2014. július 3., csütörtök

, , , , , , ,

Visszatérés Lasquenet-be


   A Csokoládé óta nyolc, a Csokoládécipő óta négy év telt el, Vianne és lányai boldogan és egyszerűen élnek Roux-val a férfi hajóján Párizsban. Vianne azonban érez valamit, és a változás meg is érkezik egy levél formájában. Ráadásul a síron túlról, mely visszahívja őt a kis Tannes melletti faluba.
Jövőre...
Milyen furcsa, hogy a jövőre gondolok. Nem szoktunk előre tervezni. Mindig is olyanok voltunk, mint a pitypangmagok: megtelepedtünk egy évre, aztán továbbszálltunk. A pitypang gyökere nagyon erős. Szüksége is van rá, hogy felszívja a tápanyagokat. De a növény csak egy évszakon át virágzik - feltéve, hogy olyasvalaki, mint Francis Reynau, már nem tépte ki gyökerestül -, utána pedig kénytelen továbbállni a szél hátán, hogy életben maradhasson.
Ezért hagyom olyan készségesen, hogy Lasquenet visszahúzzon? Talán egy olyan mélyen rejlő ösztönre reagálok, hogy nem is vagyok a tudatában: arra vágyom, hogy visszatérjek oda, ahol e konok magokat egykor elhintettem? Vajon mi nőtt - ha nőtt egyáltalán - a távollétünkben? Vajon ottlétünk hagyott-e - bármily csekély - nyomot ezen a földön? Hogyan emlékeznek ránk az emberek? Szeretettel? Közömbösen? Emlékeznek-e ránk egyáltalán, vagy az idő kitörölt minket az emlékezetükből?
 
 Így Vianne csomagol, és az ekkor már tizenöt éves Anoukkal és a nyolc éves Rosette-tel augusztus 15-én elindul Lasquenet-be, ahol ismét egy ünnepi forgatag kellős közepébe csöppen, Francis Reynaud-val elegyedik szóba, akitől meglepő híreket hall a falu jelenlegi életéről.

   Az elmúlt évek jelentős változást hoztak a kicsiny falu életébe: Les Marauds-ba magrebiek érkeztek, élükön Mohammed Mahjoubival, aki a kis közösség szellemi vezetője. Mecsetet, majd minaretet építenek és az EU szabályai is elérik a falut, melyekre a többség fittyet hány, míg Caro Clairmont és férje, Georges számára az anyagi jólétet jelentik. Caro továbbra is a falu főkolomposa szerepében tetszeleg: teadélutánokat szervez a magrebi asszonyokkal és igyekszik mindenütt jelen lenni, ahogyan azt már megszokhattuk.

  A két közösség békében él egymás mellett, ám egy napon megérkezik Karim Bencharki, aki külsejével mindenkit elbűvöl, még Carót is. Majd színre lép egy titokzatos, nikábot viselő nő, Inès a kislányával, akiket Karim az özvegy nővéreként és annak kislányaként mutat be. És ekkor minden megváltozik. Inés az egykori chocolaterie épületében iskolát nyit a magrebi lányok számára, de valaki felgyújtja, és a gyanú Reynaud-ra terelődik.
   Reynaud pedig az egyház szemében is fekete bárányként tengeti életét a faluban: a püspök egy új papra, a fiatal és a technika iránt elkötelezett Père Henrira bízza a nyájat, aki azonban csak hetente egyszer gyóntat, a napi miséket megtartja, de nem akárhogy: imádja a Power Pointot és azt tervezi, hogy a templom fapadjait műanyag székekre cserélteti. Teszi mindezt Caro Clairmont lelkes buzdítása mellett, aki színleg együtt érez Reynaud-val, miközben a háta mögött csak szítja a Curéről terjesztett pletykákat.

   Vianne előtt áll a feladat, hogy kiderítse, mi történt a falubeliek között, ami így elmérgesítette a helyzetet és kegyvesztetté tette a jobb napokat látott Reynaud-t. Ki ez a titokzatos fekete asszony, Inès Bencharki?

   Vianne mi mást tehetne, mint anyja kártyáihoz fordul, felkeresi a magrebieket és a régi barátokat, hogy mindenre fényt derítsen.

    Az eseményeket - ahogyan a Csokoládéban is -, Vianne és Reynaud szemszögéből ismerjük meg. Ismét találkozunk régi ismerősökkel: Joséphine-nel; Luc Clairmont-nal, aki immáron huszonegy éves és dacolva anyjával, francia irodalmat tanul az egyetemen; felbukkan Guillaume is a kutyájával, de eddig ismeretlen lasquenet-ieket is megismerünk.
   Ahogyan a magrebieket: a kultúrájukat, mindennapjaikat. Egy szigorú, patriarchális világot, ahol a nők nem dönthetnek.

   Talán furcsán hangzik, de Reynaud-nak jót tettek az elmúlt évek: már kevésbé éreztem bigottnak, mint a Csokoládéban. Nyitottabb és elfogadóbb lett a nyájával (ha csak egy hangyányival is) szemben, ám nem adja fel a küzdelmet, mely közte és a magrebiek között folyik. Sőt, kiderül, hogy Reynaud-nak humorérzéke is van és még káromkodni is szokott!

  Jó volt újra visszatérni Laquenet-be és régi és új ismerősökkel találkozni, de a kedvencem egyértelműen Al-Djerba nagyi és Mohamed Mahjoubi lett. Előbbi legalább kilencven éves öregasszony, aki fittyet hány a ramadánra és napközben kókuszcsókot hord a zsebében, melyek közül egy-kettőt el is fogyaszt, ráadásul nem rejti véka alá a véleményét. Utóbbi a magrebi közösség papja, bírája, vezetője, aki nem zárkózik el a falubeliektől és A nyomorultakat olvassa.



   Fűszerek, őszibarack és csokoládé illata, fekete fátylas nők, a feltámadó szél, harangzúgás és a müezzin éneke, valamint számos izgalom és meglepő és megdöbbentő fordulat - mindezt megtaláljuk a trilógia harmadik részében. Visszaköszön a Csokoládé hangulata, és a szél is más irányból kezd fújni. Izgalmas és remek könyv, mindazt megtaláljuk benne, amit Joanne Harristől már megszokhattunk, kiegészítve számos kulturális információval. Méltó folytatása az előző részeknek. És ki tudja, talán egyszer ismét találkozhatunk Vianne-ékkal, egy negyedik részben.

  Ha szó szerint nem varázsolunk is, de mindnyájunknak megvannak a magunk titkai. Egy suttogás, egy jel, egy csipet fűszer. Egy barátságos kártya. Egy dal.

  Happy birthday, Joanne Harris!


Joanne Harris: Csokoládés barack
Eredeti cím: Peaches for Monsieur Le Curé
Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor
540 oldal (a regény az 519. oldalon véget ér, ezt követi egy oldal köszönetnyilvánítás, majd a megszokott adag reklám...)
Ulpius-ház, 2012
3999 Ft
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.