2017. július 19., szerda

, , , , , , , ,

Wildfell titokzatos asszonya

Érdekes módon számomra a július több alkalommal is összefonódott az Üvöltő szelekkel. Valahogy mindig ebben a hónapban került le a polcról. Idén viszont úgy döntöttem, ideje, hogy megismerjem a legfiatalabb Brontë nővér legismertebb regényét.

A Wildfell asszonya levelek és egy napló ötvözete, melyben ugyanúgy megjelennek  a párbeszédek, mint egy hagyományos regényben. Az Üvöltő szelekkel pedig abban mutat hasonlóságot, hogy itt is egy férfi a narrátorunk, a földbirtokos ifjú, Mr. Gilbert Markham, akinek barátjához írt leveleiből ismerjük meg a környék lakóit, köztük is azt a titokzatos fiatalasszonyt, aki Wildfell Hallt bérli.
A gyászruhás, hollófekete hajú Mrs. Graham kisfiával, Arthurral él az ódon épület falai között és távol tartja magát a társasági élettől.

Gilbert öccsével, húgával és édesanyjukkal él egy fedél alatt, akik szívesen fogadnak látogatókat, így hamar eljut a hír hozzájuk is Mrs. Grahamről. Egy kis faluban pedig - mint tudjuk - lévén más elfoglaltság sokak számára nem nagyon akad, előszeretettel pletykálnak másokról és bocsátkoznak találgatásba róluk.
Utóbbiak rögtön megindulnak Helen Grahamről is, akit olykor titokban meglátogat Wildfell Hall tulajdonosa, Mr. Lawrence, ami rögtön remek táptalaja egy újabb pletykának.

Gilbert Markham azonban - aki már több alkalommal is felkereste Helent és összebarátkozott Arthurral - vonzalmat érez a nő iránt, és szeretné megismerni a múltját.

Anne Brontë regényében nyoma sincs a Jane Austennál megszokott vidámságnak, a főszereplők kicsinyességének, a társadalmi görbe tükörnek, amin jókat derülhetünk. A humor helyett itt a valóság, a tények kaptak helyett, melyek papírra vetése nem kis felhördülést okozott a megjelenésekor (1848-ban). Hiszen akkoriban nem illett a házasságon belüli problémákról beszélni.
Mint általában a fiatal lányok, a korabeli hajadonok is a nagy szerelemről ábrándoztak: megismerkednek egy fess és remélhetőleg megfelelő anyagi helyzetű férfival, aki megkéri a kezüket, megkapják a családi áldást, boldogan tervezgetik frigyüket, majd összeházasodnak és vélhetően boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mint a regényekben. Csakhogy a regények általában itt be is fejeződnek. Hogy hogyan éltek ezt követően a szereplők, annak bemutatására csak a későbbi korok szerzői vállalkoztak.

Házassága előtt Helen is ilyen lány volt: álmokat szőtt leendő férjéről (ő is Arthur, mint a fiuk) és boldogságukról. Bár tisztában volt leendő hitvese hibáival, úgy vélte, majd neki sikerül őket orvosolnia. Csakhogy a házasságtól nem azt kapta, amit várt. A nagy szerelem véget ért, helyét a megvetés, a tisztelet hiánya és a szenvedés vette át.
Örömöm poharába egy csipetnyi üröm vegyül, amit nem titkolhatok el magam elől, akárhogyan leplezem is. Igyekszem meggyőzni magam, hogy az édesség elfedi az ízét; nevezhetem kellemesen csípős zamatnak; ám mondhatok akármit, azért csak ott van, és én megérzem. Nem hunyhatok szemet Arthur hibái fölött; s minél jobban szeretem, annál jobban zavarnak a hibái. Attól félek, még a szíve is, amelyben annyira bíztam, kevésbé meleg és érző, mint amilyennek véltem. Ma legalábbis olyan ízelítőt kaptam a jelleméből, ami erősebb nevet érdemel a puszta meggondolatlanságnál.

Helen naplóját az őszinteség hatja át, nem hallgat el semmit, minden gyötrelme, kétsége és szenvedése papírra kerül. Bevallom, nagyon megdöbbentem, amikor arról olvastam, hogy a férje a kisfiukat itatja(!!!), káromkodni és az édesanyját szidni tanítja a barátai népes társaságában, akik remekül szórakoznak mindezen. Eszembe is jutott, hogy hány szülő büszke, amikor óvodás gyermeke gyönyörűen káromkodik...

De visszatérve Helenhez: nagyon tetszett az őszintesége, ahogy feltárta az érzéseit, és tiszteltem a bátorságát, amiért képes volt maga mögött hagyni egy ilyen életet. Bár be kell vallanom, hogy a bigottsága (tudom, hogy akkoriban mindenki mélyen vallásos volt és a nővérek édesapja is lelkész volt) sokszor nagyon zavart. De mindezért kárpótoltak a gyönyörű tájleírások. Mégis volt egy pont, amikor úgy éreztem, szükségem van egy kis szusszanásra, így beiktattam egy Poirot-nyi szünetet, ami kifejezetten jó hatással volt, és a hátralévő oldalaknak két nap alatt sikerült is a végére érni.

Tetszett, hogy nem maradt elvarratlan szál a regényben, hogy végül minden korábban megismert szereplő sorsára fény derült a későbbiekben, így valóban egy kerek egész művet kapunk. És ezekből a szálakból volt, akit egy kicsit jobban is megismerhettem.

A könyv 605 oldalas, de kívülről egyáltalán nem tűnik ennyinek. (Bár nekem teljesen mindegy, hány oldalas egy könyv, a belbecs a lényeg, nem?)   A szöveg nagyobb betűs, így könnyen olvasható, egyedül a számos elírás, nyomda- és helyesírási hiba (pl. viszsza!!!) rontott az olvasás élményén.

A naplórészeket olvasva elgondolkodtam, vajon hányan vannak, akik ma is magukra ismernek Helenben (legyenek nők vagy férfiak), akik csak azért maradnak együtt, nehogy a szájára vegye őket a világ. Szerény véleményem szerint az ilyen helyzetben lévőknek nagyon sokat adhat ez a regény, és talán ők is legalább fontolóra veszik, hogy kövessék Helen példáját.
"Hát akkor csináld - mondtam magamban, s ne vesztegess egyetlen pillanatot sem értelmetlen bánkódással, sem azzal, hogy hasztalan kárhoztatod sorsodat meg azokat, akik befolyásolják!"

Ha nem is járunk ebben a cipőben, sokat segíthet megérteni a mások sorsát. Ha pedig nem ezért, akkor azért érdemes elolvasni a regényt, mert az első feminista művek egyikét ismerhetjük meg. És örülhetünk, hogy mi már nem egy ennyire patriarchális korba születtünk. De ha egyszerűen csak egy klasszikus műre vágyunk, akkor sem nyúlunk mellé vele.

A regényből két filmváltozat is készült: egy film 1968-ban és 1996-ban egy BBC-sorozat.


Anne Brontë: Wildfell asszonya
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Fordította: Borbás Mária
605 oldal
Palatinus Kiadó, 2004
2490 Ft
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.