Ugrás a fő tartalomra

"Nem az én mesterségem"

Azt hiszem, igaza van Ross Kingnek, aki könyve Epilógusában az Utolsó vacsorát a világ legismertebb festményének nevezi. Míg képeket kerestem a bejegyzésemhez, az eredeti mellett megtaláltam a különböző mesefigurákkal, sportolókkal vagy éppen politikusokkal "készült" változatait, nem beszélve a kirakókról.
A szerző legutóbbi magyarul megjelent művében pedig megismerhetjük a legendás mű keletkezését. De - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - a freskó születése mellett számos új ismerettel is gazdagodunk.
Úti célunk elsőként Itália, azon belül is Milánó, ahol Leonardo Lodovico Il Moro (A Mór) Sforza alkalmazásában áll 1494-ben. Itália egén pedig sötét felhők gyülekeznek.

Milánó hercege édesapjának, Francesco Sforza bronz lovas szobrának megalkotásával bízta meg a mestert, azonban a szobor csak nem akar elkészülni. Ne felejtsük el, hogy ekkor még messze vagyunk az egységes Itáliától, ahol valóban dúl a trónok harca. A fenyegetés VIII. Károly francia király személyében érkezik, aki A Mór szövetségeseként vetett szemet Nápoly trónjára. Egy háborúhoz pedig fegyverekre van szükség, így a Leonardo rendelkezésére bocsátott bronz más célra kerül felhasználásra.

A versengő felek mellett megismerjük a Sforza családot is (egy nagyszerű családfát is kapunk ehhez, amiből megtudtam, hogy Ascanio Sforza bíboros Lodovico öccse volt), az itáliai városállamok ekkori helyzetét (térképen is) és természetesen Leonardo Milánóba vezető életútját is. Eszembe is jutott, Robin Maxwell csak nézne nagyokat, ha ezt a fejezetet egyszer elolvassa.

Leonardo bár törvénytelen fiúként látta meg a napvilágot 1452-ben, és apja családja boldogan fogadta a kis jövevényt. Apja ismert jegyző volt, aki nem ellenezte fia művészi hajlamait, ahogy azt pl. Michelangelóé tette annak idején. Bár tény, hogy törvénytelen származása miatt bizonyos pályák nem álltak nyitva az ifjú Leonardo előtt. Szerencsére a művészi pálya nem tartozott közéjük - őket egyszerű iparosnak tekintették -, így apja segítségével a szerény falusi tanulmányai után került Firenzébe Andrea Verrochio műhelyébe. Szintén apja közbenjárásával lett Lorenzo Il Magnifico De' Medici udvarának egyik mestere, aki később Lodovico Sforza figyelmébe ajánlotta.

Leonardo a rajzolás mellett nagyon szerette a matematikát, a mérnöki dolgokat, és azért is örült a milánói költözésnek, mert úgy vélte, itt végre kibontakoztathatja hadmérnöki tehetségét. Csakhogy nem így lett. Milánóban az álmaihoz képest piszlicsáré dolgokkal bízták meg: színi előadásokhoz tervezett díszleteket és ruhákat, ill. Lodovico szeretőinek portréit (A Hermelines hölgyként ismert kép Cecilia Galleranié) festhette meg.

Leonardo 40 évesen még semmit sem tett le az asztalra. A korábban festett képei magántulajdonban voltak, így csak kevesen látták őket. Ráadásul nem dicsekedhetett jó hírrel sem. A mester bizony hajlamos volt halogatni a dolgokat: sok minden érdekelte - a művészet és a matematika mellett az emberi test is, ezért tetemeket boncolt, és egy időben a repülés is -, így nem meglepő, hogy egyik dologból ugrott a másikba.

