2017. szeptember 21., csütörtök

"Abban a szobában ott, tegnap éjszaka, az történt, hogy..."

Mindannyiunknak megvannak azon kedvencei, melyeket szívesen leveszünk újra a polcról, akár minden évben. Nos, nálam az egyik ilyen mű a Játék a kastélyban, mely már évek óta megingathatatlanul őrzi helyét az újraolvasásaim között. És mi mást is választhattam volna egy hűvös őszi vasárnapon, amikor A Magyar Dráma Napjára kerestem drámát, ha nem ezt? Ideje is volt már, hogy egy rendes bejegyzést szenteljek neki. 


A helyszín egy délolasz tengerparti kastély, ahová éppen megérkezett a híres drámaíró páros, Gál és Turai pártfogoltjukkal, a fiatal zeneszerzővel, Ádámmal. Turai egy pillanatra sem tud elszakadni hivatásától, míg Gál az utazás alatti negatív eseményekkel hozakodik elő, a fülig szerelmes Ádám pedig boldogan ábrándozik a menyasszonyával, a színésznő Annie-val való viszontlátásról, aki a szomszéd szobát kapta meg, ám jelenleg a többi vendéggel egy hajón tartózkodik.

Az örök pesszimista Gál titkon megemlíti Turainak, hogy a vendégek neve között felfedezte a színész Almádyét, akihez Annie-t pályája elején gyengéd szálak fűztek.

TURAI Mi az? 
GÁL Nem kellemes. Van egy hírem számodra. Nem kellemes.
TURAI Különös állat vagy te. Amint az ember öt percig jól érzi magát, mindjárt van valamid.
GÁL Várj, mindjárt lesz neked is valamid. 
TURAI Na gyere, öregem. Rontsd el a kedvemet. Mi van?
GÁL Láttam egy nevet lent a portásnál. Megnéztem a nagy vendégkönyvet, hogy ki mindenki van itt. Cseppet sem kellemes.
TURAI Mit ijesztgetsz? Ki az?
GÁL Almády.
TURAI A színész? 
GÁL Igen.
TURAI Itt a kastélyban? 
GÁL Igen.
TURAI Ez tényleg kellemetlen.
GÁL Na látod.
TURAI Most örülsz?
GÁL Dehogy örülök. Én pesszimista vagyok, de fájdalom, tisztességes ember. Ez azt jelenti, hogy sohasem örülök, ha igazam van. Tény az, hogy Almády úr itt van. 


A három férfi izgatottan várja a primadonna hazatérését, a lakájtól már a pezsgőt is megrendelték, azonban Annie hangja mellett Almádyé is áthallatszik, a beszélgetésük pedig felkavarja a várakozókat, a legjobban természetesen Ádámot.

GÁL Mit jelent ez a csend? 
TURAI Csak ne vigyorogj, tévedsz. Ez nagyon erkölcsös csend. A bariton eltávozott.
GÁL És az angyal? 
TURAI Lefeküdt aludni. 
GÁL De előbb minket fektetett le. Két vállra. Alaposan. Rémes volt. Sima, gömbölyű, bársonyos, illatos! És még harapni is akart. Almády úr, mint felhőkarcoló és citrom. 
TURAI A fiú most hol van?
GÁL Lefektettem. Pyramus most sír az ágyban, mint egy kis ötéves gyerek. "Óh fal, óh fal, kedves drága fal." (Szünet) Citrom! Hallatlan. 
(...)
GÁL Bocsáss meg, akárhonnan nézem ezt a katasztrófát, mindenünnen te vagy az oka. Mi az ördögnek kellett ez a szoba, a hölgy mellett?
TURAI Én a legjobbat akartam.
GÁL Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is. Most itt az eredmény. Nincs menyasszony, nincs szerelem, nincs valcer, nincs operett, nincs primadonna. De viszont a kutya életben maradt, a kávé jó volt és a szobát megkaptuk. Na, minket jól kikészített ez a péntek.


De menthető-e a menthetetlen, vagy így ér véget a szerelem és egy sikeresnek ígérkező munkakapcsolat?

TURAI Mindenre van megoldás, csak meg kell találni.

Ha pedig ez egy olyan darabban hangzik el, melyet Molnár Ferenc jegyez, és melyben kollégái is főszerepet kapnak, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk unatkozni, míg a harmadik felvonás végén utoljára legördül a függöny. Lesz itt csavar, humor, sziporkázó párbeszédek, színház, legédesebb titkárja ennek a világnak, Lajosok, bútorok, primőrök és szép hosszú francia nevek is.

Imádom az egész darabot, de ezúttal a legjobban a harmadik felvonáson szórakoztam. Maga az egész vígjáték tele van humorral, és bár a megoldhatatlannak tűnő probléma némi felhőt von rá, egy pillanatig sem unatkozunk közben, és bizonyos részeit egyszerűen nem lehet kibírni folyamatos vigyorgás, felvihogás, röhögés és egyéb, ezekhez hasonló hangok kiadása nélkül, ezért olvasása inkább otthon, a négy fal között ajánlott.

Nem véletlen, hogy nemcsak itthon, de külföldön is rendszeresen szerepel a színházak repertoárján.
Felesleges továbbragoznom, mert el kell olvasni és fel kell fedezni Molnár zsenialitását.  Utána pedig folytatni az életmű megismerését, mert Molnár Ferenc nem csak A Pál utcai fiúk szerzője.

ALMÁDY Micsoda agyvelő!

Aki teheti, nézze meg színházban is, de a legzseniálisabb változata számomra az, amelyben Márkus László játszotta Turait. Ez az előadás korábban megnézhető volt a Youtube-on, de a videót sajnos eltávolították. Talán az M3 műsorra tűzi valamikor. Akkor mindenképpen érdemes időt szakítani rá, ugyanis eddig bármikor láttam, az volt az érzésem, mintha Molnár Márkus Lászlónak írta volna ezt a szerepet. De a többiekre (Zenthe Ferenc, Csernák János, Tóth Enikő és Lőte Attila) sem lehet panasz.


Molnár Ferenc: Játék a kastélyban
PopulArt füzetek 111.
77 oldal
Interpopulart Kiadó, 1994

Jelenleg egyedül az Osiris Diákkönyvtár sorozatában szerezhető be a Liliommal és Az üvegcipővel egy kötetben. De legalább beszerezhető. A polcomon három kiadás is van belőle (ebből kettő egy-egy gyűjteményben, ebből az egyik az Osirises, a másik az Európa Diákkönyvtárban megjelent A néma levente - Öt magyar dráma), de inkább három legyen, mint egy se.
A képen látható barack elég rozoga, de sajnos szeptember elején már csak ilyet sikerült szerezni.
Share:

2017. szeptember 18., hétfő

Vers hétfőn

Karinthy Frigyes: Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.


Somlyó György: Őszi levél – A.-nak

Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?
Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?
Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?
Állandó szökésem az igazi

feladattól? Véletlen töredéke
egy percnek elég megállítani
hullásában ezt az egyedüli
részét az egésznek? Szóval: a séta

a fák alatt. Aztán a heverészet,
melyben a rész egyszerre csak egész lett:
Egy – milliókból. Milliók az egyben.

Barna, eres, ötujjú falevél.
Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.
Fújja lábad elé a rím. (A szél.)

[1978]

Ezen a hétfőn duplázunk, mert egyik verset sem hagyhattam ki.
Versek:
Karinthy Frigyes - aki idén évfordulós (130 éve született)
Somlyó György
Share:

2017. szeptember 15., péntek

A torkosság diadala, Szent Ágota keblei és Amami, Alfredo

Egy ilyen - legalább 12-es karikát kiérdemlő - cím után vajon mi sülhet ki ebből? Elárulom: egy gasztronómiai és klasszikus zenei tartalmú töltelékbejegyzés, amilyet már régen írtam. Sőt, erre a párosításra még nem volt példa nálam.
Amikor olyan dologról olvasok egy-egy könyvben, ami a hiányosságaim közé tartozik, mindig felírom, hogy később utána tudjak nézni, ha nincs rá utalás a (láb)jegyzetben. A párduccal is így voltam, és mivel az Ulpiusos kiadásban meglepően sok a lábjegyzet, melyben minden zenei, festészeti és irodalmi utalás megtalálható, ezért eredetileg csak annak a két szicíliai édességnek jártam utána, melyek a bálon kerültek az asztalra, és nem kaptam róluk több információt.
Azonban nekem is szöget ütött a fejembe, hogy zendíthet rá egy templomban az orgonista egy operaáriára? Mivel a kérdésemre véletlenül választ kaptam a rádióból, így ez sem maradhat ki.

Figyelem, a képek megtekintése és a hozzájuk tartozó leírások elolvasása 
egyes olvasókból fokozott nyálelválasztást válthat ki,
és a linkeken található receptek - naturalmente - olasz nyelvűek. 


Aki eddig úgy gondolta, ha olasz édességről van szó, az egyenlő il gelato e tiramisùval, a következő idézetet olvasva biztosan megváltozik a véleménye:

    Figyelemre sem méltatva a jobboldalt álló italos asztalt, melyen csak úgy szikrázott a sok kristály és ezüst, most balra, a sütemények és egyéb édességek asztala felé vette útját. Itt sorakoztak a jókora, vajsárga rumos tészták, a tejszínhab havával borított Mont Blanc-ok, a fehér mandulaszemek s zöld pisztáciák pettyezte beignets Duaphin, a csokoládés profiteroles halmok, barnán és zsírosan, akár a cataniai síkság humusza, melyből tulajdonképpen, némi kerülővel, származtak; rózsaszín parfék, pezsgőszínű parfék, hamuszürke parfék, melyek recsegve hasadtak szét a tortakés nyomán, cukrozott meggyek, derűs és sárga ananászok savanykás színfoltjai, a "torkosság diadalai"-i, őrölt pisztáciadíszek halvány zöldjével, s a szemérmetlen "szüzek halma"-i. Don Fabrizio utóbbiakból adatott magának, s ahogy ott állt a tányérján tornyosuló édességekkel, úgy hatott, mint a saját levágott kebleit felmutató Szent Ágota profán karikatúrája. - "Hogy is lehetséges, hogy az inkvizíció, amikor még módjában állt volna, nem gondolt e sütemények betiltására? A <<torkosság diadala>> (a torkosság halálos bűn!) meg Szent Ágota emlői, melyeket áruba bocsátanak a kolostorok, és felfal az ünnepségek mulatozó népe! No szép!


