekről szó sincs! Egy pillanatig sem unatkoztam, mert mindig történt valami, ami felkavarta az állóvizet. Hol Gabriela jelent meg fahéjszínűen és rózsával a füle mögött a bárban, hol egy mérnök érkezett a kikötőbe, hol újságot égettek, hol pedig merénylet történt. Mindig volt mit megvitatni Nacibnál, a Vesúvio bárban, az utcán sétálva vagy João Fulgêncio írószerboltjában.

Bár a politikai ellentétek fellángoltak, és Ramiro ezredes és hívei felvetették, hogy Mundinho Falcão nem tősgyökeres ilhéusi, mégis békében megfér egymással a spanyol cipész (imádtam, amikor spanyolul beszélt), az arab Nacib, az orosz autóbuszvállalat-tulajdonos és a város brazil lakosai.

A szereplők egytől-egyig színesek, elevenek, bár Gabrielát néha kicsit együgyűnek éreztem. Imádtam Arminda asszony beszámolóit a szellemidézésekről, amelyeken rendszeresen részt vett és a Dos Reis nővérek betlehemét. Malvina pedig sokat nőtt a szememben.

Amadótól ismét egy sokszereplős, színes és cseppet sem unalmas történetet kaptam, melyben a konzervatívok és a haladás hívei mellett számos szerelmi történet, pletyka és csetepaté is kiemelt szerepet kapott. A sok szereplőtől pedig nem kell megijedni, mert bár előfordult, hogy eleinte nem tudtam, ki is egy-egy szereplő, a következő mondat(ok)ból azonban volt rá utalás, így nem vesztettem el a fonalat.
Biztos vagyok benne, hogy a szappanoperák forgatókönyvírói is olvastak Amado-regényeket, csak vele ellentétben előbbiek túlzásba estek mindazzal, amit neki sikerült megfelelően adagolnia a műveiben.
A Gabrielából a Flor asszonyhoz hasonlóan is készült filmváltozat, egészen pontosan 1975-ben.

A regényben szereplő Vesúvio bár pedig ma is létezik Ilhéusban. Amado szobra ma is ott ül az egyik asztalnál:


Az utószóban Benyhe János kiemeli, hogy Amado milyen népszerű napjainkban (azaz az 1970-es években) Magyarországon is. Nos, mégis szomorú, hogy az általam olvasott második kiadást követően csak 1982-ben jelent meg ismét a regény, és azóta sem. Amado egy nagyszerű író, érdemes lenne ismét felhívni rá a figyelmet, mivel a latin-amerikai írók közül legtöbben csak a spanyol nyelvűek közül ismernek egyet-kettőt.


A szerelem se nem bizonyítható, se nem mérhető. Olyan, mint Gabriela. Van, s ez elég – mondta João Fulgêncio. – Az a tény, hogy nem értenek meg, vagy nem tudnak magyarázni valamit, nem változtat semmit a dolgon. Mit sem tudok a sok csillagról, de látom az égen: az a szépség az éjszakában.


Jorge Amado: Gabriela 
Szegfű és fahéj
(Egy brazíliai város történetéből)
Eredeti cím: Gabriela, cravo e canela
Fordította: Szalay Sándor
414 oldal
Európa Kiadó, 1975
Antikváriumokban beszerezhető
A borítója viszont borzalmas: mintha széthasították volna a hölgyemény fejét, melyen most valami vízesés folyik keresztül.
Share:

2017. augusztus 28., hétfő

Vers hétfőn

Moretti Gemma: Elköszön a nyár

A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.



Somlyó György: Nyárvégi nyár

(régiesen)
A rózsa még ma is kifeslett
A fa még talpig zöldben áll
A víz is vonzza még a testet
Még minden olyan mint a nyár

Még olyan Olyan még De már csak
Olyan Milyen? E még s e már
Közt nem tudod milyen a nyár Csak
Azt tudod hogy elmúlt a nyár


Versek:
Moretti Gemma
Somlyó György
Share:

2017. augusztus 26., szombat

"... az ember nem élhet szenvedély nélkül"

Annak idején Jeanette Winterson meggyőzött az önéletrajzi regényével, így biztos voltam benne, hogy a későbbiekben fogok még olvasni mást is tőle. A Magánélet Napóleon korában után pedig nem volt kérdés, mi lesz a következő olvasmányom.

Jeanette Winterson legjobbnak tartott regényében az események főként a 19. századi Franciaországban és Velencében zajlanak, és középpontjukban természetesen a szenvedély áll.

Míg Napóleon szenvedélyesen szereti a csirkét, Henri szenvedélyesen szereti Napóleont. Ahogyan a nép is rajong érte. Napóleonnak pedig a csirkék és Joséphine mellett a hatalom is a szenvedélye.

A félreértések elkerülése végett, Henri államférfiként, vezetőként rajong a leendő császárért és annak eszméiért. A fiatalembert is besorozzák, de végül nem a harcolók között, hanem a konyhán kap feladatot, és legnagyobb vágya, hogy végre szemtől szemben találkozzon szenvedélye tárgyával.

Mivel a szakáccsal nem szimpatizál, így a konyhán kívül talál magának barátokat: Domino, a lovász és korábbi akrobata, illetve Patrick, az egykori ír pap személyében, akire nem mindennapi képességének köszönhetően őrszemként számítanak.

Henri maga is vallásos nevelést kapott egy falujabeli paptól, és szívesen emlékezik vissza az otthonára.

Jó ember volt a papunk, de langyos. Én jobban szerettem volna, ha egy lángoló jezsuita a papunk, akkor talán rátaláltam volna arra az eksztázisra, ami annyira hiányzott ahhoz, hogy hinni tudjak.


Mert a katonák között teljesen más az élet. A katonák követik Napóleont, és szenvedélyüket a bordélyházban élik ki. Ám ez az élet valahogy nem olyan, mint ahogyan Henri elképzelte, és a fiú lassan kezdi belátni, hogy szenvedélye a nagy hadvezér iránt kezd megfakulni.

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.


Villanelle nem mindennapi velencei lány. Édesapja csónakos volt, és  a kislány is örökölte tőle a csónakosok lábujjai közötti úszóhártyákat, melyekkel képesek a vízen járni. Villanelle maga is remekül evez és ismeri ki magát Velence vizes útjain. Esténként pedig férfinak öltözve egy kaszinóban dolgozik. Mellette pedig más módjait is ismeri a pénzszerzésnek.
Egy este a a kártyaasztalnál figyel fel egy ismeretlen nőre, aki elrabolja a szívét. És ettől kezdve Villanelle olthatatlan szenvedélyt érez iránta.

Henri és Villanelle sorsa a későbbiekben kereszteződik, és onnantól újabb események forgatagában találjuk őket.

Az olyan szavakat, mint szenvedély, eksztázis, megtanulhatjuk ugyan, de egydimenziósan kiterítve, élettelenül hevernek a papírlapokon. Időnként meg-megfordítjuk a lapot, és kíváncsian keressük, mi lehet a másik oldalon, és akkor azt látjuk, hogy mindenkinek van egy története, asszonyokról, bordélyról, egy ópiumtól részeg éjszakáról vagy éppen a háborúról. Félünk ezektől a történetektől. Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret.
    Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést.


Egyértelmű, hogy a két főszereplő és narrátor közül Villanelle - ő testesíti meg a mágikus realizmust a könyvben - sokkal színesebb és bátrabb személyiség, mint Henri, aki nem forgott olyan körökben, mint a lány. Villanelle történeteket mesél a kaszinó életéből, míg Henri a Grand Armée-ről osztja meg tapasztalatait vele.


A regény első felével gyorsan haladtam és nagyon szerettem olvasni előbb Henri, majd Villanelle elbeszélésében a mindennapjaikat, korábbi élményeiket. Olykor egy-egy ismétlésbe botlottam, ami bár egy picit zavart, de mégis inkább arra gondoltam, hogy sebaj, legalább biztosan nem felejtem el.

Aztán beköszöntött a történetben a tél, és az olvasási tempón is lassult. Mert a tél nem egy egyszerű tél volt, a fagyok és a hideg mellett számtalan nehézséget és szomorú pillanatot is hozott magával. Olyan eseményeket, melyeken nem lehet gyorsan átvágtázni.

Tetszett, hogy Henri és Villanelle sorsa összefonódott, azonban valahogy a végét nem értettem, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nem az a probléma számomra, hogy úgy alakult ahogy, inkább az volt az érzésem, hogy maga Jeanette Winterson sem tudta, mit kezdjen a lezárással, és írt egy ilyen befejezést. A szenvedélyt vizsgálta több szempontból, hiszen mindannyiunknak van valamilyen szenvedélye, és szenvedély nélkül - ahogyan már sokan elmondták - lehet élni, de nem érdemes.

Nem volt ez a regény rossz, csak a sok-sok rajongó vélemény után mást vártam. De nem baj, hiszen ahogyan  a főszereplők életében, az életben sem mindig diadalmaskodhat a szenvedély. Van, hogy a dolgok teljesen másként alakulnak.