   A Santa Maria delle Grazie része volt a domonkos rendházat alkotó bonyolult épületegyüttesnek; a templom mellett állt egy sekrestye, egy kolostorkert, a szerzetesek celláit befodaó szárny és a közös étkezések színtere, a refektórium. Ezek az épületek, akárcsak maga a templom, a közelmúltban épültek, és további adományokra volt szükség ahhoz, hogy a Sforza névre méltókká válhassanak. Leonardo álmodozhatott arról, hogy tankokat vagy ágyúkat tervez, kupolával koronázza Milánó félkész székesegyházát vagy befejezi a világ legnagyobb bronz lovas szobrát. Egyik vágya sem teljesült. Falképet kellett festenie. 

1494 végén vagy 1495 elején látott neki az Utolsó vacsorának. Azonban itt is akadt egy kis bökkenő: egyáltalán nem volt freskófestési tapasztalata. Verrocchio sosem festett freskót, így Leonardónak inasévei alatt nem volt lehetősége a technika elsajátítására. Mindez mégsem rettentette el. A mű a Santa Maria delle Grazie domonkos szerzeteseinek refektóriuma (ebédlő) számára készült és a Sforza család hírnevét kívánta hirdetni. Ezért is kerültek fölé a családi címerek:



Az Utolsó vacsorával egyidőben kapott megbízást Giovanni Donato da Montorfano, hogy a freskóval szemközti falra egy keresztre feszítést fessen. Míg Montorfano másfél év alatt tökéletesen eleget tett a feladatnak, Leonardo - hozzá képest - csak pepecselt. Ő ugyanis a tökéletesre törekedett. Ekkoriban vett egy Bibliát, hogy mind a négy evangéliumot tanulmányozhassa, és a szinoptikusok helyett (Máté, Márk és Lukács, akik szinte ugyanúgy írják le az eseményeket) Jánosét választotta kiinduló pontjának.

A tökéletesség eléréshez pedig vázlatokat készített, melyekhez modellekre volt szüksége. A mester szerette figyelni az emberek arcát, legyen szó szegényről vagy gazdagról, és ha megtetszett neki egy-egy, papírra vetette. Így talán nem meglepő, hogy tizenhárom emberhez modellt találni bizony időigényes feladat, főleg, hogy egyikük Jézus Krisztusként jelenik majd meg a falon.

A sok-sok egyéb feladat, huzavona, szeszély és kitérő után a freskó mégis elkészült. Leonardo egy olyan mesterművet alkotott, mely valóban új volt a festészetben: sajátosan keverte az olajfestéket és a temperát és egy olyan jelenetet ábrázolt, amit még más nem. A festők az eucharisztia szereztetését ábrázolták ekkoriban ilyen témájú műveiken, ő azonban ezen túllépett. Leonardo azt a pillanatot örökítette meg, miután Jézus közli a tanítványaival, hogy egy közülük elárulja őt. Ha jól megnézzük a képet, felfedezzük az arcokon a megdöbbenést, a találgatást.

Nem tudom, ki milyen mértékben tanulmányozta az Utolsó vacsorát, de nekem nem rémlik, hogy valaha is felmerült vagy szóba került volna mindaz (vagy csak én nem emlékszem már), amit Ross King leír róla.

Talán mindenki úgy van/volt vele, hogy Jézus összeült a tanítványaival, kenyeret ettek és bort ittak, Krisztus közölte az apostolokkal, hogy az egyik majd elárulja őt, és később Júdás el is indult a főpapokhoz.

De vajon az eszébe jutott-e egy átlag képnézőnek, hogy vajon melyik alak ki a képen? Bevallom, hogy annak idején jártam hittanra és emlékszem is, hogy volt egy versike, amiből megtanultuk a 12 apostol nevét, de nekem csak Péter és András neve maradt meg belőle. Ma már azonban, ha álmomból felkeltenek is, megmondom, ki kicsoda a képen:



Rendben, Dan Brownnak biztosan eszébe jutott, különben nem született volna meg a Da Vinci-kód. Külön tetszett, hogy erre Ross King is kitér, így aki hozzám hasonlóan sem a könyvet nem olvasta, sem a filmet nem látta még, nem fogja tudatlannak érezni magát olvasás közben.

