2017. július 14., péntek

A 6:27-es felolvasó

Egy kicsit gondolkodtam, mielőtt megrendeltem ezt a könyvet, és amikor kibontottam a dobozt, meglepett, milyen kicsi egy átlagos méretű könyvhöz képest. De annyi baj legyen, gondoltam, ennek köszönhetően biztosan gyorsan olvasható is lesz. Végül délutáni olvasmánynak választottam, mert úgy éreztem, ez egy olyan könyv, amit egy ültő helyben érdemes elolvasni.

Címszereplőnk Guylain Vignolles harminchat éves, átlagos fiatalember, aki minden reggel a 6:27-es RER-rel indul munkába. Sajnos a neve annak idején egy ostoba rímet váltott ki az iskolatársaiból, így megtanult beleolvadni a tömegbe. De Guyleinnek mégis van egy hóbortja: az talán nem is lenne furcsa, hogy mindig ugyanarra a lehajtható ülésre ül, azonban ezt követően az aktatáskájából papírlapokat húz elő és míg meg nem érkezik, azok tartalmát hangosan felolvassa.

És élete harminchat éve során megtanulta elfeledtetni magát, megtanult láthatatlanná válni -csak így nem váltott ki röhögést és gúnyos megjegyzéseket, amelyek rögtön záporozni kezdtek, amint valaki felfigyelt rá. Elérte, hogy ne legyen se szép, se ronda, se kövér, se sovány. Csak halovány körvonal az emberek látómezejének határán. Önmaga megtagadásáig beolvadt a háttérbe, kihalt vidékké változott. Élete harminchat évén át egész egyszerűen nem létezett, kivéve itt, ezen a komor vasúti peronon, munkanapokon. (...) Az évek során a többi utasban kifejlődött iránta a csendes őrülteknek kijáró, megbocsátó tisztelet. Guylain volt a friss fuvallat, amely arra a húsz percre, amíg az utazás tartott, kiragadta őket mindennapjaik egyhangúságából.

Majd leszáll a vonatról és elindul gyűlölt munkahelye felé. Az őrbódéban az alexandrinus-rajongó Yvon fogadja, aki csak rímekben hajlandó beszélni embertársaival és imádja a klasszicista színházat. Erről eszembe jutott, amikor pár éve egy hideg februári napon a tömegközlekedésnek köszönhetően jóval korábban érkeztem egy állásinterjúra, ahol egy ugyanilyen bódéban ülő illető volt a szűrő, aki beengedte az érkezőket, és volt olyan kedves, hogy legalább félórán keresztül állhattam a bódéja előtt az Együtt lehetnénket olvasva, míg ő bent vigyorgott rajtam. Ha az az illető is olyan lett volna, mint Yvon Grimbert, biztosan nem éreztem volna ellenszenvet iránta.  

Yvon az, aki az érkező kamionokat fogadja, azonban egy szabály szerint 12:00 és 13:30 között nem engedhet be senkit, így a türelmetlenkedő zöldfülű kamionost helyre is teszi. Természetesen  csakis rímes formában. 


Guylain egy könyvzúzdában dolgozik, amit egyszerűen utál. A főnöke egy hájas bunkó, aki egész nap a magasan lévő üvegfülkéjében tanyázik és a kamerák képeit fürkészi. Ráadásul egy cseppnyi emberség sem szorult bele, ha valami miatt leáll a munka, azt a leállás után be kell hozni. Csak a teljesítmény és a grafikonokon megjelenő számok érdeklik. 

De Guylain közvetlen munkatársáról, a fiatal Brunnerről sem mondaható el semmi jó: tipikusan az a fajta ember, aki mindent vagy feketén vagy fehéren lát, így Guylain már meg sem próbálja felvilágosítani a két szín közt rejlő árnyalatokról. Ráadásul Brunner egyszerűen imádja a munkáját, imádja nézni, amint bekapcsol az Izé (ahogy Guylain hívja) és elkezdi benyelni az áldozatául esett könyveket. 

Az Izé tisztítása is Guylain feladata, aki a bennragadt néhány lapot minden alkalommal gondosan az inge alá rejti és ezeket olvassa fel másnap az RER-en. 

Unalmas életébe a már említett Yvon, korábbi munkatársa, a lábait elvesztett Giuseppe és egy aranyhal visz színt. Giuseppét a lába elvesztése után az élteti, hogy visszaszerzi őket. Igen, igen, én is furcsán néztem, de valóban ezt teszi és nem is akárhogyan. 

Egy reggel, míg Guylain újfent a vonatra várakozik, történik valami, ami kizökkenti az unalmas napjaiból...

Nem kell valami nagy dologra számítani, egy apróság lesz az, mégis Guylain már másként kezdi látni a világot. 

Most biztosan sokan azt gondolják, hogy ez egy unalmas, semmi kis történet, hiszen a főszereplő egy teljesen átlagos párizsi férfi stb. stb. 
Pedig rosszul gondolják. Igen, a főszereplőnk és a többiek is teljesen átlagosak, de éppen ettől olyan igazi, olyan életszagú, sokszor humoros, ami aztán léleksimogatóvá és elgondolkodtatóvá válik. 

Olyan, amit egyszerűen csak jó olvasni. Ahogy fogynak a lapok, egyre inkább. 
Egy hétköznapi történet, ami mégis néhány órára kiragad a saját hétköznapjainkból.  Amit, ha az utolsó oldalt követően becsukunk, csak elmosolyodunk és hálásan pillantunk rá. Én legalábbis így voltam vele és már egy percig sem bánom, hogy akkor a virtuális kosaramba tettem. 

De egy jó tanács a leendő olvasóknak: semmiképpen sem szabad elolvasni a borító hátulján lévő idézetet, amit az utolsó előtti fejezetből vettek. Ennek odabiggyesztése nagyon nagy hiba volt a kiadó részéről. 

Azért kíváncsi vagyok, ha nálunk bármelyik tömegközlekedési eszközön megjelenne egy Guylainhez hasonló felolvasó, hogy reagálnának a kedves utazók? Az a sanda gyanúm, hogy nálunk sem tekintenék normálisnak, aki feleslegesen zavarja meg az utasok panaszáradatát, pletykálkodását, egyéb témájú beszélgetését vagy bambulását. 


Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó
Eredeti cím: Le Liseur du 6h27
Fordította: Tótfalusi Ágnes
169 oldal
Magvető Kiadó, 2015
2690 Ft- a Lírában most 999 Ft
Share:

2 megjegyzés:

  1. Ez a könyv annyira jó volt! Nekem a kedvencem pont a "könyv a könyvben" volt, annyira élveztem olvasni a WC-s néni történetiet :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, már ketten vagyunk! :) Nem is gondolnánk, hogy egy WC-s néninek ilyen izgalmas az élete ;).

      Törlés

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.