2015. január 2., péntek

, , , , ,

Egy feddhetetlen nő


    Karácsonykor a cukormázas, habos-babos történetek helyett inkább egy komolyabb olvasmányra vágytam, és ekkor jutott eszembe Viviane Villamont regénye, melynek lapjain egy párizsi bérház lakóinak élete bontakozik ki.

     Egy átlagos párizsi bérházé, ahol jönnek-mennek a lakók: ki iskolába, ki munkába, ki bevásárolni indul nap mint nap, majd délután és este haza.

   A címszereplő Claire Dormentin középkorú vénlány, akit nem érdekel mások sorsa, szívtelen - gondolja róla a minden lében kanál özvegy házmesterné, Madame Loriole. Madame Loriole természetesen szívén viseli a ház és annak minden lakójának sorsát, most éppen petíciót készül benyújtani az ellen a gázoló ellen, aki reggel elütötte a hétéves Lucile kutyáját.

     A fülszöveg Claire és egy kislány nem mindennapi barátságát ígéri. De valójában sokkal több annál. Megismerjük Lucile családjának életét: az apját, az anyját, aki gyönyörű, csinos és a mai napig imádja kamasz fiát; a kamasz fiút, aki már nem olyan kicsi, mint azt az anyja hiszi és a kislányt, aki más, mint az osztálytársai.

   De él még a házban egy idős házaspár, egy idős özvegyasszony, egy sikeres és szemrevaló reklámszakember, aki mellesleg agglegény és feltűnik a színen egy igazi dzsigoló is.

   Naponta találkoznak egymással a lépcsőházban, köszönnek egymásnak, de mást nem tudnak a másikról. Pedig a becsukódó ajtók mögött súlyos titkok rejtőznek. A csinos vagy az átlagos külső mögött titkos vágyak, könnyek, pofonok, bűnök, a múlt fájdalmas emlékei, vezeklés, harcok rejtőznek (egymással, az idővel), melyek mind-mind láthatóvá válnak, ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, ahogy teszi ezt az írónő. Van, aki alkalmanként csattanást és sírást hall, de nem törődik vele, azzal sem, ha mentő érkezik a ház elé, míg másnak mindenről tudnia kell, hogy legyen min agyalnia, de főleg kitárgyalnia a szomszédos kávézó pincérnőjével.

   Míg látszólag csak a lakcímük köti össze őket, valójában sokkal több a közös bennük, mint sejtenék. A szeretetre vágyás: hogy őket is valaki ugyanúgy szeresse, ahogyan ők szeretik a másikat, mindegy, hogy az az édesanyjuk, a szeretőjük, a házastársuk vagy a reménytelen szerelmük. Az élet pedig napról napra rákényszeríti őket, hogy átgondolják addigi életüket és döntés elé állítja őket. De van-e erejük meghozni a döntést és változtatni? Vagy marad a megszokás?
(...) madame Loriole fokozott érdeklődéssel pillantott mademoiselle Dormentinre. Biztosan ő is szenved a magánytól. Értéktelennek érzi magát, ugyanúgy, mint ő. Mint mindenki más, épp csak arra jó, hogy fizesse az adókat, pedig sosem használja az autópályákat.
  
    Fájdalmas, húsba vágó és elgondolkodtató kérdéseket vet fel a regény, mely 1995-ös megjelenése óta ugyanolyan aktuális. Az egyetlen változás, hogy ma már euróval fizetnek Párizsban, de a szereplők alteregói ma is egy ugyanilyen bérházban élnek és ugyanazok a problémáik, mint húsz éve voltak. De nem is kell Párizsig menni. Elég csak egy kicsit kinyitni a szemünket és jobban szemügyre venni a környezetünkben élőket.

    Letehetetlen, fájdalmas, mégis nagyszerű olvasmány. Azt hiszem, napjainkban egyre inkább szükség van az ilyen könyvekre, melyek felnyitják az olvasó szemét. Aki miközben olvassa, a saját életén túl észreveszi a másokét is, nemcsak a közösségi oldalakon látja meg a másikat, hanem a lépcsőházban és/vagy az utcán is. Hangulatában az Egy tökéletes napot juttatta eszembe, így aki azt olvasta, már sejti, mire számíthat az Egy feddhetetlen nő lapjain.
    Én mindenesetre a fájdalmassága ellenére nagyon szerettem olvasni, és biztosan felkerül az újraolvasandó könyvek listájára és kíváncsi lettem az írónő többi művére is.



Viviane Villamont: Egy feddhetetlen nő
Eredeti cím: Une femme irréprochable
Fordította: Balla Katalin
294 oldal
Cartaphilus Kiadó, 2011
2800 Ft
Share:

4 megjegyzés:

  1. Na, most ehhez is meghoztad a kedvemet...

    VálaszTörlés
  2. Évek óta a várólistámon van már ez a könyv. Hogy miért nem vettem már eddig kézbe? Mindegy is, ezek után idén biztos sorra kerül.
    Sokszor eszembe jut a mi házunk, ez is egy bérház, kismillió lakóval, néha azt sem tudom, hogy kik a szomszédok, mindenki csak magával van elfoglalva, csak elmennek egymás mellett az emberek. Szerencsére pár régi lakó van, aki azért ha találkozik velük az ember még meg is kérdezi, hogy hogy vagy vagy éppen figyelnek a szomszédokra is, de szerintem ez a ritkaság...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne aggódj, nálam is így volt, aztán egyszer csak levettem.
      Azért jó, hogy vannak még emberek, akik nem feledkeznek meg másokról, de ők tényleg fehér hollók mostanság. Szomorú, hogy itt tartunk...

      Törlés

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.