És arra gondolt-e valaki, hogy mi került az asztalra azon a bizonyos Utolsó vacsorán? Vagy arra, mit jelentenek a szereplők gesztusai?

Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, mert úgy érzem, így valóban sikerült megismerni a freskót, ráadásul roppant szórakoztatóan, nem szájbarágósan vagy unalmasan megírva. Bár a könyvben helyt kapott egy képmelléklet és több fekete-fehér kép is, azt javaslom, az olvasáshoz érdemes keresni egy nagyobb és színes képet a műről, amit felcímkézhetünk. Én legalábbis így tettem: több könyvemben is megtaláltam, és mindet felcímkéztem. (Innen tanultam meg, ki kicsoda. Igen, tudom, hogy a képen olaszul vannak feltüntetve a nevek, de ha már itáliai művész alkotásáról van szó, egyértelmű, hogy olaszul keresek rá. Ám engem is érnek meglepetések, hiszen az első képet egy spanyol nyelvű honlapon találtam.)

Azért töredelmesen bevallom, azon a néhány oldalon, amelyek Leonardo matematika, geometria és ezek társai iránti rajongásáról és a kor eme tudományok legismertebb művelőjéről szóltak, nehézkesen rágtam át magam. Nyilván, aki ugyanúgy lelkesedik a témáért, mint a mester, biztosan élvezni fogja ezeket. De nem kell megijedni, ez a rész csupán pár oldal, nem egy teljes fejezet.

Külön szeretném kiemelni, hogy Makovecz Benjamin fordítása most is gördülékeny és nagyon jól sikerült, és nagyon örültem az általa írt megjegyzésnek egy bizonyos dologgal kapcsolatban.

Ross King ismét csak egy alapos és rendkívül szórakoztató stílusú könyvet írt, melynek főszereplője az Utolsó vacsora és Leonardo, de most sem feledkezett meg a történelmi háttérről, a különböző művészi technikákról, a freskóhoz kapcsolódó vallási utalásokról, értelmezési lehetőségekről, babonáról, a mester és művének elő- és utóéletéről. Ezek mellett megismertem a szerzetesek életét és két olyan katolikus ünnep mibenlétét, amelyekről eddig tévesek voltak az ismereteim, lévén nem vagyok katolikus.

A könyv végén most is Jegyzeteket, Bibliográfiát, Illusztrációk jegyzékét, továbbá Név- és tárgymutatót is találunk. Utóbbi jól jön, ha éppen nem jut eszünkbe, hogy XY ki is. Egyszerűen visszakereshetjük, és máris folytathatjuk az olvasást.

Nagyon elszomorított, amikor a későbbi korok a képet ért negatív hatásairól, olykor támadásairól (hozzá nem értő restaurálás) olvastam. A legfájóbb, hogy sosem láthatjuk úgy, ahogyan azt Leonardo vagy a szerzetesek láthatták az elkészültekor. Így be kell érnünk Leonardo egyik korábbi segédjének, Giampietrónak (Giovanni Pietro Rizzoli) az 1520 körül festett másolatával:


Ajánlom az olasz kultúra szerelmeseinek, azoknak, akik szeretik a művészetet, és azoknak is, akik csak szeretnék jobban megismerni azt a műalkotást, ami megváltoztatta a reneszánszt, és mely mai is méltán a legismertebb mesterművek egyike.


Ross King: Leonardo és az Utolsó vacsora
Eredeti cím: Leonardo and The Last Supper
Fordította: Makovecz Benjamin
414 oldal
Park Kiadó, 2014
4900 Ft
A Lírában most 1960 Ft-ba kerül.

Megjegyzések

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Népszerűek a héten

A téli tücsök meséi

Amikor újra esni kezdett a hó, megkerestem ezt a meseregényt, hogy a legmegfelelőbb körülmények között végre megismerkedjem a téli tücsök meséivel.

   A téli tücsök valójában nyári tücsök volt, de amikor a szigetre - ahol élt - megérkezett néhány ember, a tücsök belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe és így került mostani lakhelyére, a szobába.
   A tücsök mindennap kimászik a hátizsák bal zsebéből - ami gyengülő zsályaillatot áraszt -, felugrik a székre, onnan az asztalra, majd az ablakpárkányra. Kint csak a havas táj látványa fogadja és ekkor bent felfedezi az asztalon álldogáló írógépet. Mindennap felugrik egy-egy billentyűjére, a befűzött papíron megjelenik egy betű, ami a tücsköt egy-egy, a szigeten történt eseményre emlékezteti. Ekkor leugrik az asztalról a székre, onnan a  földre, elsétál a zöld heverőre, felugrik rá, fel és alá kezd sétálgatni és közben emlékezik.

   A meseregényben tizenhat mesét olvashatunk, melyből tizenöt a tücsök egy-egy visszaemlékezése. Megisme…

Egy valóban csodálatos Júlia

A legutóbbi megjelenésekor már szemeztem Kertész Erzsébet Jósika Júliáról szóló regényével, de végül csak nemrég került be a gyűjteményembe.
A könyvről csupán annyit tudtam, hogy Podmaniczky Júliának állít emléket, aki nyolc évet várt, hogy feleségül mehessen Jósika Miklós íróhoz, majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Brüsszelbe menekültek, ahol Júlia csipkeboltot nyitott.

De ez a regény jóval több ennél. Már az elején teljesen magával ragadott, olyan jó volt elmerülni benne.

A Podmaniczky család az édesapa, Károly halála után költözött aszódi birtokukra. Itt él özvegye és egyben második felesége, Elise asszony öt gyermekükkel (Júlia, Eliza, Frigyes, Ármin és Marie) és a személyzettel.

Édesanyjuk - egy szász miniszer lánya - nagyon szigorú a gyermekeivel, a legfontosabb számára, hogy a külvilág előtt  a tökéletes család látszatát és a lányok feddhetetlenségét mutassa. Júlia immáron évek óta a kor ünnepelt írójának, Jósika Miklósnak jegyese. Az író ugyanis nős, é…

" Radnaynak lenni feladat, kötelesség"

(...) De itt, itt minden más. Itt nem lehet olyan mélyre ásni, hogy ne forduljon ki a rögök közül egy rég porladó Radnay, de genere Gyana. Uramisten, még ezt is számon tartják! Hogy Árpáddal együtt lépték át a Kárpátokat! Mit mondhat ezek után? Mit, amikor ebben a történetben a Hunyadiak, Báthoryak, Bethlenek meg Bocskaiak mind régi ismerősökként szerepelnek, és olyan Radnayak tetteiről hallhat, akik Rákóczi vagy Kossuth mellett álltak, buktak és haltak? Kész csoda, hogy még mindig van eleven Radnay! Ennyi összeesküvés, véres összecsapás, rokongyilkosság, árulás, merénylet számolatlan hősi halál után. Száműzetés Rodostóban, börtön Bécsben, fogság Kufsteinben, bujdosás török földön... És mégis, mindig akadt olyan sarja a családnak, aki utódokat nemzett, valahogy felnevelte őket, és továbbadta a nevet, meg valami mást is: büszkeséget, elszántságot, erőt, vakmerőséget és tébolyt. És közben végig itt maradtak, ezen a földön. Vagy ha el is távoztak egy időre, mindig hazatértek, ha másként …

Vers hétfőn

Rainer Maria Rilke: Spanyol táncosnő Fordította: Kosztolányi Dezső
Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: - úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.

És azután már csupa-csupa láng.

Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.

S aztán: kevés is már a tűz neki,
markába fogja, szerteszét veti
uralkodón és nézi: ott a földön
toporzékol, dühöngve és üvöltőn
és nem akar elülni lenn a porba. -
De gőgösen a biztos győzelemtül
mosolygó arca a magasba lendül
és kis, kemény lábával eltiporja.



Mától Adventig főleg olyan költőktől hozok verseket, akik már régen kerültek sorra, illetve, akiket nem, vagy kevésbé ismertem, hogy együtt okosodjunk. Remélem, másnak is sikerül olyan gyöngyszemekre bukkannia köztük, mint nekem, míg összeválogattam őket.

Vers

A csokoládé sötét oldala

Mióta megláttam néhány hónapja, hogy előbb-utóbb jön a folytatás, tervben volt, a második rész újraolvasása. Elvégre nem árt, ha frissek lesznek az emlékeim. Ráadásul elég régen volt már, amikor három éve a nyári szünetben először került a kezembe.

    Ahogy elkezdtem az olvasást, újra magával ragadott. Azt hiszem, most jobban időzítettem, hiszen az első dátum a regényben október 31. csütörtök.

     Október 31-én ismerkedhetünk meg Zozie de l' Alba-val, aki emberek életét lopja el. Zozie ugyanis árgus szemekkel vizslatja már elhunyt emberek postaládáját, melyeknek egyszerűen elemeli a tartalmát és felbontja, amit bennük talál. Nem is gondolnánk, hogy egy-egy postaláda micsoda kincseket tartogat Zozie számára! Elég neki egy bankszámlakivonat vagy egy számla, és voilà, már meg is van az új neve, az új élet, amit megkaparinthat.
Éppen egyik korábbi személyiségének nyomait igyekszik eltüntetni, amikor útja a Montmartre-ra vezet, ahol megpillant egy kamaszlányt egy chocolaterie e…

Bízz magadban! - Önértékelés, önelfogadás, önbecsülés

Már a megjelenésekor kíváncsi lettem erre a könyvre, de talán jobb is, hogy csak a napokban sikerült elolvasni.

   A fülszövegben is rögtön arról olvashatunk, hányan szenvednek önbizalomhiányban, és bár sokan magabiztosnak tűnnek, valójában az csak a felszín, ami alatt egy rendkívül törékeny és sérülékeny önbecsülés rejtőzik. Az általam már két ismert szerző mellett három újjal is megismerkedtem, és elégedetten csuktam be a kötetet.
Figyelem, hosszú bejegyzés lesz! (Tegnap véletlenül tettem közzé, pedig még volt rajta mit csiszolni.)

Kádár Annamária fejezete nyitja a könyvet, aki a személyes tapasztalatai mellett, idézeteket is megoszt velünk. Megismertet a Johari-ablakkal, ami négy területre osztja a személyiségünket: a nyílt terület vagy az aréna, ahol mindazon képességünk, tulajdonosságunk található, mellyel tisztában vagyunk és a kifelé is megmutatjuk. A rejtett tartományban azon képességeink rejtőznek, melyeket ismerünk, de elrejtünk a környezetünk elöl. A Vak-Én mögött azon …

Joanne Harris: Egész évben karácsony - első benyomások

Sokakhoz hasonlóan én is megörültem, amikor egy hónapja megláttam ezt a kötetet az előrendelések között, és egy kisebb gondolkodási idő után a virtuális kosaramban landolt, majd csak várni kellett a megjelenésre és a kiszállításra. Volt is örömködés, amikor megérkezett vele a futár, aztán jött a feketeleves megvilágosodás:
ebbena kötetben véletlenül sem a Karácsony köti össze a novellákat, de nem ám! Úgyhogy Kedves Olvasó/Leendő Vásárló, ha úgy gondolta eddig, jó lesz karácsonyi alapozásnak, nagyot tévedett!
A könyv ugyanis az írónő A Cat, a Hat and a Piece of String (Egy macska, egy kalap és egy darab/kevés madzag) c. kötetének fordítása, melynek címében sehol sem szerepel a Karácsony szó. És az eredeti borító sem éppen karácsonyi hangulatot áraszt:

 Ulpius-ház, 2013                               Corbis, 2012      348 oldal                                          288 oldal
  Viszont az Ulpius sem hülye, ha már valaki nem harap az erotikus gyöngyszemekre, majd fog egy karácsonyi köt…

Szederbor

Annak idején azt írtam erről a regényről, hogy nem tetszett annyira, mint az addig olvasottak Joanne Harristől, de egyszer újraolvasom majd. Mivel az elmúlt hetekben  valaki mindig kereste a regényt, így elhatároztam, hogy beváltom az ígéretemet és újra elővettem a Szederbort.

    Jay Mackintosh évekkel ezelőtt gyerekkori élményeit felhasználva írta meg Földialma Joe c. regényét, mellyel egycsapásra híres lett. Rajongói azóta is várják az új könyvét, de ő álnéven sci-fikkel örvendezteti meg az olvasókat, ami bár anyagi jólétet jelent a számára, tudja, hogy nem ebben a műfajban érzi otthon magát.

   Öt éve él a barátnőjével, Kerry-vel egy londoni lakásban, aki egy esetleges új regény sikerének reményében eltűri minden szeszélyét. De egy márciusi napon, egy, a postával érkezett ingatlanhirdetés mindent megváltoztat: Jay megpillant egy franciaországi kis házat, éppen olyat, amilyenről a Földialma Joe-t ihlető egykori öreg bányász, Joe mesélt neki annak idején. Azonnal dönt: ez a ház…

Kafka és Dora

Mint a legtöbben, én is középiskolásként találkoztam először Kafka műveivel, egészen pontosan Az átváltozással, amit részletesen kielemeztünk, de a többi művei csak említés szintjén került szóba, az életrajzi hátteréből pedig nem is emlékszem szinte semmire. Mea culpa. Így nagyon örültem, amikor az újdonságok között rábukkantam Michael  Kumpfmüller regényére, amiből megismerhetjük Kafka életének utolsó évét.

     1923 júliusában az akkor már évek óta tuberkulózisban szenvedő és korábbi munkahelyétől, a biztosítótársaságtól nyugdíjazott 40 éves Kafka Müritzbe érkezik nővéréhez és annak gyerekeihez. Az író pihenni, de leginkább betegsége okán a tengeri levegő jótékony hatása miatt dönt az utazás mellett. A tengerparton megismerkedik egy táncosnői álmokat dédelgető fiatal lánnyal, Tilével, aki a közeli Berlini Zsidó Népotthon gyereküdülőjében gyerekfelügyelőként tölti a nyarat, és meghívja a következő estére Kafkát magukhoz. Az üdülőben szakácsként dolgozó Dora Diamant is felfigy…

Keserédes történetek

Decemberben már megírtam a véleményem, miután megérkezett a futár a novelláskötettel és néhányat elolvastam belőle. Bár az a vélemény csak az első benyomásokra korlátozódott, de azok mellett sem mehettem el szótlanul, elvégre a mai világban a többség kétszer is meggondolja, mire ad ki pénzt.

   Akkor félretettem a kötetet, ahogy annak idején a Bársony és keserű mandulát is, és a mai napig sem tudom megmondani, miért. Talán mert nem a megszokott Joanne Harrisszel találkoztam a lapokon, és furcsa volt, hogy az írónő egy másik arcát mutatja nem egy novellájában. A napokban viszont rájöttem, hogy hiányzanak Joanne Harris írásai, és teljesen mindegy, melyik oldala dominál az adott novellájában. Elő is vettem a kötetet és ott folytattam, ahol januárban abbahagytam.

     A novellákból nem a Csokoládéból jól ismert hangulat árad, hanem nem egyszer egy olykor gonosz, csipkelődő hang szövi a történet szálait. A címadó történet és annak folytatása - ahogyan már korábban is írtam - egyáltal…