Azért azt megjegyezném, hogy a regényben többször is Olaszországként szerepel Itália és csak egyszer Itáliai Köztársaságként, holott ekkor még nem egységesítették. Tudom, ez az egyik vesszőparipám.


Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Egyik évből a másikba kockázzuk át mindazt, mit szeretünk. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.


Jeanette Winterson: A szenvedély
Eredeti cím: The Passion
Fordította: Lengyel Éva
220 oldal
Park Kiadó, 2015
3500 Ft
Share:

2017. augusztus 23., szerda

"- Látod, készen állok az apokalipszisre."

Stefano Benni a Gyorslábú Achille első fejezetével meggyőzött, így már akkor beszereztem a magyarul megjelent másik regényét is, mert biztos voltam benne, hogy ebben sem fogok csalódni. Rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy elmondjam, az olvasás egyetlen pillanata alatt sem jutott eszembe összehasonlítani a két regényt, hiszen teljesen más a két történet, a közös bennük csupán az író személye, a humor és a társadalomkritika.

Margherita majdnem tizenöt éves és - ahogyan ő fogalmaz -  egy cseppet túlsúlyos lány. Szereti a könyveket és a természetet, és ismeri a réten élő titokzatos Porlányka történetét, aki az őrangyala.
Egyébként tipikus kamaszlány, rossz költőnek készül, szeret rossz verseket faragni, regényeket kitalálni, melyekről úgy beszél, mintha olvasta volna őket, könyvek első mondatait kiötölni, valamint van egy fajtiszta keverék kutyája, aki a Szundi névre hallgat.

Nem mindennapi családjával a városon kívül él. Apja, Fausto immáron nyugdíjas és imád mindent megjavítani. Anyja, Emma is otthon van, virtuális cigarettákat szív, szenvedélye a főzés mellett (ő is az újrahasznosítás híve) az Eternal Love című szappanopera, melynek egyetlen részét sem mulasztja el és előszeretettel idéz is belőle.
Bátyja, a tizennyolc éves Giacinto megrögzött focidrukker. Egyébként olyan, mint Margherita, csak hülyében. Öccse, a tizenkét éves Erminio - akit csak Hérakleitosznak szólítanak - feltaláló és szerelmes a matek tanárnőjébe.
Végül, de nem utolsósorban, a padláson él a nagyapja, aki szellemekkel tangózik, lejárt élelmiszerekkel és mindenféle evésre nem ajánlott dologgal tartósítja magát és távcsövével tartja szemmel a környéket.

A kis család éli a megszokott életét, míg egy nap fel nem húznak a mellettük lévő réten egy nagy fekete kockát, melybe a lakók is megérkeznek, és teljesen felforgatják Margheritáék életét.

A családfő, Frido állítólag üzletember, a feleség, Lenora tipikusan az a nő, aki számára minden a külcsín, lányuk; Labella tizenéves kis vamp, akibe Giacinto rögtön belezúg és van egy Görcs nevű őrző-védő kutyájuk. Illetve még egy Angelo nevű fiuk is, akiről nem szívesen beszélnek, ám Margherita megismerkedik vele.

Kinyílt az ajtó, és sorban beléptek. 
   Egy rágógumibuborék, melyet Labella követett térdénél szakadt farmerben és alaposan kivágott arany topban. 
   Egy Fais-mois du mal illatfelhő, benne Lenora asszonnyal, barackszínű kosztümben, hamis mellekkel és igazi ékszerekkel.
    Frido doktor, a felfuvalkodott hólyag festett hajjal, szintetikus mosollyal és egy csokor fehér rózsával, a mama kedvenc virágával.

Az új szomszédok hatására Margherita családtagjai teljesen megőrülnek: apja már nem szerel meg semmit, anyja teljesen Lenora hatása alá kerül, aki meggyőzi őket, hogy nekik is feltétlenül szükségük van a levegő biobonifikálóra, melyhez most egy hatalmas plazmatévé is jár, amin Emma végre életnagyságban nézheti az Eternal Love szereplőit.
Giacintót olyannyira megszédíti Labella, hogy ezentúl a rivális focicsapatnak drukkol. Ez pedig egy olasznál gyökeres változás, hiszen ők mindent lecserélhetnek (feleséget, vallást stb.), de a focicsapat kiválasztása életre szól. Giacinto számára mégsem. Hérakleitosz pedig teljesen a Fridótól kapott legújabb videojáték rabja lesz. Sőt, még Szundit is lenyűgözi Görcs méretes kakája. Egyedül Margherita sejti, hogy valami nincs rendben, és nyomozásba kezd.

A nagypapa az ágyon ült, és köhögött.
   - Átkozottak - kezdte -, ez a bioszarság levegő megöl engem. Nem érzed, hogy atombombabűzt áraszt? 
   - De igen - feleltem. - A rétet megtisztították, rovartani tömegmészárlást okozva. Viszont mi van veled, nagypapa? Tiszta sárga vagy. 
   - Megittam fél liter benzint - vigyorgott elégedetten. - Ha elérem az egy litert, biztos hogy nem tudnak többé megmérgezni kipufogógázzal. 


***

   Majdnem elsírtam magam. Észrevette, és megölelt. Éreztem, hogy belső harc dúl benne jó és rossz között, Fais-mois du mal parfüm és leveskocka között, fasírt és mirelit, egy Mary Lou és egy Vanessa között.
    - Ne haragudj . mondta, és hirtelen leült, mintha megszédült volna. - Nem tudom, mi történik, túl sok az újdonság. Fausto nem hajlandó megszerelni a mosógépet, és nem tudom, mivel pakolja tele a garázst. Giacinto elvesztette a fejét e miatt a lány miatt. (...) Én csak viszem a házat. Egy kuponnyi örömöm sem maradt. Muszáj... Muszáj jó háziasszonynak, jó anyának és jó nőnek lennem, érted? 
   - Te te vagy, mama.
   - De a szomszédok néznek, a külcsín fontos, és a frizura is - meresztgette a szemét -, mert ahogy Mary Lou mondja  a száztizenkettedik részben: azok vagyunk, aminek látszunk.
   - Viszont ahogy Robin mondja három résszel később: nem mindig látszunk annak, aminek hisszük
   - Ó, Margherita, miért vagy te ilyen intelligens? 


Stefano Benni ismét meggyőzött. Imádtam Margheritát, mert nagyon szeretem azokat az embereket, akik képesek önmagukat is kritizálni és kívülről látni, nem csak másokat. Margherita pedig egy ilyen lány. Mellette még okos és találékony is.
Az új szomszédokkal együtt pedig Margheritáék életébe is alaposan beleszól a fogyasztói társadalom mindenhatósága. Ha nem ezt veszed meg, nem is létezel, E nélkül nem is élhetsz és hasonló "üzenetek" formájában, melyekkel Lenora és Frido bombázza a szülőket.

Nagyon jól szórakoztam a Margherita családtagjain, főleg a nagypapa történetein és Giacinto próbálkozásain, hogy Labellát meghódítsa, aki viszont figyelemre is alig méltatja, miközben a többi imádójával van elfoglalva. Egyébként meg egy hülye kis liba, aki először Margherita nevét sem tudja megjegyezni.

Stefano Benni ezúttal is jó adag társadalomkritikával szolgál és újfent fontos dolgokra hívja fel az olvasó figyelmét. De mindezt most is humorosan és szórakoztatóan tálalja.
Megtanultam a Vokaku szót, amit azt hiszem, én is használni fogok, ahogy Margherita.
A könyv nagy részét egyébként is vigyorogva olvastam, és bár a befejezés meglepett, mégis jónak éreztem. Mert így is lehet. Szándékosan nem is árulok el többet.

Mindig ez van: hogy elpusztíts egyetlen rosszat, kicsinálsz ezer másikat, akiknek semmihez semmi köze.

Így el is fogytak a magyarul megjelent Stefano Benni-regények, kivéve a Meséld újra! sorozatba írt kötetét, úgyhogy lassan ideje lesz szétnézni az olasz nyelvű művei között.


SZERET, NEM SZERET

Ha az őrületbe kerget, 
Hogy szerelmed bizonytalan, 
Válassz százszorszépet, 
Melynek egy szirma van.


Stefano Benni: Margherita Dolcevita
Fordította: Nádor Zsófia
256 oldal
Scolar Kiadó, 2015
2950 Ft - a nyári akciókban ennek töredékéért még beszerezhető
Share:

2017. augusztus 21., hétfő

Vers hétfőn

Czesław Miłosz: Campo di Fiori
Fordította: Gömöri György

Rómában, a Campo di Fiorin
olajbogyó, citrom kosárszám,
bor fröccsen tépett virággal
behintett utcakövekre.
Az árusok rózsaszín tenger-
gyümölcsöt szórnak halomba,
sötét szőlőgerezdek
hullnak hamvas barackra.
Itt, épp ezen a téren
égették Giordano Brunót,
kiváncsi tömeg nézte,
hogy szít tüzet a hóhér.
S a láng alig aludt ki
már tele voltak a kocsmák,
s a kofák kosárszám hordtak
citromot, olajbogyót.

Varsói körhinta mellett
jutott e tér eszembe;
nyájas tavaszi este,
pattogott vidám zene.
Elnyomta az a gettóból
hallatszó sortüzek hangját,
s messze röpültek a párok
az enyhe tavaszi égbe.

Az égő házakból néha
sárkányt hozott a szél és
a körhintán kerengők
fekete pernyét fogtak.
Lányok szoknyája lebbent
égő házak szelében,
s kacagott a víg sokaság,
- oly szép volt a vasárnap.

Lesz, aki ezt így érti:
legyen Varsó, vagy Róma,
üzletel, mulat a jónép,
a máglyát elkerüli.
Másnak más a tanulság –
minden, minden mulandó,
még ki sem hányt az a láng
már kezdik elfeledni.

Akkor a mártírok nagy
magányán eltünődtem.
Hogy amikor Giordano
a vesztőhelyre lépett
egyetlen árva szót sem
talált az emberi nyelvben,
hogy búcsút vegyen véle
a hátramaradóktól.

Siettek, várt a kocsma,
s piac - tenger gyümölcsét,
citromot, olajbogyót
hordtak a víg zsivajban.
S már oly messze volt tőlük,
szinte évszázadokra,
s ők egy percet, ha vártak,
míg elragadta a tűz.

E magányos pusztulókat
a világ már elfeledte,
nyelvük oly idegen lett,
mint kihült bolygó nyelve.
Míg mindebből legenda
nem lesz és évek múltán
egy új Campo di Fiori
egy költő újra lázad.

(1943)


Vers
Share:

2017. augusztus 20., vasárnap

"Ha divatos akarsz lenni, elegendő meztelenkedned..."

A megtévesztő címmel ellentétben a Magánélet sorozat második kötetéről lesz szó, mely a Napóleon korabeli emberek mindennapjaiba kalauzol bennünket.

Ez a kötet is négy nagy témakört ölel fel, melyekben alaposan megismerhetjük a 19. századi franciák életét. Mindazt, ami a történelem tankönyvekből kimaradt.

A Család és erkölcs fejezetben rögtön megtudjuk, hogy az 1804-ben hatályba lépet Code civilben (azaz polgári törvénykönyvben) rögzítették, hogy a nő nem egyenlő a férfival. Már ezt a részt olvasva örültem, hogy nem abba a korba születtem, ugyanis a nők jogai szinte a nullával voltak egyenlőek. Nem is beszélve arról, hogy még ostobáknak is tartották őket!

A szokásoknak megfelelően a szülők választottak megfelelő párt a gyerekeiknek, mondván a szerelem úgyis elmúlik, az anyagi biztonság jóval fontosabb alapon.
Ám már ekkoriban is léteztek házassági hirdetések a lapokban, melyek szövege szinte megegyezett azokkal, melyeket ma is olvashatunk. Sőt, létezett a Világi Iroda is, ahol egy házasságközvetítő segített társat találni a hozzáfordulóknak, ám a hűségre vonatkozó garancia csak az esküvőt követő két hónapig volt érvényes.

"Negyvenéves magányos férfi, irodalomkedvelő, barátságos, jó erkölcsű, kiváló családból származó, meglehetősen gazdag, fiatal hölgy ismeretségét keresi, aki lehet özvegy is, de gyermektelen, jól nevelt, érzékeny és jómódú. Találkozzunk és töltsük boldogan napjainkat!"

Egy harmincéves fiatal hölgy hirdetése:
"jó családból származik, 1600 frank jövedelme és szép, bútorozott lakása van, és szeretne törvényes kapcsolatba lépni egy harminchat-negyvenöt éves úrral, aki jó erkölcsű és megfelelő hivatali elfoglaltsággal rendelkezik..."

Szó esik a cselédek helyzetéről, a korabeli szexuális életről, a nyilvános házakról és a tiltott olvasmányokról is, hiszen Sade márki műveivel ekkoriban tartotta lázban az olvasóközönséget.
De megtudjuk, hogy a válás körülményes és ritkább volt ekkoriban, csak indokolt esetben mondták ki a felek közt.

Visszatérve a nőkhöz, az ő feladatuk ekkoriban a gyermekek nevelése volt, de léteztek már iskolák is. Azonban a szegény gyerekek már hétéves korukban munkába álltak!


Bár már 1803-tól a bábaasszonyoknak kötelező volt tanfolyamot  végezniük, hogy szakmájukat gyakorolhassák, azonban vidéken - sajnos - az önjelölt bábák voltak többségben, így a falusi szülések során mind az anya, mind a gyermek élete egyaránt veszélyben forgott. Arról nem is beszélve, ha egészségesen világra jött a kisbaba, a bába máris - nyugodtan nevezhetem annak - újabb kínzásoknak vetette alá szegénykét.
A jómódú családoknál mindez nem fordult elő, hiszen az orvos a terhességet már korai szakaszában fel tudta ismerni, és a végéig nyomon követte azt.

Mindenesetre pozitívum, hogy a talált gyerekeket (azaz a nem kívánt csemetéket) a kórházak és az árvaházak egy forgatható ajtajú beugrójában helyezhették el.


A Lakóhely és kényelem fejezetben megismerjük a korabeli lakóépületeket, azok berendezését és a korabeli lakáskultúrát. Természetesen ez is a lakók anyagi helyzetétől függött, hiszen voltak igen szerény körülmények között élők és palotatulajdonosok egyaránt, akik immáron parkettás szobában, nehéz brokátfüggönyökkel, főleg mahagónibútorokkal, szőnyeggel, tapétázott falak közt élték mindennapjaikat.
De szó esik a világításról, a a vízgazdálkodásról, a hideg elleni védekezésről, sőt a kis indiszkrétről is.
A gazdagok lakóhelye mellett nem maradhat ki a Tuileriák palotája és Napóleon kedvenc kastélyai sem.

E fejezetben olvashatunk még a korabeli modernizációs programról és építkezésekről is, illetve a kertekről, virágokról és a parkokról is, melyekben a városlakók szívesen sétálgattak.





A Ruha és test című fejezet egyik főszereplője természetesen a divat. A hölgyek - ahogy a bejegyzés címéül választott idézetből is kiderül - könnyű anyagú, mélyen dekoltált fehér ruhát viseltek.

- Így van ez, napjaink ruháinak olyanoknak kell lenniük, mintha vízbe mártották volna őket, hogy jobban hozzátapadjanak a hölgyek bőréhez...
August von Kotzebue: Emlékek Párizsból

A sál igen elterjedt kiegészítő volt ekkoriban a gazdagok és a szegények körében egyaránt. Ekkor vált népszerűvé a retikül - amely kiérdemelte a ridikül (nevetséges) nevet is -, melyben a Titus-frizurás hölgyek a zsebkendőjüket, a lornyonjukat és az emlékkönyvüket vihették magukkal.

A férfiak körében a redingot és a térdnadrág élte fénykorát, valamint a csizmák. De voltak, akik kénytelenek voltak beérni egy-egy pár facipővel.

Megismerjük továbbá az alsóneműk divatját is, a híres szabót, Le Froy-t, valamint a kiegészítőket, a napi higiéniás szokásokat, valamint a korabeli egészségügyi helyzetet is, beleértve az orvosképzést és a kuruzslók módszereit is. Sokan azt gondolnánk, hogy napjainkban lett szokás a távgyógyítás (gondoljunk csak a "küldöm az energiát a tévén keresztül" típusú betelefonálós műsorokra), holott ennek egyik változata már a korabeli franciáknál létezett! A távgyógyász nem is látta a beteget, mégis így kívánta meggyógyítani...

Zárásként az  Étel és asztal címet viselő fejezetben tobzódhatunk a finomabbnál finomabb fogások felsorolásában. Megtudjuk, mi került ekkoriban a szegények és gazdagok és a vendéglők asztalára. Olvashatunk húsokról, halakról, zöldségekről, sajtokról, süteményekről és fagylaltokról. De az asztal örömei közül nem maradhatnak ki az italok sem: így a sör, az almabor, a borok és a pezsgő, valamint egyéb frissítők is helyet kaptak. Továbbá kiderül, mikor volt az ebéd ideje és mit jelent franciásan vagy oroszosan tálalni, illetve hogyan született meg a gasztronómia.


A Magánélet Napóleon korában izgalmas, alapos és szórakoztató olvasmány, melyet most is korabeli művészek alkotásai illusztrálnak. Ismét csak számos információval lettem gazdagabb, míg a könyv segítségével időutazást tehettem a 19. századi Franciaországba.

A bejegyzésekben használt képek Louis Leopold Boilly festménye kivételével mind megtalálhatóak a könyvben. Boilly a könyvben szereplő egyik képét sajnos nem találtam meg, így egy hasonlóval helyettesítettem.


Boris Dänzer-Kantof: Magánélet Napóleon korában
Eredeti cím: La vie des français au temps de Napoleon
Fordította: Aczél Ferenc
80 oldal
Corvina Kiadó, 2011
1690 Ft - érdemes megnézni a könyveket is árusító élelmiszerboltok könyvespolcain is, mert többször is láttam már kitéve. A saját példányomra is így bukkantam néhány éve.
Share:

2017. augusztus 18., péntek

¿Le puedo ayudar en algo?

Még a tavasz folyamán fedeztem fel ezt a könyvecskét, mely a spanyol üzleti kommunikáció világával ismerteti meg az olvasót. Rákerestem a kiadó honlapján, ahova néhány oldalt fel is töltöttek belőle, amelyek meggyőztek, így gyorsan meg is rendeltem, mielőtt az Alexandra végleg bezárta volna a bazárt.

A könyv a Langenscheidt Kiadónál megjelent változat magyar átdolgozása.
Az elején megismerjük a spanyol hivatalos levelezés általános tudnivalóit, majd azok kötelező és lehetséges elemeit. Magyarul a levél megnevezését, a feladó adatait, a megszólítást, a tárgyat, a dátumot, a bevezető és a záróformulákat, illetve a köszönési formákat.

Ezt követik az ügyintézés, a szállítás, fizetés, reklamáció, késedelem, a meghatalmazás hasznos kifejezései, majd részletesen kitér a telefonbeszélgetésekre.

Majd következnek a a vendéglátás, csevegés, utazás, autókölcsönzés, jelentkezés/visszaigazolás, meghívás, jegyzőkönyv és egyéb, a titkárságokon (az irodai életben) előforduló hasznos kifejezések, mondatok.

A könyv második részében mintaleveleket találunk magyarul és spanyolul. Van köztük fax és üzleti levél is, melyek többféle témát ölnek fel. Pl. rendelés, rendelés visszaigazolása, értesítés szállításról, számla, fizetési felszólítás, szobafoglalás és annak visszaigazolása stb.

A harmadik részben Információk és hasznos tanácsok címen megtaláljuk több ország hívószámát, országokat és azok fővárosait, mértékegységeket, dátumozást, a 17 comunidades autónomas nevét, majd a leggyakoribb rövidítéseket.

A könyvet spanyol-magyar és magyar-spanyol szótár zárja. Ezeket inkább szószedetnek nevezném, mert nem minden, a könyvben előforduló szót tartalmaz. Mindenesetre így is hasznos.

Észrevételek a könyvvel kapcsolatban: a Solicitud de empleo-t szó szerint Álláskérelemnek (jaj!!!) fordítja. Nos, ezek szerint Dorogman György - a magyar kiadás átdolgozója - még nem került magyarul ilyen helyzetbe, különben tudná, hogy bár a solicitud valóban kérelem, de magyarul ezt álláspályázatnak hívják.

A könyv 2010-ben jelent meg magyarul, tehát a dátumok ez előttiek, amivel nincs is gond. De bevallom, meglepődtem, amikor egy számlán azt láttam, hogy magyarul 2008. december 10-én rendelték meg a rajta szereplő tévét, amelyet 2009. március 4-én szállítottak ki. Spanyolul viszont 2002. december 10-én történt a megrendelés és 2009. március 4-én a szállítás. Tudom, hogy ez egy nyomdahiba lehet, de ki várna több, mint 6 évet egy tévére? A példában szereplő 3 hónap is sok, főleg, ha éppen a megrendeléskor ment tönkre a megrendelő régi tévéje.

A kedvencem viszont egy meghatalmazás lett, melyben alkalmazottuk, Cristina Aguilera kisasszony járhat el gépjárművek nyilván tartásba vételével kapcsolatban.

Összességében egy jól használható, sok mindenre kitérő könyvet állítottak össze a szerzők, melyet nemcsak az üzleti kommunikáció területén dolgozó vagy a szakmai nyelvvizsgára készülő spanyolosok forgathatnak haszonnal, hanem a hozzám hasonló "egyszerű" nyelvtanulók is, mert számos olyan dolgot megtalálunk benne, melyeknek sosem tudhatjuk, mikor vesszük hasznát. Pl. nekem Hollandia mindig Holanda volt, de most megtudtam, hogy inkább Países Bajosként mondják.


Vera Eck - Carol Vilalle: Üzleti kommunikáció szóban és írásban - Spanyol
Eredeti cím: Langenscheidt Bürokorrespondenz Spanisch
A magyar kiadás szerkesztője: Dorogman György
134 oldal
Grimm Kiadó, 2010
2990 Ft
Share:

2017. augusztus 16., szerda

Egy valóban csodálatos Júlia

A legutóbbi megjelenésekor már szemeztem Kertész Erzsébet Jósika Júliáról szóló regényével, de végül csak nemrég került be a gyűjteményembe.
A könyvről csupán annyit tudtam, hogy Podmaniczky Júliának állít emléket, aki nyolc évet várt, hogy feleségül mehessen Jósika Miklós íróhoz, majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Brüsszelbe menekültek, ahol Júlia csipkeboltot nyitott.

De ez a regény jóval több ennél. Már az elején teljesen magával ragadott, olyan jó volt elmerülni benne.

A Podmaniczky család az édesapa, Károly halála után költözött aszódi birtokukra. Itt él özvegye és egyben második felesége, Elise asszony öt gyermekükkel (Júlia, Eliza, Frigyes, Ármin és Marie) és a személyzettel.

Édesanyjuk - egy szász miniszer lánya - nagyon szigorú a gyermekeivel, a legfontosabb számára, hogy a külvilág előtt  a tökéletes család látszatát és a lányok feddhetetlenségét mutassa. Júlia immáron évek óta a kor ünnepelt írójának, Jósika Miklósnak jegyese. Az író ugyanis nős, és felesége nem akar beleegyezni a válásba, mert szeretne minél több pénzt kicsikarni férjétől.
A fojtogató családi légkörből húga, Eliza a házasságba menekül, ahol reméli, szabad lehet.
Végül Jósika felesége hajlandó elválni férjétől, így 1847 szeptemberében Júlia és Miklós megtarthatja esküvőjét az ekkor már idős és vak Wesselényi Miklós birtokán.

Jósika Miklós és Podmaniczky Júlia


Az ifjú pár Jósika erdélyi birtokára, Szurdokra költözik. Az író lelkes Kossuth-párti, ahogyan ismerőseik és sógora, Frici is. Egyedül az árvízi hajós nem nézi jó szemmel mindezt, Kasszandra- jóslatának azonban egyikük sem hisz.

1848 márciusának eseményei után Jósikáék Pestre költöznek, az író komoly feladatot kap, majd - az osztrákok fellépésekor - először Debrecenbe, majd Szegedre menekülnek.
A szabadságharc leverése után pedig kénytelenek elhagyni Magyarországot, és a németországi átmeneti tartózkodás után Brüsszelbe utaznak.

Jósikát lelkileg teljesen összetöri az emigráció és a szabadságharc leverése, bajtársainak bebörtönzése és kivégzése, már írni sem hajlandó, mert kinek is írna? Bár Júlia is számos megpróbáltatáson ment eddig is keresztül, elhatározza, hogy erős lesz, tartani fogja a lelket a férjében, akit írásra buzdít:

   - Elég volt, Miklós, kérem, hagyja abba! - Júlia hangja szokatlanul komoly volt. - Nem tudom, pontosan, hányan emigráltak az országból, bizonyára valamennyiüknek rosszul megy a soruk, de a legrosszabban azoknak, akik ennyire elhagyják magukat. Tudom, maga többet vesztett, mint én, mert nemcsak hazáját vesztette el, gyermekeit, bajtársait, az eszmét, amelyért mindent feláldozott, hanem az alkotás örömét is elrabolták. Úgy érzi, hiába írna, nem jut el azokhoz, akiknek szánja, és akik talán vigaszt, reményt találnak írásaiban. De ez csak most van, Miklós!  Magának magyarázzam, hogy egyszer a legnagyobb vihar is elcsendesedik, a legvadabb hullámok is lecsillapszanak?! Eljön az az idő, amikor éppen úgy olvassák a maga írásait, mint eddig olvasták. Az emberek emlékeznek magára, maga tanította meg őket az olvasás örömére. Írnia kell, Miklós, hogy mire eljön az az idő, kész regényeket küldhessen a kiadóknak.


Júlia pedig csipkeboltot nyit. Ne feledjük, hogy ő egy báró leánya és egy másik báró felesége, aki ráadásul magyar is, mégis boltosnak áll. Mit szólnának ehhez otthon, Magyarországon? Ő fittyet hány minderre, és hamarosan népszerűvé válik az üzlete. Férje korábbi buzdítására pedig ismét írni kezd.

Természetesen közben sok minden történik, megjelenik Kossuth Zsuzsanna a kislányaival és idős édesanyjával, levelek, hírek és régi ismerősök érkeznek brüsszeli otthonukba.

Ahogyan a bevezetőben írtam, már az elején magába szippantott ez a bájos, de egyáltalán nem cukormázas regény, ám amikor Frici Kossuth követté választását ecsetelte, félre kellett tennem. Mert teljes joggal olvashatunk az eseményről a regényben, nekem akkor nem fűlött a fogam a politikához. Ellenben, amikor két könyvvel később újra fellapoztam, két nap alatt a végére értem. Bár politikában ismét nem volt hiány, minderre szükség volt az események pontos megismeréséhez.

Ráadásul közben olyan ismert korabeli hírességekkel találkoztam, mint Jókai Mór és felesége Laborfalvi Róza, megismerhettem a Pulszky családot, Telekiéket és Júlia testvéreit is megszerettem, főleg a két húgát. Az édesanyjukat eleinte nem kedveltem, inkább sajnáltam, hogy ennyire megkeseredett, hiszen egész életében férje előző feleségére volt féltékeny. A gyerekeit pedig nem irigyeltem, hiszen a rögeszméje miatt szólt bele mindenbe, amit tettek vagy tenni akartak.

Jósika Júlia méltán megérdemli a csodálatos jelzőt, hiszen egy erős, okos, szerény, elszánt és kitartó nőt ismerhettem meg személyében. Akinek bár az élete nem tündérmeseként alakult, ő nem adta fel és mindent megtett, hogy a maga módján azzá varázsolja. Az elején lányregénynek éreztem, de mégsem mondanám rá, hogy tipikusan az. Hiszen egy lányregény habos-babos, romantikus, szinte giccses. Jósika Júlia életéről pedig ez nem mondható el.
Kertész Erzsébettől ismét nagyszerű korrajzot kaptam, és bár régen tanultam az 1848-49-es eseményekről, tudott újdonsággal szolgálni.

Megpróbáltatások, szenvedés, megaláztatás, szerelem, könnyek és vidám percek egyaránt jellemzik Júlia életét és a regényt. Hugonnai Vilmáról azt írtam annak idején, hogy igazi példakép. Nos, Jósika Júliáról is csak ezt mondhatom, már csak ezért is érdemes megismerkedni vele. Júlia egy-egy gondolata felér több önjelölt életmód-tanácsadó műveivel.

Továbbá azért is szerettem olvasni, mert ez is egy olyan könyv, ami elgondolkodtat és - jó esetben - önvizsgálatra sarkall. Míg Júliáék megpróbáltatásait olvassuk, talán eszünkbe jutnak a saját kisebb-nagyobb problémáink, és belátjuk, hogy a mieink talán eltörpülnek az övéik mellett.
Jósika azt mondja Júliáról, hogy a várakozás ideje alatt sosem hallotta panaszkodni jegyesét, pedig lett volna rá oka. Azt hiszem, ezen a téren is követendő példaként szolgál. Frances Mayesnek szívesen a kezébe nyomnám, ha lenne angol fordítása.

Örülök, hogy a Móra Kiadó 2014-ben újra megjelentette, és remélem, hamarosan újabb, a boltok polcairól eltűnt Kertész Erzsébet-regény kerül vissza a helyére, onnan pedig az olvasók kezébe.


Kertész Erzsébet: Csipkebolt Brüsszelben
Jósika Júlia életregénye
Sorozat: Kertész Erzsébet könyvei
234 oldal
Móra Kiadó, 2014
2490 Ft

Share:

2017. augusztus 14., hétfő

Vers hétfőn

Rainer Maria Rilke: Spanyol táncosnő
Fordította: Kosztolányi Dezső

Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: - úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.

És azután már csupa-csupa láng.

Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.

S aztán: kevés is már a tűz neki,
markába fogja, szerteszét veti
uralkodón és nézi: ott a földön
toporzékol, dühöngve és üvöltőn
és nem akar elülni lenn a porba. -
De gőgösen a biztos győzelemtül
mosolygó arca a magasba lendül
és kis, kemény lábával eltiporja.



Mától Adventig főleg olyan költőktől hozok verseket, akik már régen kerültek sorra, illetve, akiket nem, vagy kevésbé ismertem, hogy együtt okosodjunk. Remélem, másnak is sikerül olyan gyöngyszemekre bukkannia köztük, mint nekem, míg összeválogattam őket.

Vers
Share:

2017. augusztus 11., péntek

"Tragédiából a bohózatba mily hirtelen vált a világ szövegkönyve!"

Annak idején nagyon szerettem a görög és a római mitológiát - bár az Odüsszeiáért már kevésbé rajongtam - , így nem lett volna meglepő, ha négy éve már lecsaptam volna Stefano Benni első magyarul megjelent regényére. Ráadásul még olasz is. De mégsem így lett.
Aztán nemrég felfedeztem a nagy nyári leárazás közepette, meg is rendeltem, és kíváncsian vártam, mi fog ebből kisülni.

Odüsszeuszunk, Ullise (a barátainak Lello) Isolani egy kis és veszteséges kiadóban dolgozik szerkesztőként, idejét főleg gépiratok (mivel már senki sem ír könyvet kézzel) olvasásával tölti. Emellett főnöke írókat hívogattat Lellóval telefonon, mivel egy különleges kiadványhoz szeretne tőlük előszót kicsikarni, az írók azonban vele már nem állnak szóba.
Ulisse pékinszomniában szenved: éjszaka nem tud aludni, ellenben nappal bárhol képes elbóbiskolni és ilyenkor szürreális álmai vannak.

Egy nap különös levelet kap egy Achille nevű férfitól, aki arra kéri, hogy a megadott napon és a megadott időben, de csakis akkor, hívja fel.
Hősünk meg is teszi, és a hívást követően egyre kíváncsibb lesz a titokzatos Achillére, akit ezt követően meg is látogat.

Lello életét a kiadóban dolgozó szépséges szirén, Circe és főnöke, Valerio (akit csak Vulcanusnak hívnak a kitörései miatt) mellett, a gépiratok miniatűr szerzői - köztük Virgilio Colantuono professzor - és barátnője, a tipikus latin-amerikai szépség, Pilar is bonyolítja. Pilar egy nagy bevásárlóközpontban dolgozik, hogy előteremtse a tandíjra valót, de a 2000-es évek eleji gazdasági válság miatt ő is az elbocsátottak listájára kerül. Ebbe azonban a dolgozók nem nyugszanak bele, köztük Pilar sem.

Mi csak dolgozni akarunk. 
– És a többi? Verselni, a természetet szemlélni, csermelyekben lúdként megmártózni, erdőkben fuvolázni, az semmi, disznók? – szólt Virgilio Colantuono.

Már az első oldalaktól imádtam ezt a könyvet! Stefano Benninek van egy sajátos stílusa, ami már ekkor megmutatkozott, és a továbbiakban sem kellett benne csalódnom. Olyan szavakkal találkoztam, mint  az öllelő (Lello mellékneve, akarom mondani állandó jelzője a leleményes mellett) és a sárkányhernyó (= autóbusz), de a liftet is csak szarkofágnak nevezi.

– Mennyit fizetnek? 
– Nem sokat. De azt gyógyteában vagy végbélkúpban. 
– Hogy mondta? 
– Azt mondtam, ötszáz euró.

***

A tél tizenöt fajta új vírust hozott, és tizennyolc fajta új mobilt. A gazdaság fuldoklott.


Stefano Benni regénye mitológiai és szürreális elemekkel, humorral, társadalomkritikával, irodalmi utalásokkal és bravúros szójátékokkal tarkított nagy olasz valóság. De nyugodtan mondhatom, hogy a nagy valóság, mert számos elemét a világ bármely részén megtaláljuk. Olvasás közben volt, hogy felnevettem (lásd a fentebbi végbélkúpos idézetet) vagy jókat mosolyogtam az egyedi márkaneveken, melyek egyértelműen egy-egy nagy céget takarnak, de nem egyszer megtörtént, hogy a társadalombírálatait olvasva az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett.

De nem feledkezhetem meg az Ulisse-Achille szálról sem, amely az emberséget, a barátságot, mások elfogadását képviseli  rohanó, felszínes, ítélkező, anyagias, a másikat figyelembe nem vevő világunkban. Már csak emiatt is érdemes elolvasni a regényt, mert ilyenkor úgy érzem, a legpesszimistább ember is visszanyeri az emberekbe vetett bizalmát. Legalább az olvasás idejére.

Engem meggyőzött, biztosan ott lesz a helye az idei év legjobbjai között. Már be is szereztem a szerző másik magyarul megjelent regényét, a Margherita Dolcevitát is.
A regény fordítójának, Nádor Zsófiának pedig egyértelműen kijár a Bravissima!, mert - nem ismerem az eredeti szöveget - zseniálisan ültette át magyarra a regényt.


Miért követjük olyan gyakran azt, ami messze visz a vágyainktól? gondolta. Beletörődünk a napi vitákba, tudatában annak, hogy szűkösek, mégis mindenki szomját oltja velük. Nyomába szegődünk a pletykának, hogy kibogozzuk, pedig nem emlékszünk már, hogyan kezdődött, locsogunk azokról, akik a fényképen a feljebbvaló lábai elé tódulnak. És mindenfelé akad, aki dolgozik, tanul, olyan eszméket ápol, melyek ezerszer tovább tartanak majd, mint egy tévés vagy újságbeli ismertség villanása. De mindannyian gyakran a villanást választjuk a türelmes reménykedés helyett. Csak mikor elveszítjük ezeket az embereket, a magvak, az eszmék, a szavak rejtett kertjének őrzőit, csak akkor vesszük észre, hogy nem hallgattuk őket eleget.


Stefano Benni: Gyorslábú Achille
Eredeti cím: Achille piè veloce
Fordította: Nádor Zsófia
296 oldal
Scolar Kiadó, 2013
2950 Ft - több helyen most ennek a töredékéért beszerezhető
Share:

2017. augusztus 9., szerda

Hajnal Badányban

Néhány éve rájöttem, hogy a kánikulában milyen jó is egy télen (is) játszódó olvasmányban elmerülni, és gondoltam, a Hajnal Badányban most jó választás lesz. Ráadásul rövid is.

Nos, a regény első soraiban Fekete István éppen a tavasz kezdetét írja le. De milyen gyönyörűen! 1854-ben Badányban úgy dönt az uraság, ideje, hogy az erdőbe malmot építsenek, ami el is készül a hozzá tartozó házzal együtt, mire beköszönt az ősz. Ekkor érkezik meg Tallós Gyula molnár a feleségével és nyolcéves kislányukkal, Pannival, hogy birtokba vegyék az új épületeket. 
Tallós uramat senki sem ismeri és hamar tudtára adja Sáfár ispánnak, hogy vele aztán nem lehet packázni. 

A kis Panni szereti a meséket és a virágokat és ismeri a malmokhoz fűződő hiedelmeket is. A kislánynak csak a babái jelentenek társaságot.

   A kerítés magasabb, mint a kislány. Panni most nyolcéves, de nyúlánk, és szemeiben valami komoly magányosság van. A régi házban is egyedül volt, és itt is egyedül lesz. A malmoktól messze vannak a faluk, és Panninak sohasem volt gyerekpajtása. Mesét anyjától, néha öreg, vándorló molnárlegényektől hallott, apjától soha; így ha megszomjazott mesék után, elhallgatta az öreg malom dörmögését, a szú őrlését a gerendákban, és éjjel, ha felébredt, hunyorogva nézte az ablakot, amely mögött dohogva járt a lólábú ember… 
   Ilyenkor szívére szorította a kezét, s a dobogás elhallgatott. 
   Tudta, hogy minden malomban egy macska jár éjszaka. Nagy, fekete macska. Szemei zöldek, és akinek megmutatja magát, meghal még abban az évben. De mielőtt meghalna, előbb még eljön a kotlós, hívja, terelgeti csirkéit, kotyogása ott szól a lába előtt, az ember hallja, ámde nem lát semmit, csak a hideg verejtéket érzi halántéka körül. 
   Tudta, hogy minden házban falikígyó van, aki fejét ide-oda ütögeti az üregben, s ez úgy ketyeg, mint az óra, de csak éjjel hallani, és ez nem jelent semmi rosszat. 
Tudta, hogy a nádasban nappal vízilányok járnak, akik vesztükbe csalogatják a vándorlegényt, éjjel pedig lúdvércek imbolygatják kék tüzüket. Ahol a kis láng libeg, ott kincs van. Hordókban arany, ezüst, és zacskókban drágakő. 
   Az természetes volt – maga is látta akárhányszor –, hogy a holdban valaki hegedül, és valaki meghal, ha csillag szakad le az égről. Ámbár a csillagok sem voltak egyformák, mert amíg a Göncölszekérre szükség volt az aranyszálú égi széna behordására, és a Fiastyúk is békén hordozta a csirkéit, addig akadtak ismeretlen, szúrós szemű, ártó csillagok, akiket Panni nem ismert, és nem is szeretett.

Ez változik meg, amikor ugyanaznap egy vándorlegény, a tizennégy esztendős Csík Mátyás is feltűnik. Matyi elhunyt édesapja is molnár volt, így segédként szívesen állna Tallós szolgálatába, aki felfogadja a fiút. A kislány és a segéd gyorsan összebarátkozik.

Télen Tallósék a fiúval a vásárba indulnak, hogy Panninak és Matyinak is téli holmit vegyenek. Itt ismerjük meg a killányi molnárt, Padost, aki Tallós régi barátja.
A hazafele úton egy sebesült hollót találnak az úton, amit Matyi magához vesz és a Miska nevet adja neki.
Karácsonykor Pados és felesége érkezik vendégségbe a badányi malomba. A gyermektelen Padosék - főleg az asszony - nagyon megkedvelik a kis Pannit, akit magukkal is visznek Killányba. 

Így telnek-múlnak az évek, Panni hosszú időt tölt Padoséknál, míg a badányi malomban folyik a munka, és Matyi egyetlen barátja immár Miska. Időközben Panni is fiatal lánnyá cseperedik, és a korábbi barátsága Matyival új érzéssé változik. Tudom, ez most olyan, mint egy romantikus regényben, és valóban én is kicsit annak éreztem. De mielőtt csöpögőssé változna, történik egy s más. 

Ki az oka, hogy néha kigyullad az erdő, ki az oka a jégnek, ha elveri a határt, ki az oka, ha akasztott embert találnak az erdőszélen? Senki. A világban együtt jár a jó és a rossz. A nádasban vonít valami, az éjszakában repül valami, a tehenek teje véres, és veszett kutyák képében a rossz jár az emberek között, és megmarja őket. 

Olyan ez a (kis)regény, mint egy mese. Vannak benne jó és rossz emberek, felnőtté válás, öröm és bánat, szerelem, betyárok, változás, állatok, próbatétel és gyönyörű leírások a természetről. Már az elején magával ragadott, magam előtt láttam az ébredő tavaszt, az épülő fekete malmot, a megérkező Tallósékat, majd a havas utakat.

Fekete István hús-vér szereplőket alkotott, akiket kedvelhetünk vagy nem, de mindenképpen kialakul róluk a véleményünk. Egyszerű, esendő emberek mindannyian, akik boldogulni akarnak, így mutatva nekünk, olvasóknak jó vagy éppen rossz példát.

Egy szép, kerek történetet kaptam ezúttal is Fekete Istvántól, aki a leírásaival most még inkább elvarázsolt. Jó döntés volt ezt a művét választani, ezért kortól és nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom, aki szeret elmerülni a régi korok világában, az élet és a természet körforgásában.

Pár nap múlva az erdőre ránevetett az ősz. 
Álmos hajnal volt még, különösen csendes, amikor a falevelek mozdulatlanságában várakozás hallgatózik. Az utak mintha messzebb vinnének, mint ameddig érnek, és a kocsikerekek kattogása mintha visszhangosabb lenne, mint éjjel, amikor a hűvös feketeségben mélyebben dobban a föld a lovak lába alatt, és a kerekek halkabban súrlódnak a homokban.


Fekete István: Hajnal Badányban
Illusztrálta: Győrfi András, akinek nem tetszettek az illusztrációi, de szerencsére is volt sok belőlük.
224 oldal
Móra Kiadó, 2003
Ezen a kiadáson nem szerepel az ára. 
Share:

2017. augusztus 7., hétfő

Vers hétfőn

Kaffka Margit: Augusztus

Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, - szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem... Cseng a szava: "Kérem,
Maga talán olyan - falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább - vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten."

Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt...
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
- De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: "Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!"

Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat,
Csere Jóska hallgat, - szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
- "Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába -"
- És indul utána, - és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér' is, -
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
- A kisasszony szava mesemondás, álom:
- "Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten."

Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen, - -
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
- "Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, - lám, van aki szőjje!
Szépséges, hűséges barna szeretője!" -
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
- "Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten."





Ezt a verset egyszer a rádióban hallottam Kaffka Margit születésnapján Ronyecz Mária előadásában, és tudtam, hogy egyszer itt lesz a helye.

Vers
Share:

2017. augusztus 4., péntek

"Vannak rosszabb dolgok is."

Tavaly kezdtem az ismerkedést Javier Marías műveivel egy hirtelen felindulásból elkövetett rendelés kapcsán, és miután befejeztem az ominózus regényt, új kedvencet avattam. Idén egy másik regényét olvastam, pedig ez az elbeszéléskötete már néhány éve várakozott a polcon. Amikor egy nyári akcióban beszereztem, még semmit sem tudtam a szerzőről, úgyhogy jött ez is a Modern Könyvtár néhány kötetével haza. Így éppen ideje volt, hogy végre megismerjem.

Aki még nem olvasott semmit az írótól, azt érdemes tudnia, hogy a történetei lassan folydogálnak,  leginkább a gondolatmeneteken, a miért(ek)en van a hangsúly. Aki - hozzám hasonlóan - szereti az eszmefuttatásokat, nagyon fogja szeretni.

Mindenesetre az Előszóban megtudjuk, hogy a tizenkét elbeszélés abban a sorrendben született, ahogy az 1998-ban spanyolul megjelent kötetbe is bekerült, a többségük megrendelésre készült, de egy-kettő ezúttal némi kiegészítést is kapott.