A torkosság diadala - Trionfo di gola, tradicionális szicíliai édesség, mely piskótából, omlós tésztából (mindkettőbe citromhéjat is tesznek) és krémből (tojássárgája, tej, vanília, cukor, liszt, rum és citromhéj) áll. Az oldalát pisztáciával és kandírozott narancshéjjal díszítik. Az elkészítése eléggé időigényes, és eredetileg apácák készítették a kolostorokban.


Aki szeretne még többet megtudni róla, illetve kíváncsi a pontos receptre, itt utánanézhet.


Szent Ágota keblei - Minne di Sant' Agata
A regényben szüzek halmaiként említett édességet ezen a néven találtam meg.
Ágota  - aki Cataniában született, és ma Catania, San Marino és Málta védőszentje - mártíromsága - szerény véleményem szerint - egyike a legbrutálisabb kínzásoknak, úgyhogy inkább az édességről írnék egy-két gondolatot.
Szent Ágota keblei túrótortácskákat takarnak. A külső részük omlós tésztából készül, belül pedig juhtúró, kandírozott narancs, csokoládéfondant, porcukor és narancshéj keverékével vannak megtöltve. Külön formában készítik őket, és miután sütést követően a tortácskák kihűltek, citromleves tojásfehérjével és egy szem cseresznyével díszítik.
Az általam talált recepthez hozzászólók megjegyezték, hogy ők (catanaiak) omlós tészta helyett piskótát használnak, amit előre kisütnek, mivel azt írják, hogy sütés nélkül készítik az édességet.


Az Amami, Alfredo - felül olasz, alul spanyol felirattal - Stefania Bonfadelli (Violetta) és Scott Piper (Alfredo) előadásában:



A hintók a szolgákkal, a gyerekekkel és Bendicóval a palotába hajtottak; ám - ősrégi szertartás előírása szerint - a többieknek mielőtt átlépnék a ház küszöbét, meg kellett hallgatniuk a Te Deumot a dómban.  (...) Mozsárágyúk dörögtek, mialatt a menet lépkedett felfelé a lépcsőn, és ahogy beért a templomba, don Ciccio Tumeo, aki akkor érkezett elfulladva, de még idejében, teljes hangerővel rázendített az Amami, Alfredóra.

De hogy kerül az opera egy dómba? A 19. századi itáliai jezsuita templomokban engedélyezett volt operaáriák éneklése latin nyelven.
Az már csak nekem jutott eszembe, hogy nem lehet véletlen, hogy a regényben éppen egy Verdi-opera áriája csendüljön fel, hiszen Verdi is az egységesítés híve volt, nem is beszélve a Viva Verdi-felkiáltásokról, ahol Verdi neve mögött II. Viktor Emánuel király rejtőzik: Vittorio Emanuele Re D'Italia.
Share:

2017. szeptember 14., csütörtök

"Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia."

Nemrégiben bukkantam a Noi parliamo italiano honlapra, ahol felfedeztem az  olvasnivalók között egy részletet Giuseppe Tomasi di Lampedusa egyetlen regényéből, ami eszembe juttatta, hogy A párduc is milyen régóta várat magára, és hogy az olasz irodalomnak csupán egy aprócska szeletét ismerem, így egy újabb érvet kaptam az elolvasásához.

A regény ötven évet (1860 - 1910) ölel fel a Salina család életéből, melynek jelképe a párduc. 1860 májusában javában folynak az ország egységesítése érdekében vívott harcok Garibaldi és a Bourbon királyság katonái között, miközben a Salina család éli megszokottnak mondható életét Palermóhoz közeli kastélyában.

A családfő, don Fabrizio Corbera, Salina hercege, - akit az író a saját dédnagyapjáról mintázott - a párduc, a régi rendszer megtestesítője, aki rajong a csillagászatért és szeret az ehhez kapcsolódó számításokkal foglalatoskodni. Természetesen a harcok híre hozzájuk is eljutott, hiszen lányai is hazatértek a zárdából, ahol tanulnak, de a herceg - az események külső szemlélőjeként - biztos benne, hogy a felfordulás ellenére sem fog semmi megváltozni, minden marad a régiben.

Ebben az elképzelésében zavarja meg unokaöccse és gyámoltja, Tancredi:
Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.

A fiú (a herceg nővérének fia) gyermekként maradt árván és került a párduc szárnyai alá, aki nagyon megszerette. Tancredi egy reggel közli bácsikájával, hogy ő is belép Garibaldi seregébe, amit gyámja kénytelen tudomásul venni és lassanként belátni, hogy a dolgok változás előtt állnak.

    Most minden elnyomott gondolatát felkutatta: Tancredi rejtélyes szavai, Ferrara elragadtatott ékesszólása, Russo hamis, de leleplező közlése apránként felfedték titkos értelmüket. Sok minden történik majd, de az egész csak komédia. Lármás, romantikus komédia, néhány vércseppel a bohócruhán. Mert ezek az egyezkedések, a "beszéljük meg a  dolgot", a "tárgyalásokkal mindent el lehet intézni" országa; itt nem a francia őrjöngés dúl; különben, Franciaországban is, ha eltekintünk negyvennyolc júniusától, mikor történt mostanában valami komoly dolog? 


A család a nyarat Donnafugatában tölti, ahová bár a harcokból sebesülten, ám ugyanolyan vidáman, mint korábban, Tancredi is megérkezik. A herceg legidősebb lánya, Concetta évek óta szerelmes unokatestvérébe, és a család is úgy gondolja, helyes, ha a fiatalok házassága révén családi kézben marad minden. Csakhogy megjelennek a feltörekvők, köztük Donnafugata polgármestere, don Calogero Sedara és bájos leánya, Angelica, aki elbűvöli a fiatalembert, így Concetta házasságról szőtt álmai szertefoszlanak.

Bár a szereplők közti párbeszédekben, illetve a narrációban kapunk bizonyos információkat a harcok állásáról (igen sokat pedig a lábjegyzetekben), a főszerepet a herceg világának alkonya és az új kor beköszönte kapja.

Már az elején megtetszett a regény, a szereplők és a kastély életének bemutatása. Megtudtam, hogy egy jezsuita, Pirrone atya is a családhoz tartozik, és milyen fontos a herceg számára buldogja, Bendico.

Bár az első részben sem unatkoztam, a Rossz kezdet kedvéért mégis félretettem, és csak később fejeztem be. De úgy érzem, ez a szünet nem vált kárára az olvasásnak. A három hónappal későbbi, Donnafugatába tartó útba és a megérkezésbe csöppentem, és innentől kezdtem el igazán szeretni.

Az események itt vettek ugyanis fordulatot a már említett polgármester és Angelica színre lépésével.
Don Fabriziót, a jól megtermett, tekintélyt parancsoló, ám mégis emberi párducot rögtön megkedveltem, ahogyan a későbbiekben Tancredit is. Később pedig megállapítottam, hogy az ifjú micsoda párra talált Angelicája személyében.

A regény második felében egy rész erejéig Pirrone atya a családjához utazik és néhány napot velük tölt, és bár ennek a néhány fejezetnek semmi köze sem volt a Salinákhoz, mégsem mondanám rá, hogy csak egy töltelékrész lenne. A családtagok mellett megismerhettem Pirrone atyát mint magánembert, és ismét főszerepet kapott a vidéki szicíliaiak élete.

A regény zárófejezete 1910 májusában ismét a Salina-kastélyba kalauzol bennünket. Ötven évvel vagyunk az egységes Olaszország megszületéséért vívott harcok kezdete után, és a kastély életében is jelentős változások történtek. Egy újabb pedig már az ajtón kopogtat.

A párduc a régi kor hanyatlásának és az új világ beköszöntének taglalása mellett tele van gyönyörű leírásokkal, humorral, sőt frivolitással és nagyszerű emberismeretről is tanúskodik.
Sőt, néha az volt az érzésem, mintha a Magánélet sorozat idevonatkozó (nincs ilyen) kötetét olvasnám, mert a hétköznapi és magánélet dolgai is említésre kerültek. És bár már nem egy könyvet olvastam eddigi életem során, még sehol sem találkoztam a halál olyan szép leírásával, mint itt.
Mindezek mellett pedig megismertem az igazi Szicíliát, azt, hogy mit jelentett akkoriban szicíliainak lenni, és don Fabriziónak köszönhetően nem egy fontos gondolattal lettem gazdagabb.

Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek és hajtottak végre megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni a régi vezető osztály egyik tagjától, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek továbbfejlesztésében és véghezvitelében tevékeny szerepet vállaljon. Most nem kívánok arról vitatkozni, hogy amit tettek, rossz-e avagy jó; nézetem szerint igen sok rossz is történt. Csak azt akarom máris megmondani, amit amúgy is megért majd önmagától, amikor már egy évet közöttünk töltött. Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele; a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tettek valamit. Öregek vagyunk, Chevalley, nagyon öregek. Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk, mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője; és mégis kétezer-ötszáz éve gyarmat vagyunk. Nem panaszképpen mondom: a mi hibánk. De fáradtak vagyunk és kimerültek mindenképp. 


Az olvasás gördülékenységét sajnos sokszor megszakították az elírások, melyeknek köszönhetően Füsi József nagyszerű fordításának szavait olykor magyarról magyarra voltam kénytelen fordítani.

Giuseppe Tomasi di Lampedusa  - aki maga is számos nemesi cím birtokosa volt - egy gyönyörűen megírt regényt hagyott maga után, amely nálunk sajnos nem tartozik a népszerű olvasmányok közé. Olaszországban a szerző halála utáni évben (1958) jelent csak meg, de rögtön hatalmas sikert aratott. Annak mindenesetre örülök, hogy az 1001-es listára felkerült, talán ennek köszönhetően többen a kezükbe veszik majd. Remélem, előbb-utóbb valamelyik kiadó ismét megjelenteti.

A regényből 1963-ban Luchino Visconti készített nagy sikerű filmet, melyben a főszerepet Burt Lancaster (Don Fabrizio), Claudia Cardinale (Angelica) és Alain Delon (Tancredi) játszotta.


Egy kis kitérő szigorúan a regénnyel kapcsolatban.


Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Eredeti cím: Il Gattopardo
Fordította: Füsi József
311 oldal
Ulpius-ház Kiadó, 2007
Share:

2017. szeptember 12., kedd

"Körülöttünk szállonganak a falevelek, és suttogva jár a dérhajú ősz."

Ősz kezd lenni.
A patakon hideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült. Hajnalban jeges sót hintett a rétre a dér.

Ha pedig beköszönt az ősz, ideje az évszakhoz illő olvasmányt választani. Véletlenül bukkantam erre a Fekete István 28 novelláját tartalmazó kötetre, és miután megnéztem a tartalomjegyzékét, biztos voltam benne, hogy tökéletes ősz eleji olvasmány lesz.

A 28 novella között azonban akadnak téliek, tavasziak és nyáriak is, de mindez engem nem zavart. Közös azonban bennük, hogy a főszerepet minden alkalommal egy-egy idős ember kapja, valamint a Fekete Istvántól megszokott mesélőkedv, és az a szeretet, mellyel a természetre, az állatokra és természetesen az emberekre tekint.

A kötetindító Ősz tájékán igazi iskolakezdő történet - a nagypapa kíséri el az első napon unokáját az iskolába -, mely bennem is felidézett egy régi emléket.

A továbbiakban megtudtam - A kölcsön - , milyen az, ha valaki úgy érzi, a rossz lelkiismerete miatt még  Szent Péter szobra a templomban is rossz szemmel tekint rá, illetve több novellájában ismét felidézte a Hajnal Badányban hangulatát, a régi malmok és a facérok életét.

   Ekkor a gomolygó párában felállt egy árny, megsimogatta a kis cinkét, aki egyszerre nevetni kezdett. Verdesett apró szárnyaival, és halkan kiáltott kedves vidámságokat, melyek hirtelen eszébe jutottak.
   - Olyan jó kedvem lett, hogy megláttalak. Ki vagy te, furcsa ember, hogy nem félek tőled?
   - Nem ismersz? - szólt az ember, aki mást már elválik a ködtől, és levette ócska kalapját, melyen halkan zörgött egy piros bükklevél. - Nem ismersz?
    Én hoztam a ködöt, melyben megfürdik a holdsugár; én festem meg az almát pirosra, a kökényt kékre; én lehelem a szőlő hamvát, és én suttogok a nádasban, amikor csendes estéken fájó üzeneteket küldenek vándorló madarak.
    És én járok a késő nyári utakon is, amikor nem kelt még fel a hold, és zizegve zörög a tengeriszár; én gyújtom fel a távoli dombok csillagszemű pásztortüzét, és én furulyázok szélsípommal az , és erdők felett, hol alvóra kárognak már a varjak.
   De a távoli pincék ajtajában is én kurjantok, ha csordul a must édessége, kong a hordó, és öreg nótákkal labdáznak őszre váró domboldalak.
   Én szállok a levegőben a pókháló selymén, a rőzsetüzek lenge füstjén, a tűnő napsugár hideg aranyán.
   Én vagyok a búcsúzó fény, a távoli nóta, a derengő, enyhe láng.
   Én vagyok az őszi álmok elhintője, a begyepesedett utak csendes vándora - az öregedő legény, az álmos Szeptember.


Több történetben felbukkant Matula bácsi - (Matula és egyebek, Buzsáki libák, Berekben, A könyv, Egy csillag van csak a berekben..., Június a berekben), aki most sem hazudtolta meg magát, és eszembe jutott, milyen jó is a Tüskevár.

Szállt a mese. Az öreg legény megrészegedett szemünk csillogásától és szájunk mozgásától, mellyel némán utánoztuk szavait. Künt huhogott a szél, dorombolt a malom, és a vizek felett hideg sóhajok jártak.


Az olvasást beárnyékolták a vadászatról szóló részek (azok közé tartozom, akik sajnálják a vadállatokat), de Fekete István még ezt a negatív érzésem is egy picit el tudta hessegetni a vadászat miértjével.

Néhány szomorú, az elmúlásról szóló vagy az elmúlás árnyával áthatott novella számomra annyira szívszorító volt, hogy még később is a hatásuk alatt voltak képesek tartani.

Nagyon szerettem minden novellát, de mindenképpen szeretném kiemelni a már említett A kölcsönt, a Sinyit, A pumit, az Őszi beszélgetést, a Kalapky bácsit, a Marci bácsit és a Karácsony éjjelben már olvasott Rorátét.

Szállt a mese. Az öreg legény megrészegedett szemünk csillogásától és szájunk mozgásától, mellyel némán utánoztuk szavait. Künt huhogott a szél, dorombolt a malom, és a vizek felett hideg sóhajok jártak.


A mese valóban szállt, és hol az őszi napsugarak mellett hol a lelkem simogatta, hol mosolyt csalt az arcomra, hol pedig a szívemet facsarta, de ezek is az élet részei:

Az öreg Király úgy vette a dolgokat, amint voltak. A születés, élet, halál titokzatossága nem nőtte túl nála a hétköznapi dolgokat, és összefolytak előtte valami elkerülhetetlen biztonsággá. 


Fekete István sokáig csak a Vuk írója volt számomra, de amióta elkezdtem megismerni más műveit is, bátran kijelenthetem, hogy egyszer sem kellett benne csalódnom. A novelláival ismét egy letűnt világba kalauzolt el, ahol a tőle megszokott varázslat (gyönyörű tájleírások, a természet ismeretet és szeretete) mellett az öregek (akik között az édesapja is felbukkan) bölcsességén, életén keresztül ismét sokat kaptam. Örülök, hogy rátaláltam erre a kötetére is. A őszi napok beköszöntekor tökéletes választás volt, de az év bármely szakában bátran olvasható, ha szeretnénk lelassulni és egy kicsit elcsendesedni.
Az pedig csak a hab lenne a tortán, ha valamelyik kiadó megjelentetné Fekete István összes/összegyűjtött novelláit is.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk - örökre -, elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindent elfelejtünk - de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.
Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.


Fekete István: Öreg magyarok
Válogatott novellák
Válogatta: Bányász István
174 oldal
Móra Kiadó, 2016
2299 Ft
A kötetben található néhány novella megtalálható a Lazi Kiadónál megjelent novelláskötetekben is.
Share:

2017. szeptember 11., hétfő

Vers hétfőn

Étienne de la Boétie: Akkor, midőn a nyár kiadta mérgét
Fordította: Illyés Gyula

Akkor, midőn a nyár kiadta mérgét,
a szennyes ősz tapodni kádba hág,
és lába fölött szőlőlé csap át -
kínaim újulásuk akkor érték.

Csépli a paraszt a behordta kévét,
gurítja le kotyogó hordaját,
s a gyümülcsösben roskadoz az ág,
s megveszi ki-ki fáradsága bérét.

Nem égi jel mindez, hogy töppedett
reményeim is leszüreteltetett?
Nem, nem lehet. Sőt azt hiszem, ez őszre

érik csak, meg fog érni, ha a vad
idők futtából jósolni szabad,
reményem néhány gyönyörű gyümölcse!



Vers: Szonett, aranykulcs
1001 szonett a világirodalomból Somlyó György válogatásában
722 oldal
Orpheusz Könyvek, 1991
Share:

2017. szeptember 8., péntek

"Az a legkevesebb, ami történt."

Egy tavaly februári napon jutott eszembe ez a regény, és hogy most azonnal el kell olvasnom. Pedig annak idején a megjelenésekor is láttam, később pedig a könyvtárban is, de még a polcról sem vettem le. Ám azon a tavalyi napon meg kellett rendelnem, és miután megérkezett, el is kezdtem olvasni. Nem tudtam, mire számítsak, így az első oldalakról nem azt mondanám, hogy furcsa volt olvasni, inkább hogy szokatlan. De ahogy haladtam előre, egyre jobban ráhangolódtam, majd eljött egy pont, és onnantól már nem akaródzott letenni. Így bátran kijelenthetem, hogy a Beleszerelmesedések a tavalyi év egyik legjobb könyve volt számomra.
Később pedig valahányszor csak ránéztem a polcon, mindig felidézte bennem azt a különös, mégis jó érzést, melyet olvasás közben éreztem. Mert ez valóban SZÉPIRODALOM. Csupa nagybetűvel.
Ezek után biztos voltam benne, hogy újra fogom olvasni, amihez a végső lökést ez a videó adta, mert eszembe juttatta, hogy ebben a regényben humoros részek is akadnak.

Narrátorunk, a harmincas éveiben járó María, egy madridi kiadóban dolgozik. Évek óta a napirendje részévé vált, hogy egy bizonyos helyen reggelizzen, ahol felfigyel egy házaspárra, Miguelre és Luisára, akik A Tökéletes Párt testesítik meg számára.
Aztán egy reggel nem jelennek meg a szokásos időben. María mindezt eleinte nem is furcsállja, majd egy nap felfigyel egy újságcikkre, melynek elmosódott képén a mindig jól öltözött Miguelre ismer zilált öltözékben, egy vértócsában feküdve.

Az esetet követően később Luisa ismét megjelenik a kávézóban, és a két nő beszélgetni kezd, melyet még aznap délután az özvegy lakásán folytatnak, ahova megérkezik Miguel egyik legjobb barátja, Javier, aki most Luisát és a nő két kisgyerekét vigasztalja.

Aki esetleg mindebből, valamint a címből arra következtet, hogy ez is valami csöpögős, romantikus bestseller, nagyot téved. Mert a regény zömét most is a szereplők közti párbeszédek, leginkább María gondolatai alkotják, melyek a halál, a gyász, a halál utáni visszatérés lehetőségét, a bűnt és a szerelemre ébresztés és a beleszerelmesedés (az enamoramiento mindkettőt jelenti) témáját veszik górcső alá.

Hajlamosak vagyunk azt kívánni, bárcsak senki se halna meg, és semmi sem érne véget mindabból, ami bennünket kísér, s ami kedves szokásunkká vált; nem vesszük észre, hogy egyedül úgy őrizhetjük meg érintetlenül a szokásainkat, ha villámcsapásszerűen elveszítjük őket: akkor nem torzulhatnak el, és nem is fejlődhetnek semmilyen irányban; akkor nem hagyhatnak el bennünket, és mi sem hagyhatunk fel velük. Ami sokáig tart, az tönkremegy és elrohad, unalmassá válik és ellenünk fordul, eltelítődünk vele, és belefáradunk. Hány ember morzsolódik le rólunk, akik az életünkhöz tartoztak, milyen sokkal merült ki vagy szűnt meg a kapcsolatunk anélkül, hogy ennek bármi – a legkevésbé sem súlyos – oka lett volna. Egyedül azok nem hagynak cserben, és azokban nem csalatkozunk, akiket elragadnak tőlünk; egyedül azok nem esnek ki a látókörünkből, akik akaratunk ellenére, törésszerűen tűntek el az életünkből, s így nem maradt idejük, hogy nemtetszést keltsenek bennünk vagy kiábránduljunk belőlük. 


A sorok között fontos szerepet kap Balzac Chabert ezredes c. kisregénye (a záróidézet is erre utal) és Dumas-tól A három testőr is, utóbbiból ráadásul a kedvencem, Milady válik kiemelt szereplővé. De most sem maradhat el a Shakespeare-idézet, ezúttal a Macbeth-ből. Ráadásul ezek az utalások és idézetek teljesen természetesen jelennek meg, nem csupán egy-egy odavetett mondatban, melyek azt a benyomást keltik, hogy az adott szereplő milyen hihetetlenül műveltnek szeretné mutatni magát.

Marías nagyon jól ismeri az emberek lelki világát, zseniálisan bonyolítja a szálakat és ültet bogarat az olvasó fülébe. Bár ezúttal ismertem a befejezést, de mégis ugyanolyan kíváncsisággal, a lapokhoz szögezve olvastam, mint először.
Sőt, most felszabadultabban olvastam María kiadói munkájának érdekes vagy inkább meghökkentőnek nevezhető mindennapjairól, de ugyanolyan örömmel merültem bele újra a párbeszédek és monológok hosszú mondataiba is.

Jó volt ismét lelassulni és hagyni, hogy a regény újra magába szippantson, és olvasás közben és a befejezés után újabb adag gondolkodnivalót adjon. Biztos vagyok benne, hogy újraolvasom még.

   - Az a legkevesebb, ami történt. Ez is csak egy kisregény: ezekben mindegy, mi történik, mert úgyis elfelejtjük, ha véget érnek. A lehetőségek, a gondolatok számítanak, amelyekre felnyitják a szemünket, és amikre fiktív történetükkel ráébresztenek; ezek tisztábban is maradnak meg bennünk, mint a valós események kapcsán, és jobban megfontoljuk őket. 


Javier Marías: Beleszerelmesedések
Eredeti cím: Los enamoramientos
Fordította: Mester Yvonne
406 oldal
Libri Kiadó, 2012
3490 Ft
A regényben és a Rossz kezdetben is felbukkanó Rico professzor nagyon is létező személy.
Share:

2017. szeptember 6., szerda

"Ez rossz kezdet, de mi rosszabb, elmúlt"

Miután elolvastam az utolsó mondatot és becsuktam a könyvet, ugyanazt éreztem, mint a Beleszerelmesedések és A szívem fehér után. Ismét megkaptam azt a varázslatot, azt a sorokból áradó hipnotikus erőt, mellyel Javier Marías hozzájuk szögezett, és még nem akartam elszakadni a regénytől, mert továbbra is azok a gondolatok kavarogtak bennem, melyeket olvasás közben előcsalogatott. Pedig 692 oldal volt, de engem ez egy pillanatig sem zavart vagy tántorított el, mert ez a 692 oldal alig egy hét alatt elfogyott. Nem, nem hagytam, hogy csak átfolyjon rajtam a szöveg, szándékosan vettem le a polcról, mert tudtam, hogy le kell lassulnom hozzá, és akkor éppen erre volt szükségem.


A spanyol író nálunk májusban megjelent regényének címéül ismét egy Shakespeare-idézetet választott (ezúttal a Hamletből, én pedig a bejegyzésem címéhez vettem kölcsön a teljes citátumot), mely a későbbiekben ismét központi szerepet kap.

Narrátorunk, - aki most, évtizedek távlatából emlékezik vissza - az akkor huszonhárom éves, frissdiplomás Juan De Vere az ismert producer és rendező, Eduardo Muriel titkárául szegődik 1980-ban. Csakhamar szerves része lesz a család életének, hiszen külön szobát és kulcsot is kap, és hamar felfigyel a Muriel és felesége, Beatriz Noguera közötti furcsa viszonyra.

Társaságban a házaspár ugyanúgy viselkedik, mint mások, azonban négyszemközt - és a titkár előtt is, aki már fel sem tűnik nekik - Muriel megvetően, lekezelően, sőt megalázóan bánik az asszonnyal, akivel évek óta eltűnt az életükből az intimitás minden formája. A fiatalember tiszteli és felnéz munkaadójára, mégsem érti, mi vezetett idáig közte és a negyven fölött is figyelemreméltó nő között.
Mielőtt bárki megjegyezné, hogy el is válhatnának, ha már így állnak a dolgok, Spanyolországban 1980-ban ez még nem volt lehetséges.

Juan egy nap furcsa megbízatást kap főnökétől, aki arra kéri, derítse ki, van-e alapja bizonyos pletykáknak, melyek az egyik régi barátjáról, a jó nevű gyerekorvosról, Jorge Van Vechtenről keringenek. Muriel csupán annyit köt az ifjú De Vere orrára, hogy a doktor csúnyán bánt egy nővel. Vagy többel. Arra kéri, vigye magával az orvost éjszakánként szórakozni, és figyelje meg a viselkedését, hátha meglát valamit vagy Van Vechten szólja el magát.

Juan bár meglepődik a kérésen - a köztük lévő kb. negyven év korkülönbség ellenére - gyorsan összebarátkozik a doktorral, de mellette titokban Beatrizt is követni kezdi.


A regény lapjain kibontakozik előttünk a '80-as évek Madridja, a Franco-diktatúra utáni felszabadulás és felszabadult életstílus (beleértve a szexuális szabadságot is), felbukkannak a korabeli filmvilág szereplői, valamint a nyomozás során a polgárháború és azt azt követő harminchat évnyi diktatúra rémtettei, melyek számtalan ember és család életére voltak igen súlyos hatással, melyeket Franco 1975-ben bekövetkezett halála után sem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni.

Azokban a napokban, azokban az években kezdtek az emberek egymás között a régi dolgokról beszélni, amelyeket sokáig nyilvánosság előtt említeni sem lehetett, amelyekről évtizedeken keresztül hallgatni kellett, de még akkor is csak suttogni lehetett, elsősorban családi körben és jó hosszú szüneteket tartva, nemcsak azért, mert korábban tilos volt beszélni róla, hanem azért is, mert mintha mindenki igyekezett volna ezeket a dolgokat a rossz álmok földjére száműzni, hogy valamiféle elviselhető ködbe vesszen mindaz, ami történt, vagy ami nem történt. Ez szokott lenni, amikor egy szégyenletes, megaláztatásokkal teli időszak véget ér, amikor a hatalom rákényszeríti az akaratát az emberekre.


A cselekmény most is lassan hömpölyög, bár azt hiszem, ebben a regényben - a korábban olvasottakkal összehasonlítva - nagyon sok minden történik. De ezúttal is inkább a Miérteken van a hangsúly.
Titkok, megbocsátás, pletykák, megvetés, bűn és bűnhődés, az igazság keresése. Vajon érdemes-e hinnünk a pletykáknak? Jobb-e, ha a múltunkban történt eseményekre inkább soha sem derül fény? Megbocsáthatunk-e és folytathatjuk-e az életünket, ahogy eddig, ha a titok mégis kitudódik? Vagy büntessük meg a bűnöst és szenvedjen élete végéig? Ezeket a kérdéseket boncolgatja a regény és keresi rájuk a választ. Ahogyan mindannyian ezt tesszük a saját életünkben. De vajon létezik-e tökéletes válasz?
Juan minden kérdésére választ kap a regényben, mi pedig elgondolkodhatunk rajta, vajon a szereplők helyesen döntöttek-e vagy sem.

   Vannak olyan szerencsések, akik soha nem éreznek rá késztetést, hogy ilyesmit mondjanak, hogy megpróbálják helyrehozni a dolgokat, hogy bevallják bűneiket. Sajnos én nem tartozom közéjük, és ezt azért bánom, mert azok közé viszont tartozom, akik olyan titokkal élnek, amelyet élő embernek soha nem mondhatnak el, halottnak pedig még kevésbé. Az idők során az ember meggyőzi magát, hogy nem nagy titokról van szó, és hogy éppen ezért az egész nem is olyan fontos, semmiben nem érintik közvetlenül az életünket, az ilyesmi megesik, amikor fiatalok vagyunk, akkor még gyakran teszünk olyasmit, amit előtte nem gondolunk át, és aminek valójában semmi jelentősége, semmi szükség rá tehát, hogy kiderüljön. 


Javier Marías ismét bebiztosította a helyét a kedvenc íróim között, és már csak egyetlen magyarul megjelent regénye vár olvasatlanul a polcomon. Így teljesen logikus, hogy most újraolvasom a Beleszerelmesedéseket. Elmélyülős, magába szippantó, gondolatébresztő olvasmány, éppen ezért (is) szeret(t)em:

Ha már egyszer engedett a kérésemnek, és elmeséli, mi történt, akkor legalább hadd tegye a saját ritmusában és úgy, ahogy ő akarja. Ez az előjoga mindig megvan annak, aki mesél, aki pedig hallgat, annak nincsenek jogai, legfeljebb foghatja magát, és elmehet. Én azonban természetesen még nem akartam sehová menni.



Javier Marías: Rossz kezdet
Eredeti cím: Así empieza lo malo
Fordította: Bakucz Dóra
694 oldal - A bejegyzés elején szereplő 692 nem elírás, mert a regény a 692. oldalon véget ér.
Libri Kiadó, 2017
4499 Ft
Azért valljuk be, a magyar kiadás sokkal szebb lett, mint a spanyol.
Share:

2017. szeptember 4., hétfő

Vers hétfőn

Tomas Tranströmer: Lisszabon
Fordította: Tőzsér Árpád

Az Alfama negyedben a sárga villamos
    zengve nekivágott a kaptatónak.
A dombon két börtön is volt,
    az egyik a tolvajoké.
Kikiabáltak a rácsos ablakokból,
hogy fényképezzük le őket.

“Itt fényképezni?”, szólt a kalauz,
    s zavartan mosolygott hozzá -
“itt a politikusok ülnek”.
    S a magasból, a magasból,
az oromfal magasából,
egy ablakból egy távcsöves férfi,
    láttam, a tengert nézte.

A kék ájerben mosott ruha lógott,
   a falak átforrósodtak, s a falon
a legyek egy helyre néztek, mint ki olvas.
Hat évvel később egy lisszaboni hölgytől
    megkérdeztem:
“A börtönökkel valóban az a helyzet...
vagy talán álmodtam az egészet?”




Vers
Share:

2017. szeptember 2., szombat

Európa elrablása - Röpirat a nemzetnevelés ügyében

Régóta várakozott a polcomon ez a kötet, és úgy gondoltam, Frances Mayes nyavalygásai után, jobban járok, ha Máraival utazgatok inkább Európában, aki 1946 novembere és 1947 februárja között megfordult többek között Zürichben, Genfben, Luganóban, Párizsban, Rómában és Nápolyban is, és az ott szerzett élményeit vetette papírra az Európa elrablásában.
Az évszámokból rögtön kiderül, hogy a II. világháború lezárását követően került sor az utazásra, így Márai észrevételei is minden úti célja során a háború utáni helyzettel is kapcsolatosak, és olyan témákat boncolgat bennük, mint a gazdasági helyzet, az újjáépítés vagy a műveltség, azaz Európa aktuális szellemi helyzete, illetve a magyarok megítélése határainkon kívül.

Valójában ezek a beszámolók szösszenetek, impressziók, melyek hol rövidek, hol hosszabbak, de egyáltalán nem unalmasak. És igen, Márai beteg lett az olaszországi tartózkodása során, melyet meg is említ, de egy percig sem éreztem azt, hogy most sajnáltatná magát, hanem ő is megjegyzi, hogy de hát Rómában van. És ha már az ember eljut Rómába (vagy bárhová külföldön), egy betegség nem akadályozhatja meg abban, hogy a maga módján fedezze fel a várost.

    Ha bírni akarom a versenyt: sokkal szigorúbbnak kell lennem magamhoz, mint amilyen kegyetlenségre egyáltalán képes a világ. 

*

   Róma. A szívdobbanás, mikor elindulok az aszfalton. Nem én megyek... egy sors lépdel itt, amely egyidős az európai emberrel. 

*

  A könyvek már nem is az olvasók, hanem a fogyasztók részére készülnek, egyforma jó minőségben, mint Brauchnál a virsli. 

***


A kötet második részében az 1942-ben írt Röpirat a nemzetnevelés ügyében című tanulmányát olvashatjuk. 1942-ben még javában folyt a II. világháború, de Márai már a győztesek és vesztesek kilétéről ír. Meglepett, hogy a franciákat vesztes országnak kiáltja ki, holott ők  a győztesek oldalán kerülnek majd ki a világégésből.

Bevallom, az elején kicsit nehezen haladtam vele, többször is félretettem, de aztán egyre elgondolkodtatóbbá és érdekesebbé vált számomra.
Kezdetben gazdasági és politikai témák kerülnek szóba, és milyen érdekes, hogy Márai előre látja a később megszülető ESZA (Európai Szén- és Acélközösség), az Európai Unió első elődjének céljait, annak fontosságát.

A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit. Ma talán még valószínűtlennek tetszik, de néhány esztendő múltán egyáltalán nem lesz valószínűtlen a föltevés, hogy a mai gazdasági érdekektől és világnézeti szempontoktól tragikusan részekre szaggatott Európa helyén fölépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait, Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa bolgár nagykereskedő címére.

A nemzetnevelés ügye pedig napjainkban is égető kérdés. Természetesen szó esik a magyarságunk megőrzéséről, de az író külön felhívja a figyelmet arra, hogy nem a felsőbbrendűségünket kell hirdetni, nem szabad magyarként elbízni magunkat. Ezt követően kezd kitérni korának műveltségére. Mert már akkor is akadtak gondok ezen a téren is.

A tömegember erőfeszítés nélkül szerzi a világról értesüléseit, s azt hiszi, ez értesülések egyértelműek a műveltséggel. A "művelt" világ nagy tömegei az újságok négyhasábos címszalagjairól, a rádió népszerű tudományos húszperceiből, mozgóképszínházak ledarált oktatóműsorából alkotnak valamilyen homályos világképet, melynek a műveltséghez annyi csak a köze, mint a családi képes folyóiratok "Innen-onnan" rovatának az Encyclopedia Britannicához. Ez az európai "tömegműveltség", mely az "Innen-onnan", az "Allerlei", az "On dit", és "un peu de tout" s a népszerűen tudományos jellegű szépirodalmi "short-story" oldalairól szívja táplálékát, kezdi megmutatni a gyakorlatban veszélyes következményeit. A nevelés felelős vezetői kezdik gyanítani, hogy jó szakember csak az lehet, aki az összefüggéseket is látja, kinek számára mesterség, a szakma csak a kultúra szintézisének a tudás mikroszkópja alatt felnagyított részlete. 


*

Aki harc közben sopánkodni kezd, elveszti a csatát. 


*

Ez az igénytelenség az eltömegesedés korának egyik legveszedelmesebb műveltségromboló tünete. A tömeg, amely mohón és falánkan jól akar lakni ennivalóval, olcsó és gyors keresettel, technikai kényelemmel, műveltségpótló szórakozásokkal és ismeretekkel, igénytelen lesz erkölcsi és szellemi magatartásában. Ennek az igénytelenségnek természetes következménye a pökhendi és szemérmetlen ököljog társadalmi, kulturális és világnézeti vitákban. 


Márai gondolatai mai is érvényesek és elgondolkodtatóak. A tanulmányát olvasva eszembe is jutott, milyen más is lenne ma is sok minden, ha többen olvasnák és olvasták volna a Röpiratot, amelyből remélhetőleg minél többet a magukévá tennének és alkalmaznának belőle. Talán sokunkra nem úgy néznének, mint egy ufóra csak azért, mert könyvet olvasunk. De ebbe inkább nem bonyolódnék bele.

Az Európa elrablása pedig egy izgalmas, érdekes, olvasmányos és elgondolkodtató úti beszámoló, amolyan instant/fapados európai vakáció egy olyan íróval, aki nem a klasszikus értelemben vett turista szemével szemléli aktuális úti célját. Ezek után pedig meg kell szereznem a San Gennaro vérét is. Azért remélem, Márai nem haragudna rám, mert háromszáznál több könyvem van.

Kevés kellék kell az élethez. Kell egy család. Kell négy-öt barát. Háromszáz könyv. Egy-két szerető. Néha egy utazás. Minden más csak zavar.


Márai Sándor: Európa elrablása - Röpirat a nemzetnevelés ügyében
214 oldal
Helikon Kiadó, 2008
Remélem, a Helikon sem feledkezik meg róla és hamarosan ismét megjelentetik.
Share:

2017. szeptember 1., péntek

Szeptemberi körkép

Tudom, azt mondtam, hogy nem fogok mustrázni, mert nagyon időigényes, de most mégis kivételt teszek, mert találtam néhány könyvet, melyek igencsak felcsigáztak.

Érdekes, hogy amíg az Európa volt Szabó Magda kiadója, egyszer sem jelentette meg a Hullámok kergetését, míg a Jaffa szépen sorra kerítette. Nagyon szeretem az útleírásokat, úgyhogy előbb-utóbb be kell szereznem:

Svédország, Göteborg, fenyőillatú skandináv tél. Az első állomása egy hosszú utazásnak, amely fél Európán át északról délre vezeti Szabó Magdát a vizek - folyók, tengerek - mentén.
A Temze két oldalán az ezerszínű London, ahol hiába keresi kedvenc olvasmányai keménykalapos, esernyős figuráit, itt "senki és semmi nem angolos". A felékszerezett Szajna, ez a csupa szenvedély folyó, éppúgy nem hasonlít semmi máshoz, mint a partján Párizs. Aztán Frankfurt következik a Majna és Rajna ölelésében, majd a Moszkva folyó és Janus-arcú városa, a Néva mellett pedig Észak Velencéje. A szeszélyesen kanyargó Tiberis mentén, a Forum Romanum kövei között már az egykori latin szakos egyetemista kószál, aki eljött, hogy meggyőződjön róla, valóban létezik mindaz a csoda, amit a könyvekből ismer. És a csodák nem érnek véget Rómában, mert ott van még Firenze, "a csupa híd, hal-meg vízszag" Velence, Nápoly...
A Hullámok kergetésében, amely egyszerre napló és útirajz, esszé és riport, az emlékezetben rögzült pillanatfelvételek, mint egy varázslatos kaleidoszkópban, tájakat, embereket, történéseket, hangulatokat villantanak elénk. Csak olyan szertelen-korlátlan írói képzelet és tehetség kell hozzá, mint amilyen Szabó Magdáé, és két csonka oszlopból felépül a hajdani palota, éjjel megszólalnak a szobrok és a szökőkutak. És hívnak minket, olvasókat, induljunk mi is, fedezzük fel a közel s távol megannyi csodáját.

Szabó Magda: Hullámok kergetése
280 oldal
Jaffa Kiadó
3490 Ft
Már megjelent


Bár a blogban nem írtam az eddig olvasott Hesse-művekről, pedig tetszettek és szerettem is őket, ez nem tart vissza, hogy megjegyezzem magamnak a Helikonnál most megjelent regényét, mely szintén felkerült a kívánságlistámra. Nem csak a nyuszis borítója miatt.

A Kerék alatt megjelenésekor (1905) - az egy évvel korábban publikált Peter Camenzind sikerének köszönhetően - már ismert és elismert írónak számított Németországban. A regény megírásakor a húszas évei közepén járó író részben személyes élményeiből, a saját gyermekkorából merített inspirációt új könyvéhez, merthogy Hesse, történetének főhőséhez hasonlóan, egy ideig szintén a maulbronni kolostor teológiai szemináriumának diákja volt, és akár csak a regénybeli Hans Giebenrath, ő sem tudta elviselni a merev szabályrendszerű intézmény rideg légkörét, és félbehagyta tanulmányait.
Hesse pontos, tárgyilagos, látszólag indulatoktól mentes mondatokkal jeleníti meg a gyermekkor szabadságától és az egyéniség kibontakoztatásának lehetőségétől megfosztott kiskamaszok tragikus sorsát. Különböző okokból és más-más módon, de több diák is idejekorán távozik a kolostorból, ami világosan jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben a nagy tekintélyű maulbronni iskolában. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a regényt a hitleri Németországban betiltották, hiszen Hans Giebenrath - és a többi diák - története végső soron az egyformaságot, az egyéniség feladásával járó alázatos engedelmességet, az állam szolgálatának elsődlegességét hirdető iskola(rendszer) és általában a német nevelési elvek nyilvánvaló kritikája. Másfelől a Kerék alatt persze jóval több is ennél: egy szilárd erkölcsi alapokon álló, érzékeny tollú fiatal író hitvallása az ember élethivatásáról.

"Volt Hansban valami vad, szabálytalan, kulturálatlan, amit először szét kellett törni, egy veszélyes láng, amit ki kellett oltani és el kellett taposni. Az ember úgy, ahogy a természet megteremtette, kiszámíthatatlan, rejtélyes, veszélyes lény. Ismeretlen hegyekből előtörő áradat, út és rend nélküli őserdő. S ahogy az őserdőt is meg kell ritkítani, tisztítani és erőszakkal korlátok közé kell szorítani, úgy az iskola dolga, hogy megtörje, legyőzze és erőszakkal korlátozza a természetes embert; az iskola dolga, hogy hivatalosan jóváhagyott alapelvek szerint mindenkiből hasznos tagot faragjon a társadalom számára, s hogy életre keltse bennük azokat a tulajdonságokat, melyek teljes kifejlesztését végül a kaszárnya gondos nevelésére bízza." 

Hermann Hesse: Kerék alatt
Fordította: Dohy Gábor, Hudáky Rita
238 oldal
Helikon Kiadó
2990 Ft
Már megjelent (legalábbis a Libriben online már rendelhető)


Végre, végre! Amikor júliusban a Leonardo és az Utolsó vacsorát olvastam, eszembe is jutott, hogy Ross King Monet-s könyve még nem jelent meg magyarul, de néhány hét múlva a boltokba kerül.

Ross King a rá jellemző alapossággal, levelek és visszaemlékezések ismeretében ábrázolja a legendás festő portréját, és meséli el legemlékezetesebb művészi vállalkozásának történetét. 

Claude Monet vízililiomos képei a múlt század legismertebb és legnépszerűbb műalkotásai közé tartoznak. Ezek az igéző festmények a művész zavaros, gyötrelmes és szomorú életszakaszában keletkeztek. A háttérben megbúvó dráma alig ismert. Ross King könyve most először meséli el a teljes történetet, és mutatja be az oly sokak által kedvelt alkotót.

1914-ben kitört az első világháború. Az ekkor a hetvenes éveinek derekán járó Monet a világ egyik leghíresebb és legsikeresebb festője volt; vidéken élt egy hatalmas házban, ahol egy egész autóflottát tartott; nevét feltétlen tisztelet és megbecsülés övezte, magánélete azonban romokban hevert. Felesége, Alice 1911-ben bekövetkezett halála, látásának egy évvel később beállt súlyos megromlása, valamint fia, Jean elvesztése után gyakorlatilag felhagyott a festés-sel. Ám a gyász, a betegség és az alkotói válság e szomorú időszakában - miközben a nyugati fronton mennydörögtek az ágyúk - belefogott élete legambíciózusabb, leggyötrelmesebb művészi feladatába.

Legközelebbi barátai, köztük Franciaország rettenthetetlen miniszterelnöke, Georges Clemenceau biztatására Monet a háború éveiben, és egész hátralévő életében ezeken a nagyszerű képeken dolgozott. Annyira megszállottja lett az irdatlan feladatnak, hogy a falusi borbély házhoz jött, és ott, a vízililiomos tavacska mellett vágta le a haját, hogy a festést egy pillanatra se kelljen abbahagynia. Több száz négyzetméternyi vásznat borított be vibráló színekben tündöklő festékrétegekkel. Ahogy a képek sokasodtak, Monet becsvágya is növekedett; tervezgetni kezdte a világnak hátrahagyott öröksége méltó színhelyét: a párizsi Orangerie-ben létesítendő Musée Claude Monet-t.

Ross King (1962) kanadai származású író, kritikus, népszerű történeti-művészettörténeti ismeretterjesztő művek szerzője. Brunelleschi kupolája, a firenzei dóm építésének története (2008), Michelangelo és a Sixtus-kápolna (2010), Párisz ítélete (2012), valamint Leonardo és az Utolsó vacsora (2014) című könyvei magyarul is megjelentek.

Ross King: A dühödt ámulat
Claude Monet és a Vízililiomok
460 oldal
Park Kiadó
4990 Ft
Várható megjelenés: szeptember 21.


Sokan már kiörömködték magukat, hogy végre Joanne Harrisnek is új regénye lát napvilágot magyarul. Most én is csatlakozom hozzájuk.

Sötét, felkavaró pszichothriller a lenyűgözően sokoldalú Joanne Harristől.

Roy Stratley latint tanít az észak-angliai St. Oswald fiúiskolában, ebben a hagyományaihoz ragaszkodó, rejtett feszültségektől terhes, zárt világban. Az itt töltött harminc év alatt Stratley sokféle diákkal találkozott, hiszen minden osztálynak megvannak a maga bohócai és hangadói, vannak visszahúzódók és nyitott gondolkodású lázadók. S mindig van legalább egy olyan fiú is, aki kilóg a sorból, aki nem tud beilleszkedni. Valaki, akit baljós árnyak vesznek körül. Egy fiú, aki szörnyű dolgokra képes... 
A kérdés csak az, meg tudjuk-e ítélni, kivel van dolgunk, s el tudjuk-e dönteni, melyik fiú küzd átlagos tinédzserkori nehézségekkel, és ki az, akinek komoly segítségre lenne szüksége. Stratley helyzetét megnehezíti, hogy új igazgató érkezik az iskola élére: egy hajdani tanítvány, aki húsz éve kísérti Stratley-t az álmaiban...

A Kékszemű fiú és az Urak és játékosok után ezúttal is a nagy hagyományokkal rendelkező észak-angliai fiúiskola a helyszíne Harris hihetetlenül szellemesen megírt, feszültségteli regényének, amellyel a szerző megerősíti helyét a thriller műfajának legjobbjai között.

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola
524 oldal
Libri Kiadó
3499 Ft
Várható megjelenés: szeptember 20.


Amire valószínűleg gyűjtögetni fogok, az Javier Marías szeptember 5-én megjelenő új regénye, a Berta Isla, ami majdnem 21 euróba fog kerülni, de a Bookdepositoryn a héten még több, mint 10 000 (!!!) Ft-ért volt most néztem meg, és már 9800 Ft alá ment az ára (nekem még ez is sok), máshol meg a szállítás kerül annyiba, mint a könyv... Hozzánk meg ki tudja, mikor jut el.




De hogy addig se unatkozzak, az ősz beköszöntével folytatódik valamikor El Ministerio del Tiempo is (bár szerintem Amelia nélkül már nem lesz az igazi), és legalább négy hamarosan induló spanyol sorozatról is tudok. Remélem, az olaszoknál is lesz valami. Mindenesetre, hogy a maradék időmben se öljön meg az unalom (remélem, mindenki érzi az iróniát), augusztusban elkezdtem portugálul tanulni a jól bevált Tanuld magad módszeremmel. Azonban nem kell megijedni, a blogot sem fogom elhanyagolni.
Share:

2017. augusztus 30., szerda

"Az élet jó, csak élni kell"

Amikor a hőmérséklet a tetőfokára hágott, egy olyan olvasmányt kerestem, ami könnyed, mégis tartalmas. Ekkor jutott eszembe, hogy annak idején milyen jó választás volt a Flor asszony két férje, így valószínűleg most sem fogok mellényúlni a Gabrielával. Jó lesz újra Brazíliába "utazni".
Bevallom, úgy gondoltam, ez egy rövidebb regény a Flor asszonyhoz képest, és néhány nap alatt a végére érek. De Gabriela - és a hőség - nem így gondolta. A legtöbbször csak 50 oldalt sikerült elolvasnom belőle, mégsem bánom, hogy lassan haladtam vele.

1925-ben Ilhéusban járunk, a kakaótermelés egyik hazájában. Az idei tavasz azonban veszélybe sodorta a termést, mivel hetek óta nem esett, ezért a Szent György napi körmeneten a templomkerülő ezredesek (a földbirtokosok címe) is részt vesznek, nem is beszélve a város színesebbnél színesebb és érdekesebbnél érdekesebb személyiségeiről. A szentnél meghallgatásra találnak könyörgéseik és felajánlásaik, megérkezik az eső, mi pedig megismerjük őket.

Ilhéus lakossága megosztott: egyik fele, a jelenlegi vezető, Ramiro Bastos ezredes és társai híve, akik a múltat éltetik. Az ezredes volt, aki annak idején megszépítette a várost, parkokat létesített. A lakosság másik fele a fiatal exportőr, Mundinho Falcão támogatója, aki utak építését és a kikötő kiszélesítését szorgalmazza. Utóbbi ugyanis túlságosan szűk ahhoz, hogy egy nagyobb hajó kiköthessen, így a kakaóexportból származó nyereséget Bahia teszi zsebre.

Érdekes módon ez a rész - a város és lakóinak bemutatása - meglehetősen hosszú, mégsem unalmas. Sőt! Megtudjuk, hogy az ősi törvénynek megfelelően Jesuíno Mendonça ezredes megölte szép és fiatal feleségét és annak szeretőjét, a fogorvost. Míg a gyilkosság témát szolgáltat a vénlányoknak és a város többi lakóinak, az arab Nacibot elhagyja a szakácsnője, Filomena, aki már régóta fenyegette ezzel. És aznap nem megtette! Nacib - aki az egyik helyi bárt bérli - pedig benne van  a pácban, ugyanis az Ilhéus és Itaba között meginduló autóbuszjárat tiszteletére rendezett vacsorát tőle rendelték meg. Mit tegyen most? A két öreg vénkisasszony, a Dos Reis nővérek túl sokat kérnek, ám jobb híján hozzájuk fordul.

  - Ez a haladás, Arminda asszony. Ez a vénasszony mindent fenekestül felforgatott nálam...
  - Haladás? Ez a szemérmetlenség...
  - Honnan szerzek szakácsnőt?
  - A legjobb volna a Dos Reis nővérekre bízni...
  - Drágák, lenyúzzák az ember bőrét... Pedig már két félvér nőről is gondoskodtam, hogy legyen segítsége Filomenának...
  - Ilyen a világ, Nacib úr. Amikor legkevésbé várja az ember, akkor van meg a baj. Nekem szerencsére itt van a megboldogult férjem, ő figyelmeztet engem. A minap is, el sem tudja képzelni, uraságod... Egy szeánszon történt Deodoro komámuram házában...


Az arab végül a "rabszolgapiacon" talál egy szakácsnőt, Gabrielát. A fiatal mulatt lány több más menekülttel érkezett a városba, hogy munkát találjanak és pénzt szerezhessenek. Nacib eleinte nem bízik a koszos lányban, ám Gabriela lenyűgözi. És nem csak a főzőtudományával.
A lány - ételei mellett - bájai sem hagyják hidegen Ilhéus férfilakosait.

  Olyan jó a bárba járni, emberek között forogni. Az élet jó, csak élni kell. A napon sütkérezni, s hideg fürdőt venni. Gujavát majszolni, kard-mangót, csípős borsot enni. Kószálni az utcákon, énekelni, egy úrfival aludni. Egy másik úrfival álmodni. 


Közben zajlik az élet a városban: eltemetik a meggyilkoltakat, fellángolnak a hamarosan megrendezésre kerülő választások előtti küzdelmek, összecsapnak az indulatok. Megismerjük Glóriát, aki az egyik ezredes kitartottja, és aki a főutcán álló házának ablakából kémleli az arrajárókat, az Álvila család egyik korábbi leánytagjának, Ofenísiának történetét, Josué tanár és költő titkos szerelmét egy másik ezredes lánya, Malvina iránt, Arminda asszonyt, a bábát és Nacib szomszédasszonyát és a helyi donjuant, Tonico Bastost.
Egy szó, mint száz: Ilhéusban mindig történik valami, ami pletykálkodásra ad okot. Itt aztán tényleg mindig történik valami!

Olyan ez a regény, mint egy sorozat. Egy háromévados, mivel három nagy fejezetből áll, melyek elején megtudjuk, milyen eseményekre számíthatunk az elkövetkező fejezetekben. Nem nevezném szappanoperának, mert azok tele vannak felesleges nyavalygással, ostoba buta szereplőkkel és állandó szenvedéssel. Nos, itt ezekről szó sincs! Egy pillanatig sem unatkoztam, mert mindig történt valami, ami felkavarta az állóvizet. Hol Gabriela jelent meg fahéjszínűen és rózsával a füle mögött a bárban, hol egy mérnök érkezett a kikötőbe, hol újságot égettek, hol pedig merénylet történt. Mindig volt mit megvitatni Nacibnál, a Vesúvio bárban, az utcán sétálva vagy João Fulgêncio írószerboltjában.

Bár a politikai ellentétek fellángoltak, és Ramiro ezredes és hívei felvetették, hogy Mundinho Falcão nem tősgyökeres ilhéusi, mégis békében megfér egymással a spanyol cipész (imádtam, amikor spanyolul beszélt), az arab Nacib, az orosz autóbuszvállalat-tulajdonos és a város brazil lakosai.

A szereplők egytől-egyig színesek, elevenek, bár Gabrielát néha kicsit együgyűnek éreztem. Imádtam Arminda asszony beszámolóit a szellemidézésekről, amelyeken rendszeresen részt vett és a Dos Reis nővérek betlehemét. Malvina pedig sokat nőtt a szememben.

Amadótól ismét egy sokszereplős, színes és cseppet sem unalmas történetet kaptam, melyben a konzervatívok és a haladás hívei mellett számos szerelmi történet, pletyka és csetepaté is kiemelt szerepet kapott. A sok szereplőtől pedig nem kell megijedni, mert bár előfordult, hogy eleinte nem tudtam, ki is egy-egy szereplő, a következő mondat(ok)ból azonban volt rá utalás, így nem vesztettem el a fonalat.
Biztos vagyok benne, hogy a szappanoperák forgatókönyvírói is olvastak Amado-regényeket, csak vele ellentétben előbbiek túlzásba estek mindazzal, amit neki sikerült megfelelően adagolnia a műveiben.
A Gabrielából a Flor asszonyhoz hasonlóan is készült filmváltozat, egészen pontosan 1975-ben.

A regényben szereplő Vesúvio bár pedig ma is létezik Ilhéusban. Amado szobra ma is ott ül az egyik asztalnál:


Az utószóban Benyhe János kiemeli, hogy Amado milyen népszerű napjainkban (azaz az 1970-es években) Magyarországon is. Nos, mégis szomorú, hogy az általam olvasott második kiadást követően csak 1982-ben jelent meg ismét a regény, és azóta sem. Amado egy nagyszerű író, érdemes lenne ismét felhívni rá a figyelmet, mivel a latin-amerikai írók közül legtöbben csak a spanyol nyelvűek közül ismernek egyet-kettőt.


A szerelem se nem bizonyítható, se nem mérhető. Olyan, mint Gabriela. Van, s ez elég – mondta João Fulgêncio. – Az a tény, hogy nem értenek meg, vagy nem tudnak magyarázni valamit, nem változtat semmit a dolgon. Mit sem tudok a sok csillagról, de látom az égen: az a szépség az éjszakában.


Jorge Amado: Gabriela 
Szegfű és fahéj
(Egy brazíliai város történetéből)
Eredeti cím: Gabriela, cravo e canela
Fordította: Szalay Sándor
414 oldal
Európa Kiadó, 1975
Antikváriumokban beszerezhető
A borítója viszont borzalmas: mintha széthasították volna a hölgyemény fejét, melyen most valami vízesés folyik keresztül.
Share:

2017. augusztus 28., hétfő

Vers hétfőn

Moretti Gemma: Elköszön a nyár

A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.



Somlyó György: Nyárvégi nyár

(régiesen)
A rózsa még ma is kifeslett
A fa még talpig zöldben áll
A víz is vonzza még a testet
Még minden olyan mint a nyár

Még olyan Olyan még De már csak
Olyan Milyen? E még s e már
Közt nem tudod milyen a nyár Csak
Azt tudod hogy elmúlt a nyár


Versek:
Moretti Gemma
Somlyó György
Share:

2017. augusztus 26., szombat

"... az ember nem élhet szenvedély nélkül"

Annak idején Jeanette Winterson meggyőzött az önéletrajzi regényével, így biztos voltam benne, hogy a későbbiekben fogok még olvasni mást is tőle. A Magánélet Napóleon korában után pedig nem volt kérdés, mi lesz a következő olvasmányom.

Jeanette Winterson legjobbnak tartott regényében az események főként a 19. századi Franciaországban és Velencében zajlanak, és középpontjukban természetesen a szenvedély áll.

Míg Napóleon szenvedélyesen szereti a csirkét, Henri szenvedélyesen szereti Napóleont. Ahogyan a nép is rajong érte. Napóleonnak pedig a csirkék és Joséphine mellett a hatalom is a szenvedélye.

A félreértések elkerülése végett, Henri államférfiként, vezetőként rajong a leendő császárért és annak eszméiért. A fiatalembert is besorozzák, de végül nem a harcolók között, hanem a konyhán kap feladatot, és legnagyobb vágya, hogy végre szemtől szemben találkozzon szenvedélye tárgyával.

Mivel a szakáccsal nem szimpatizál, így a konyhán kívül talál magának barátokat: Domino, a lovász és korábbi akrobata, illetve Patrick, az egykori ír pap személyében, akire nem mindennapi képességének köszönhetően őrszemként számítanak.

Henri maga is vallásos nevelést kapott egy falujabeli paptól, és szívesen emlékezik vissza az otthonára.

Jó ember volt a papunk, de langyos. Én jobban szerettem volna, ha egy lángoló jezsuita a papunk, akkor talán rátaláltam volna arra az eksztázisra, ami annyira hiányzott ahhoz, hogy hinni tudjak.


Mert a katonák között teljesen más az élet. A katonák követik Napóleont, és szenvedélyüket a bordélyházban élik ki. Ám ez az élet valahogy nem olyan, mint ahogyan Henri elképzelte, és a fiú lassan kezdi belátni, hogy szenvedélye a nagy hadvezér iránt kezd megfakulni.

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.


Villanelle nem mindennapi velencei lány. Édesapja csónakos volt, és  a kislány is örökölte tőle a csónakosok lábujjai közötti úszóhártyákat, melyekkel képesek a vízen járni. Villanelle maga is remekül evez és ismeri ki magát Velence vizes útjain. Esténként pedig férfinak öltözve egy kaszinóban dolgozik. Mellette pedig más módjait is ismeri a pénzszerzésnek.
Egy este a a kártyaasztalnál figyel fel egy ismeretlen nőre, aki elrabolja a szívét. És ettől kezdve Villanelle olthatatlan szenvedélyt érez iránta.

Henri és Villanelle sorsa a későbbiekben kereszteződik, és onnantól újabb események forgatagában találjuk őket.

Az olyan szavakat, mint szenvedély, eksztázis, megtanulhatjuk ugyan, de egydimenziósan kiterítve, élettelenül hevernek a papírlapokon. Időnként meg-megfordítjuk a lapot, és kíváncsian keressük, mi lehet a másik oldalon, és akkor azt látjuk, hogy mindenkinek van egy története, asszonyokról, bordélyról, egy ópiumtól részeg éjszakáról vagy éppen a háborúról. Félünk ezektől a történetektől. Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret.
    Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést.


Egyértelmű, hogy a két főszereplő és narrátor közül Villanelle - ő testesíti meg a mágikus realizmust a könyvben - sokkal színesebb és bátrabb személyiség, mint Henri, aki nem forgott olyan körökben, mint a lány. Villanelle történeteket mesél a kaszinó életéből, míg Henri a Grand Armée-ről osztja meg tapasztalatait vele.


A regény első felével gyorsan haladtam és nagyon szerettem olvasni előbb Henri, majd Villanelle elbeszélésében a mindennapjaikat, korábbi élményeiket. Olykor egy-egy ismétlésbe botlottam, ami bár egy picit zavart, de mégis inkább arra gondoltam, hogy sebaj, legalább biztosan nem felejtem el.

Aztán beköszöntött a történetben a tél, és az olvasási tempón is lassult. Mert a tél nem egy egyszerű tél volt, a fagyok és a hideg mellett számtalan nehézséget és szomorú pillanatot is hozott magával. Olyan eseményeket, melyeken nem lehet gyorsan átvágtázni.

Tetszett, hogy Henri és Villanelle sorsa összefonódott, azonban valahogy a végét nem értettem, egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nem az a probléma számomra, hogy úgy alakult ahogy, inkább az volt az érzésem, hogy maga Jeanette Winterson sem tudta, mit kezdjen a lezárással, és írt egy ilyen befejezést. A szenvedélyt vizsgálta több szempontból, hiszen mindannyiunknak van valamilyen szenvedélye, és szenvedély nélkül - ahogyan már sokan elmondták - lehet élni, de nem érdemes.

Nem volt ez a regény rossz, csak a sok-sok rajongó vélemény után mást vártam. De nem baj, hiszen ahogyan  a főszereplők életében, az életben sem mindig diadalmaskodhat a szenvedély. Van, hogy a dolgok teljesen másként alakulnak.

Azért azt megjegyezném, hogy a regényben többször is Olaszországként szerepel Itália és csak egyszer Itáliai Köztársaságként, holott ekkor még nem egységesítették. Tudom, ez az egyik vesszőparipám.


Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Egyik évből a másikba kockázzuk át mindazt, mit szeretünk. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.


Jeanette Winterson: A szenvedély
Eredeti cím: The Passion
Fordította: Lengyel Éva
220 oldal
Park Kiadó, 2015
3500 Ft
Share:

2017. augusztus 23., szerda

"- Látod, készen állok az apokalipszisre."

Stefano Benni a Gyorslábú Achille első fejezetével meggyőzött, így már akkor beszereztem a magyarul megjelent másik regényét is, mert biztos voltam benne, hogy ebben sem fogok csalódni. Rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy elmondjam, az olvasás egyetlen pillanata alatt sem jutott eszembe összehasonlítani a két regényt, hiszen teljesen más a két történet, a közös bennük csupán az író személye, a humor és a társadalomkritika.

Margherita majdnem tizenöt éves és - ahogyan ő fogalmaz -  egy cseppet túlsúlyos lány. Szereti a könyveket és a természetet, és ismeri a réten élő titokzatos Porlányka történetét, aki az őrangyala.
Egyébként tipikus kamaszlány, rossz költőnek készül, szeret rossz verseket faragni, regényeket kitalálni, melyekről úgy beszél, mintha olvasta volna őket, könyvek első mondatait kiötölni, valamint van egy fajtiszta keverék kutyája, aki a Szundi névre hallgat.

Nem mindennapi családjával a városon kívül él. Apja, Fausto immáron nyugdíjas és imád mindent megjavítani. Anyja, Emma is otthon van, virtuális cigarettákat szív, szenvedélye a főzés mellett (ő is az újrahasznosítás híve) az Eternal Love című szappanopera, melynek egyetlen részét sem mulasztja el és előszeretettel idéz is belőle.
Bátyja, a tizennyolc éves Giacinto megrögzött focidrukker. Egyébként olyan, mint Margherita, csak hülyében. Öccse, a tizenkét éves Erminio - akit csak Hérakleitosznak szólítanak - feltaláló és szerelmes a matek tanárnőjébe.
Végül, de nem utolsósorban, a padláson él a nagyapja, aki szellemekkel tangózik, lejárt élelmiszerekkel és mindenféle evésre nem ajánlott dologgal tartósítja magát és távcsövével tartja szemmel a környéket.

A kis család éli a megszokott életét, míg egy nap fel nem húznak a mellettük lévő réten egy nagy fekete kockát, melybe a lakók is megérkeznek, és teljesen felforgatják Margheritáék életét.

A családfő, Frido állítólag üzletember, a feleség, Lenora tipikusan az a nő, aki számára minden a külcsín, lányuk; Labella tizenéves kis vamp, akibe Giacinto rögtön belezúg és van egy Görcs nevű őrző-védő kutyájuk. Illetve még egy Angelo nevű fiuk is, akiről nem szívesen beszélnek, ám Margherita megismerkedik vele.

Kinyílt az ajtó, és sorban beléptek. 
   Egy rágógumibuborék, melyet Labella követett térdénél szakadt farmerben és alaposan kivágott arany topban. 
   Egy Fais-mois du mal illatfelhő, benne Lenora asszonnyal, barackszínű kosztümben, hamis mellekkel és igazi ékszerekkel.
    Frido doktor, a felfuvalkodott hólyag festett hajjal, szintetikus mosollyal és egy csokor fehér rózsával, a mama kedvenc virágával.

Az új szomszédok hatására Margherita családtagjai teljesen megőrülnek: apja már nem szerel meg semmit, anyja teljesen Lenora hatása alá kerül, aki meggyőzi őket, hogy nekik is feltétlenül szükségük van a levegő biobonifikálóra, melyhez most egy hatalmas plazmatévé is jár, amin Emma végre életnagyságban nézheti az Eternal Love szereplőit.
Giacintót olyannyira megszédíti Labella, hogy ezentúl a rivális focicsapatnak drukkol. Ez pedig egy olasznál gyökeres változás, hiszen ők mindent lecserélhetnek (feleséget, vallást stb.), de a focicsapat kiválasztása életre szól. Giacinto számára mégsem. Hérakleitosz pedig teljesen a Fridótól kapott legújabb videojáték rabja lesz. Sőt, még Szundit is lenyűgözi Görcs méretes kakája. Egyedül Margherita sejti, hogy valami nincs rendben, és nyomozásba kezd.

A nagypapa az ágyon ült, és köhögött.
   - Átkozottak - kezdte -, ez a bioszarság levegő megöl engem. Nem érzed, hogy atombombabűzt áraszt? 
   - De igen - feleltem. - A rétet megtisztították, rovartani tömegmészárlást okozva. Viszont mi van veled, nagypapa? Tiszta sárga vagy. 
   - Megittam fél liter benzint - vigyorgott elégedetten. - Ha elérem az egy litert, biztos hogy nem tudnak többé megmérgezni kipufogógázzal. 


***

   Majdnem elsírtam magam. Észrevette, és megölelt. Éreztem, hogy belső harc dúl benne jó és rossz között, Fais-mois du mal parfüm és leveskocka között, fasírt és mirelit, egy Mary Lou és egy Vanessa között.
    - Ne haragudj . mondta, és hirtelen leült, mintha megszédült volna. - Nem tudom, mi történik, túl sok az újdonság. Fausto nem hajlandó megszerelni a mosógépet, és nem tudom, mivel pakolja tele a garázst. Giacinto elvesztette a fejét e miatt a lány miatt. (...) Én csak viszem a házat. Egy kuponnyi örömöm sem maradt. Muszáj... Muszáj jó háziasszonynak, jó anyának és jó nőnek lennem, érted? 
   - Te te vagy, mama.
   - De a szomszédok néznek, a külcsín fontos, és a frizura is - meresztgette a szemét -, mert ahogy Mary Lou mondja  a száztizenkettedik részben: azok vagyunk, aminek látszunk.
   - Viszont ahogy Robin mondja három résszel később: nem mindig látszunk annak, aminek hisszük
   - Ó, Margherita, miért vagy te ilyen intelligens? 


Stefano Benni ismét meggyőzött. Imádtam Margheritát, mert nagyon szeretem azokat az embereket, akik képesek önmagukat is kritizálni és kívülről látni, nem csak másokat. Margherita pedig egy ilyen lány. Mellette még okos és találékony is.
Az új szomszédokkal együtt pedig Margheritáék életébe is alaposan beleszól a fogyasztói társadalom mindenhatósága. Ha nem ezt veszed meg, nem is létezel, E nélkül nem is élhetsz és hasonló "üzenetek" formájában, melyekkel Lenora és Frido bombázza a szülőket.

Nagyon jól szórakoztam a Margherita családtagjain, főleg a nagypapa történetein és Giacinto próbálkozásain, hogy Labellát meghódítsa, aki viszont figyelemre is alig méltatja, miközben a többi imádójával van elfoglalva. Egyébként meg egy hülye kis liba, aki először Margherita nevét sem tudja megjegyezni.

Stefano Benni ezúttal is jó adag társadalomkritikával szolgál és újfent fontos dolgokra hívja fel az olvasó figyelmét. De mindezt most is humorosan és szórakoztatóan tálalja.
Megtanultam a Vokaku szót, amit azt hiszem, én is használni fogok, ahogy Margherita.
A könyv nagy részét egyébként is vigyorogva olvastam, és bár a befejezés meglepett, mégis jónak éreztem. Mert így is lehet. Szándékosan nem is árulok el többet.

Mindig ez van: hogy elpusztíts egyetlen rosszat, kicsinálsz ezer másikat, akiknek semmihez semmi köze.

Így el is fogytak a magyarul megjelent Stefano Benni-regények, kivéve a Meséld újra! sorozatba írt kötetét, úgyhogy lassan ideje lesz szétnézni az olasz nyelvű művei között.


SZERET, NEM SZERET

Ha az őrületbe kerget, 
Hogy szerelmed bizonytalan, 
Válassz százszorszépet, 
Melynek egy szirma van.


Stefano Benni: Margherita Dolcevita
Fordította: Nádor Zsófia
256 oldal
Scolar Kiadó, 2015
2950 Ft - a nyári akciókban ennek töredékéért még beszerezhető
Share: