2014. május 10., szombat

, , ,

Van huszonöt perce? - Giacomo Puccini operáiból

Sok évvel ezelőtt volt az MTV-n (akkor még így hívták) egy komolyzenei műsor, a Van öt perce?, melyben egy-egy komolyzenei művet hallgathatott-nézhetett meg, aki akkor bekapcsolta a tévét. Amikor elkezdtem olvasni a Bohémek és pillangókat, tudtam, hogy Puccini zenéje megérdemel egy bejegyzést, amelyben a nagy operáiról keresek egy-egy idézetet és a legnagyobb videómegosztót hívva segítségül, egy-egy részletet is hozok belőlük, melyek időtartama kb. huszonöt perc. Valószínűleg ezért sem ez lesz a legnépszerűbb bejegyzésem, de sohasem adnám fel az elveimet a népszerűségért.  Úgyhogy, akit nem érdekel, már most nyugodtan kattintson tovább, nincs harag :).

Triptichon (A köpeny - Angelica nővér - Gianni Schicchi) és A fecske bár kimaradt, de talán a felsoroltak is kedvet csinálnak Puccinihez is és a regényhez is.

Egyszer alkonyatkor, úgy este nyolc felé, ahogy a naplementét nézték a tóparti erkélyről, azt mondta Elvirának:
- Hidd el, nem a pénznek, nem a dicsőségnek örülök én, de megrendítő érzés, ha elgondolom, hogy most e pillanatban sokszáz színházban sötétül el a nézőtér, megy szét a függöny és szólal meg a zenekar, s az én képzeletem, az én muzsikám markol bele milliók szívébe, hogy szeretetre, jóságra, emberségre nevelje őket. Néha az az illúzióm, hogy az érzéseim, álmaim, szenvedéseim, lázadásaim egy új nemzedéket nevelnek fel, amely érzőbb, nemesebb, egyszerűbb és őszintébb lesz a réginél. Tudom, bolondság...
- Nem bolondság - suttogta Elvira.
- Mert Goethének van igaza: a művészetben nem az értelem, hanem az érzelem a fontos.


- Prévost abbé regényéből íratok librettót.
- Csak nem a Manon-ból?! - rémüldözött Giulio Ricordi.
- Miért ne? Remek opera-szüzsé.
- Azt elhiszem. De éppen mert olyan remek, már ismételten megzenésítették... olyan világhírű muzsikusok, mint amilyen Haléví, Auber és Massenet. Hol él maga, fiatalember?! Nem tudja, hogy Jules Massenet Manon-ja ma a világ legnagyobb operasikere?
- És aztán? - mondta vállvonogatva Puccini -, Massenet más és én más vagyok. Megpróbálom legyőzni őt: megpróbálok igazabbat, emberibbet írni, mint ő. És szenvedélyesebbet. Az én ereimben vér folyik, nem limonádé!

 


- Tolsztoj titkára, a francia Henri Murger írt a bohémek életéről egy elragadó könyvet - szólt közbe Ilica.
- Itt van, tessék, Carlo Ginori könyvtárából loptam - mondta vigyorogva Cecco, s az asztalra csapott egy sárgafedelű könyvet: Henri Murger, Scènes de la vie de Bohème. (Jelenetek a bohémek életéből)
- Hol hallottam én már erről a könyvről? - tűnődött Giacomo. - Megvan! Leoncavallo ajánlotta nekem Vacallóban.
- Ha van neked való téma, ez az! - biztatta Ilica.
- Igen, igen - vívódott Puccini: - Csakhogy én sose voltam Párizsban, nem ismerem a Montremartre és a Quartier Latin romantikáját.
- Én ismerem - mondta Ilica. - Az éhező kis festők, költők és grizettek ugyanolyanok Milánóban, mint amilyenek Párizsban. És ezeket te ismered a világon a legjobban.
- Olyan gyönyörű lenne - rimánkodott Cecco -, ha megírnád a szegénység, az ifjúság és a szerelem operáját!
- Ezt csak te tudod egyedül! - tette hozzá Pagni.
Puccini gondolkozott; aztán felkapta a fejét:
- Megírom!... Megírjuk!... - kiáltotta rajongással a hangjában: - Megírom a Bohémekben az önéletrajzunkat... hogy megörökítselek benneteket!... - Aztán Ilicához fordult: - Luigi, holnap nekilátunk!... Táviratozz Giacosának, hogy ő is jöjjön azonnal!... És köszönöm nektek, fiúk... Aranyosak vagytok!

Torre del Lago egész művésztársaságát valósággal lázba ejtette a hír: Giacomo operát ír rólunk! Csak úgy beszéltek Puccini készülő művéről: a mi operánk. Leselkedtek az ablaka alatt, hogy elcsípjenek egy-egy hangot.

És jött egy áldott éjszaka: a Musetta-keringő éjszakája. És közönségnek való! Kipróbálta rögtön: elénekelte, eljátszotta, többször egymásután. Kiszólt az ablakon: "Gyertek be gyorsan!..." S ahogy lekuporodtak köréje, ránézett az egyik lányra, a falusi kovács lányára, a széphangú Rosinára: "Most énekeld el te... ugorj fel az asztalra, úgy énekelj!" És Rosina hibátlanul, fiatalsága bűbájával elénekelte Musetta áriáját. Most aztán tapsolt az egész szoba - eszeveszetten tapsolt.





Puccini idegesen járkál, mélyen lehorgasztja fejét, megáll Verdi előtt és halkan, szinte bocsánatkérően mondja:
- Az a himnusz nem kitűnő, hanem értéktelen szamárság. Megdöbbenve néznek rá. Most már szenvedélyesen mondja Puccini:
- Tessék elképzelni, maestro... ha ön tudja, hogy pár perc múlva kivégzik, akkor nem fogja a latin művészetet dicsőíteni választékos szavakkal, hanem... hanem, mint az életéért reszkető hitvány kis ember, fel fog jajdulni: meg kell halnom, nekem nyomorultnak, pedig úgy vágyom élni!... Ez az élet, ez az ember! Igen, ez az... végre megvan, megtaláltam egy év óta keresem! Ragyogott az örömtől. A két nagyszerű aggastyán megrendülve nézte. Tudták, igaza van. Alig ért haza Puccini Torre del Lagóba, ledobta a kabátját, leült a Förster-pianino mellé, mindenkit kikergetett a szobából és kapásból, ott rögtön, néhány óra alatt, megteremtette legnépszerűbb áriáját, Cavaradossi levéláriáját: "E lucevan le stelle..." A szöveget, a verset is ő maga írta hozzá.





- A feladat itt egészen más - magyarázta Puccini Ilicának és Giacosának: - Alázatos, érzékeny kis virág ez a Madama Butterfly, gyöngéden izgató illata van... új női típust kell teremtenünk, a szerelmes, rajongó, önfeláldozó, a férfit istenítő, törékeny, megható nő típusát. - Kicsit Mimi... - Igen is, nem is. Még gyerekebb, még alázatosabb, még esendőbb, és talán erotikusabb is Miminél. De Toscát el kell felejtenetek egészen. Tosca öntudatos, harcolni tud, gyilkolni képes. Ez a japán kislány csak áldozatot tud hozni, csak szeretni tud, gyönge kis pillangó, hálóval megfogják és gombostűre tűzik.





Puccini vidám, megelégedett. Boldogan olvassa Ricordiék sürgönyét: "Megszereztük Nyugat lányát." Most hát végre tudja, min fog dolgozni, megszabadult a bírhatatlanul gyötrelmes és idegeket romboló többterhességtől. Nincs már d' Annunzio, Louys, Wilde, senki sincs többé, nincs már semmi egyéb, csak az amerikai girl van. És képzeletében már formálja Minnie alakját, már érzi szívében a feltámadó szerelmet.

Sokan állították - maga Puccini is -, hogy Ramarez-Johnson harmadik felvonásbeli gesz-dúr áriája a legszebb, amit Puccini valaha írt (Caruso ötször énekelte el a new york-i premieren).




Még afelől sem döntött véglegesen, hogy háromfelvonásos vagy csak kétfelvonásos legyen-e a Turandot. De az egyik ébren töltött éjszakán megszólalt benne a nagy tenorária: Pekingben senki sem alszik... Most már tudja, hogy ezzel kell kezdenie a harmadik felvonást (...).




A kép forrása: Pinterest
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.