Az éjszakás orvos és Az olasz örökség szinte testvérnovellák. Mindkettőben olasz szereplőkkel is találkozunk, akik Párizsban élnek és a narrátor barátai. Továbbá közös bennük a női főszereplők sorsának alakulása is, amelyben egy bűnügyi szál is felbukkan.

Aki hozzám hasonlóan olvasta már A szívem fehért, ismerős lesz számára is a Nászúton története. Az alaphelyzet ugyanaz,  mint a regény egyik fejezetében: a feleség nem érzi jól magát, lepihen, míg a férj a szállodai szoba erkélyéről megpillant egy nőt, aki az utcán áll és valakire vár.

    - Mit nézel? - kérdezte feleségem az ágyból. Tikkasztó hőség volt, nedves törülközőt tett a homlokára, mely majdnem eltakarta egykedvű tekintetét.
    - Még én sem tudom - feleltem anélkül, hogy megfordultam volna. - Épp próbálom megfejteni, mit bámul egy pasas itt mellettem, a másik teraszon. 
   - Minek? Mit érdekel az téged? Ne légy már olyan kíváncsi!
   Valóban mindegy volt, de a nyár leginkább arról szól, hogy eltöltsük valahogy az időt, ellenkező esetben az ember nem érzi, hogy ebben a szükségképpen lassú és céltalan évszakban jár.


A törött távcső helyszíne a lóversenypálya, ahol narrátorunk véletlenül egy testőrbe botlik, akinek a mai napja másként alakul, mint általában.

A Befejezetlen alakok középpontjában egy képhamisítás áll.

A Húsvétvasárnap a címe ellenére nyáron játszódik, kicsit hasonlít a Nászútonra, de a vége másként zárul.

Az Amikor halandó voltam egy elhunyt visszatekintése az életére, olyan dolgokra, melyek az életében nem tűntek fel.

Ez a második legrosszabb: a részletek; mert a halandó korunkban megélt és ránk mégis hatástalan dolgok most azzal a szörnyű többlettel jelennek meg, hogy mindennek jelentése és súlya van. A könnyedén kimondott szavak, a gépies gesztusok a tömegével átélt gyerekkori délutánok mind egyesével vonulnak végig a szemünk előtt, és egész életünk erőfeszítése - hogy olyan rutint építsünk fel, ami egységes szintre hozza a nappalokat és az éjszakákat - egyszeriben hiábavalóvá válik. Minden napra, éjszakára túlságosan élesen és pontosan emlékszünk, ráadásul olyan valóságosan, hogy az összeférhetetlen jelenlegi állapotunkkal, mely nem ismeri a tapintást. Minden konkrét és túlzott, és gyötrelmes végigkínlódni az ismétléseket, mert az átok éppen az, hogy mindenre emlékszünk, minden megélt nap minden órájának minden percére, az unalom és a munka és a vidámság perceire, a tanuláséra, a bánatéra, az aljasságéra és az álmosságéra egyaránt. Meg a várakozás minden percére is, hiszen ebből volt a legtöbb.


A Minden rossz visszatér narrátora egy barátság éveire emlékszik vissza.

A Csak semmi aggály egy pornófilm szereplőválogatásának és a forgatás előtti várakozás története, ahol a leendő szereplők beszélgetnek. A beszélgetésük pedig igencsak elgondolkodtató. El kell szomorítanom azokat, akik egy jó kis szaftos dialógusra számítanak, melyben narrátorunk és filmbeli párja alaposan megbeszéli, mit csinálnak majd egymással, mert nem erről lesz szó. Lo siento.

A Véres lándzsa egy igazi krimi, melyben az elbeszélő egyik ismerősét különös módon találják holtan a lakásán, de a rendőrség nem jut az elkövető nyomára, ezért a narrátor úgy dönt, ő veszi kezébe a dolgokat.

A bizonytalan időben egy magyar focista, Szentkuthy tündöklését és bukását meséli el.

A kötetet a címével ellentmondást mutató szellemtörténet, a Nem kell több szerelem zárja. Ami valóban nem egy szokványos kísértethistória.


Bár a rövidebb elbeszélésekben is éreztem azt a hipnotikus erőt, a szavakkal való varázslást, amivel Marías a regényei lapjaihoz képes szögezni, de ez most is a hosszabb lélegzetű írásain bontakozott ki.

Bevallom, néhányat szívesen olvastam volna tovább is, de így is egy  jó kis válogatást kaptam. Az pedig igazán árulkodó, hogy eredetileg napi egy elbeszélést terveztem elolvasni, végül négy nap alatt a végére értem. Hajtott a kíváncsiságom, hogy a következő történetben vajon mi fog történni, mi kerül a középpontba? És megtalálom-e benne a megszokott varázslatot.

Továbbá megállapítottam, hogy előszeretettel adja a Custardoy vezetéknevet a szereplőinek, mert most is találkoztam kettővel, ahogyan a már említett A szívem fehérben. És ha már A szívem fehér, nagyon tetszett, hogy A törött távcsőben  az egyik ló a Heart So White névre hallgat, mely egyben a regény angol címe is.

Mindegyik elbeszélést szerettem olvasni, tetszett, hogy több oldalról is megismerhettem általuk az írót. Némelyikük olyan rövid, hogy akár úti társnak is magunkkal vihetjük a kötetet.  Ha pontoznék, ugyan nem adnék rá maximális pontszámot, de a Javier Marías iránti rajongásom továbbra is töretlen. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két regénye is várakozik a polcomon.


Javier Marías: Amikor halandó voltam
Eredeti cím: Cuando fui mortal
Sorozat: Modern Könyvtár
Fordította: Kutasy Mercédesz
241 oldal
Európa Kiadó, 2008
1900 Ft
Share:

2017. augusztus 2., szerda

"Itáliában még mindig édes az élet"

Frances Mayes pedig továbbra is sokat nyavalyog ott (is). Bármennyire imádom is az olasz kultúrát, a Napsütötte Toszkánáról leginkább Frances Mayes állandó panaszáradata jut eszembe. Szerencsére a Mindennapok Toszkánában már sokat javított a helyzeten, és úgy emlékeztem, hogy az Édes élet Itáliában is sokkal jobban tetszett, mint a már említett mű.

Amikor három éve újraolvastam ezt a könyvet, nagyon szerettem, így ideje volt egy kicsit felidézni, na meg képzeletben Olaszországba utazni. De sajnos ez a képzeletbeli utazás nem egészen olyan lett, ahogy terveztem. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a továbbiakban olvasandó negatív észrevételek bepötyögése nem irigységből fakad. Nem irigykedek sem Bramasole, sem a pénzük miatt, csak az volt az érzésem, hogy Frances Mayes is az a fajta nő, aki minden lehetőséget megragad a panaszkodásra, mert jó dolgában már nem tudja, mit csináljon.

Frances Mayesék ezúttal szabadságot vettek ki, és már tavasszal cortonai birtokukra utaznak, hogy kivegyék a részüket a kertészkedésből. Ásnak, gyomlálnak, virágokat és zöldségeket vetnek és palántáznak, locsolnak, metszenek.

De ha már megengedhetik maguknak, elutaznak Szicíliába, Venetóba és más toszkán településekre is. Részt vesznek a Húsvét előtti körmenetben, jókat esznek és isznak, felfedezik a úti céljaik művészeti kincseit, melyekről részletesen be is számol az írónő.

    Ha az ember élni próbál idegenben, akár csak két hétig, szálloda helyet mondjuk kivesz egy házat, és a sarkon veszi a  fügét meg a szappant, elvegyül a helybeliekkel a presszóban és az étteremben, koncertre vagy templomba megy, akkor önkéntelenül ráhangolódik a hely hullámhosszára - és minél jobban ráhangolódik, annál érdekesebbek, annál csodálatra méltóbbak lesznek az emberek, akik olyanok, mint ő maga, és mégis annyira mások. Pienzában újra belém hasított a régi felismerés, amikor láttam, hogy a helybéliek kivittek a piazzára egy tévét, és együtt nézték a meccset. Pacific Heightsban, ahol én élek, ilyesmi sose fordulna elő. 

Nos, ezeket igazán szívesen olvastam, azonban az olvasásba üröm is került. Az egyik baráti házaspár két fiuk elsőáldozását ünnepli, melynek ebédjére Mayesék is hivatalosak. Itt tényleg terülj, terülj, asztalkám van, számos fogás kerül az asztalra, melyeket az írónőék előszeretettel végigkóstolnak, főleg Ed, aki utóbb meg is jegyzi, reméli, a fiúk esküvőjére is meghívják majd őket.


Eljön a nyár, amikor amerikai barátaik sora jelentkezik be hozzájuk hosszabb-rövidebb időre, ám náluk ekkor újabb felújítási munkálatok zajlanak, így Francesnek egyáltalán nincs ínyére, hogy közben még háziasszonykodjon is. Amíg az egyik házaspár náluk tartózkodik, felvágott, zöldségek, gyümölcsök és sajt kerül az asztalra. Szerintem ez elég nagy sóherségre és udvariatlanságra (szívem szerint bunkóságot írtam volna) vall. Közben arról panaszkodik, hogy míg vendégek vannak náluk, állandóan ágyneműt cserél és folyton megy a mosógép. Mindennap új ágyneműt húz, mert olyan koszosak a vendégei, vagy miért? Arról nem is szólva, hogy még ki is beszéli őket a lapokon.
Nem lennék meglepve, ha miután az érintettek elolvasták ezt a fejezetet, úgy döntöttek volna, inkább megszakítják a barátságot Mayesékkel.

Szóba kerül a nyelvtanulás is, mert bizony Francesnek még igencsak sok gondot okoz az olasz nyelv. Azt figyeltem meg, hogy ő is az a tipikus görcsös nyelvtanuló, aki állandóan arra figyel, hogy mit nem tud, mit nem ért. Hall egy mondatot, amiből csak egy szót nem ért meg, a másik akárhányat viszont igen, és elkezd ezen nyafogni.
Kedves Nyelvtanulótársak, ez az, amit felejtsetek el! Arra koncentráljatok, amit megértetek.
És Frances is belátja, hogy az olasz egy olyan nyelv, amit érezni kell. Csakhogy, amíg ezt görcsösen akarja, nem fog menni. És minél jobban görcsöl rajta, annál csak rosszabb lesz.
Azt is tudom, hogy a gyönyörű olasz nyelv a kötőmóddal eleinte feladja a leckét, de ez is megtanulható. Kevesebb nyavalygás, több lazaság.

Több nyelvet beszélő barátaim azt mondják, új személyiséget, új ént is kap az ember, ha megtanul egy idegen nyelvet. Rám férne! Olyan ént szeretnék, amelynek részét képezi, hogy mindig a megfelelő pillanatban vetem hátra dús hajamat, és esetleg az is, hogy színezett lencséjű, divatos olasz szemüveget viselek, amely egyszerre intellektuális és szexi.

Forza Frances!

Azzal sem értek egyet, hogy Amerika (azaz az Egyesült Államok)  nyelvileg elszigetelt, hiszen éppen a déli részen - ahol FM felnőtt - elég sokan beszélik a spanyolt. Az már más kérdés, hogy signorina Mayes spanyoltanára fontosabbnak tartotta a mindenféle kerámiák gyűjtését, mint a spanyol nyelv alapjainak átadását.
Ez tipikus mintapéldája a hibáztatásnak, ahogy az is, hogy annak idején az egyetemen a franciatanára megjegyezte: Mayes kisasszony déli akcentussal beszéli a franciát. Nos, azt gondolom - mert mindenki magából indul ki -, hogy igen, ez nekem is rosszul esett volna, de csak azért is később ismét elővettem volna valamelyiket. A németet pedig akkor hagyta abba, amikor megtudta, hogy a mellbimbó németül Brustwarze.
Annak idején nekem is volt egy időszakom, amikor utáltam az angolt, ez meglátszott júniusban a bizonyítványomban is (hármast kaptam), és novemberben sikerült a középfokú szóbelim.
Azt meg nem hiszem el, hogy az állítólag nyolc nyelven beszélő idős Isabella annak idején három hét alatt tanult meg egy idegen nyelvet. Ez olyan, mint az az interneten fel-felbukkanó kamuhirdetés, amelyben István/Ilona/Akárki szégyelli, hogy eddig nem tudott angolul/németül, most meg több nyelven beszél, hála ennek a csodamódszernek. Amiről tudjuk, hogy egy nagy átverés. A nyelvtanuláshoz idő, kitartás, szorgalom, türelem és motiváció szükséges. Ez a nagy titok. Azt viszont saját tapasztalatból kijelenthetem, ha már egy-két nyelvet elsajátítottunk, egy újabb könnyebben fog menni.

A Zimankó c. fejezetben viszont végleg kihúzta nálam a gyufát. Eddel Velencében szeretnék tölteni a karácsonyt, előtte pedig Bramasolében leszüretelni az olajfáikat. Utóbbihoz már hozzá is kezdtek, amikor telefonon hívják őket, hogy Ed édesanyja kórházba került és ezek az utolsó napjai, hetei, hónapjai. Egy szó, mint száz: vissza kell utazniuk Amerikába, így ugrott a velencei karácsonyozás. És most ugrik a majom a vízbe: érezhető, Frances mennyire kiakadt ezen, hiszen csak egyszer találkozott(!!!) Ed anyukájával, néhányszor beszéltek telefonon, de hát ő nevelte fel Edet. Ó, te jó ég! Hiszen a Toszkánába tartó huszonnégy órás repülőút fárasztó Frances számára, nemhogy ennek töredéke alatt utazzon egyik államból a másikba.

Frances és Ed Mayes
a saját olívaolajukkal
A kedvenc bakimat végül a Művészet a mindennapokban c. fejezetben fedeztem fel. Több híres itáliai művész között felbukkan Nicola Pisano (1258?-1284) és a fia, Giovanni (1265-1314) neve is. Nos, Kedves Olvasó, feltűnt, ami nekem? Bár nem biztosak az apa születési évében, de elég meghökkentő, hogy valószínűleg 7 éves volt, amikor a fia született. Ez azért is vicces vagy szomorú, mert ezek szerint senkinek sem tűnt fel? De tényleg, mert én is csak a harmadik olvasásnál vettem észre. Megnéztem Az itáliai művészet nagy mesterei c. könyvemben, ami éppen velük kezdődik. E szerint Nicola Pisano 1215/20-ban született és 1278/1284-ben hunyt el. Giovanni pedig 1248 körül látta meg a napvilágot, a halála éve viszont stimmel. Utánanéztem a Wikipédián is, ahol ahány nyelv, annyi évszám szerepel Nicola neve mellett. Nos, higgyünk az olaszoknak, akik szerint is Az itáliai művészet nagy mestereiben szereplő évszám a helyes. Sejtettem is, hogy egy eredetileg 12 000 Ft-os könyvben, amit ráadásul egy olasz írt, csak nem találok ekkora szarvashibát. 
Bár ebből és más fejezetekből is több itáliai művészt is megismertem, mégis néha az volt az érzésem, hogy néhány mondatát a félműveltség jellemzi. Pisanoékról sem mond semmit, csak megemlíti, hogy építészek voltak és a rossz évszámokat.

Ha már a hibáknál és a hiányosságoknál tartunk: itt és most bevallom, hogy a Mindennapok Toszkánában-ról írt bejegyzésemben megjegyeztem, hogy nem ismertem Luca Signorelli nevét. Most pedig szégyellhetem magam, hiszen már ebben a memoárban is felbukkant. És lehet, hogy az elsőben is. Ezúton kérek elnézést a festő rajongóitól. Magamat pedig csak negyedműveltnek nevezném, mert én is dobálózhatnék nevekkel a blogban vagy bárhol, ha valójában csak ennyit tudok az illetőről, a munkásságát pedig nem ismerem.

Ha a könyv jelentős részét kitevő nyafogást (Kit érdekel, hogy fáj a dereka, mert követ hordott? Én meg néhány hete fát pakoltam, mégsem írtam bele egyik bejegyzésembe sem. Chi se ne frega?) és felesleges információt nem számítjuk (pl. ki kíváncsi arra, hogy a nyári melegben Frances egy szál bugyiban szokott olvasni???), egy szórakoztató, kedvcsináló és sokszor csak összedobott ismertetőt kapunk az olasz mindennapokról, művészetről, ételekről (Bár nem értem, mióta sütnek és főznek 300, 350 és 400 fokon? Mondjuk, nincs megadva, hogy ez Fahrenheit vagy Celsius.), az olasz vidékről és a dolce vitáról.
A birtokról még egy rajzot is kapunk, ellenben - szerintem - ennél talán hasznosabb lett volna egy térkép az úti céljaikról.
Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, és ismét csak gazdagabb lettem néhány új olasz szóval és információval. Ha pedig legközelebb ismét előveszem, a nyekergős részeket majd átugrom.

De hogy ne legyek teljesen gonosz, azért megjegyzem, hogy nagyon tetszettek az idézetek, melyeket Horatius, Keats és Nabokov műveiből említ.

Frances Mayes e  gondolata viszont nekem is szimpatikus:

(...), de az biztos, hogy ami valóban a saját munkám, a saját alkotóerőm eredménye, olyan természetes örömet ad, amely a velünk született, elveszíthetetlen boldogságérzéshez igen közel áll - függetlenül attól, hogy más emberek hogyan vélekednek az eredményeinkről.

Így annak  a biztos tudatában fejezhetem be az irományom, hogy Frances Mayest egyáltalán nem érdekli, hogy a könyvének a felét felesleges fecsegésnek tartom.


Frances Mayes: Édes élet Itáliában
Eredeti cím: Bella Tuscany
Fordította: Sümegi Balázs
307 oldal
Tericum Kiadó, 2003
2470 Ft
Share: