2013. január 29., kedd

Kettős játék


   Nabokov a Lolitával beírta magát a kedvenceim közé. Azóta elolvastam tőle a Pnyin professzort is (amit csak ajánlani tudok, annak ellenére, hogy nem született róla bejegyzés - mea culpa), és a hétvégén megint az ő könyvei közül választottam, mert tudtam, hogy nem fogok csalódni. De még mennyire nem csalódtam!

    A regény a korábban publikált Camera obscura átirata, de már angol nyelven jelent meg, még a Lolita előtt. A Camera obscurat még nem olvastam, de ez egyáltalán nem okozott problémát.
Bevallom, azért is esett a választás éppen erre a regényre, mert annyira megtetszett az első mondatok egyszerűsége, melyekben Nabokov egyszerűen összefoglalja az egész történetet:

     Egyszer volt, hol nem volt, élt Berlinben, Németországban egy Albinus nevű ember. Gazdag, köztiszteletben álló, boldog férfi volt; egy napon elhagyta a feleségét és egy fiatal barátnő kedvéért, akit szeretett, de aki nem viszonozta az érzelmeit, és emiatt tragikus véget ért az élete.

   Dióhéjban valóban ennyi, de azért mégis érdemes megismerni Albert Albinus történetét:
Albinus elismert művészettörténész, feleségével és nyolcéves kislányával él Berlinben. Egy nap az az ötlete támadt, hogy az ekkor megjelent rajzfilmtechnikával festményeket is megrajzolhatnának. A megvalósításhoz természetesen pénzre van szükség, méghozzá nem is kevésre, így kerül a képbe a gazdag Axel Rex, aki hajlandó lenne támogatni az elképzelést.

   Albinus éli a megszokott életét, ám egy nap találkozója van valakivel, de addig még van egy szabad órája és betér egy moziba, ahol rádöbben, mi is hiányzott eddig az életéből. A sötétben pillantja meg a 16 éves Margot-t, aki jegyszedőként dolgozik, és leghőbb vágya, hogy egyszer az ő filmjeire váltsanak jegyet az emberek.

   Margot egyáltalán gyerekkora nem nevezhető mesésnek, szülei és a bátyja is rendszeresen verte, míg egy nap otthagyta őket és végül a moziban vállalt munkát. A lánynak is feltűnik a férfi, aki esetlenségével hívja fel magára a figyelmet. aztán egy nap az utcán találkoznak, később pedig a férfi elhagyja a családját miatta. Ekkor még nem is sejti, döntésével milyen lavinát indít el az életében...

Margot-val minden lehetséges volt, akár Albinus legzabolátlanabb fantáziáiban; ebben az új, szabad világban kevésbé volt ismerős a puritán, visszafogott, erkölcsi értelemben korrekt szerelem, mint Honoluluban a jegesmedvék.

   Margot-t eleinte sajnáltam, amikor kiderült, milyen családban nőtt fel, de Nabokov fokozatosan lebbentette fel a fátylat a valódi arcáról, a számító, pénzéhes lányról, aki ha nem kap meg valamit vagy valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, hisztizni kezd. Ilyenkor biztosan jól megráztam volna (nehezen tolerálom a nyavalygást), mert szerintem egy elviselhetetlen, törtető, önző liba, és nem értettem Albinust. De tudjuk, hogy a szerelem vak. Jelen esetben nagyon is az.

   Nabokov zseniálisan szövi a szálakat, azt gondolnánk, az összeköltözés utáni boldogságot csak Margot hisztijei zavarhatják meg, de tévedünk. Nabokov gondoskodik arról, hogy valaki alaposan felkavarja az állóvizet, és ennek köszönhetően ne akarjuk letenni a könyvet.

   Volt egy pont, amikor úgy gondoltam, kitaláltam, mi fog történni a végén, de tévedtem, Nabokov másként gondolta és sikerült meglepnie ezzel a húzásával.

   Egy biztos: egyre jobban szeretem az író stílusát, ahogy játszik a szavakkal és ahogyan megrajzolja a szereplők jellemét. Lehet-e őket szeretni? Én egyiküket sem zártam a szívembe, de Albinus tetteit értettem a legkevésbé. Margot egy igazi démon, az a bizonyos illető, akinek a kilétét nem szeretném felfedni azok előtt, akik még nem olvasták a regényt (és ezúton kérek szépen mindenkit, aki hozzászól és olvasta, hogy ne árulja el! ;)),  egy velejéig romlott alakkal fognak találkozni.

   Nagyon örülök, hogy nem rontották el az eredeti címet, mert egyszerűen zseniális és az egyik kulcsfontosságú pillanathoz kapcsolódik - legyen elég ennyi.

   A regényből 1969-ben film is készült, és csak lestem, mint Rozi a moziban (hogy stílszerű hasonlattal éljek), amikor megláttam, hogy Albert Albinusból Sir Edward More lett, Axel Rose-ból pedig Herve Tourace.
Esetleg valaki látta már, ugyanis a Port.hu-n nincs róla információ?


Vladimir Nabokov: Nevetés a sötétben
Eredeti cím: Laughter in the Dark
Fordította: Vári Erzsébet
220 oldal
Európa Kiadó, 2007
2400 Ft

2013. január 28., hétfő

Vers hétfőn

    
A versválasztásban Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl c. regénye volt segítségemre. Amikor Gauguin a regényben felidézi a verset, már nyúltam is a könyvespolc felé, hogy elolvassam. Mivel az Európa diákkönyvtáras kiadásban Tóth Árpád fordításában olvasható, ezért választottam én is ezt, ráadásul évfordulós is a héten.

Edgar Allan Poe: A holló
Ford.: Tóth Árpád


Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már?"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!
Gustave Doré illusztrációja a vershez

2013. január 26., szombat

Mustra (2013. január)


Nem feledkeztem meg a rovatról, csak olyan kevés számomra érdekes könyvvel találkoztam eddig a webáruházakban, hogy idén nem valószínű, hogy egy-egy Mustrába akár 20 könyv is bekerüljön :S.

Nemrég jelent meg ez a sorozat, ami híres szombathelyi nőket mutat be. A most megjelent másik kötet főszereplője Batthyany Erzsébet, de én a Márkus Emíliáról szólót emelném ki, akinek a testvére a város polgármestere is volt. 
Horváthné Kupi Ildikó: Arcképcsarnok - Márkus Emília
Híres szombathelyi nők
94 oldal
Szülőföld Kiadó
2200 Ft


Tavaly már napvilágot látott Neményi Ninon kötete, de valahogy elkerülte a figyelmemet.

Neményi Ninon könyve huszonegy sétára hívja olvasóját az angol fővárosban - de a hagyományos útikönyvektől eltérően nem az ismert nevezetességeket veszi számba, hanem ezek mögé pillant be. Eldugott, turistáktól nem látogatott utcákon méterről méterre, házról házra haladva tárja fel a város titkait, és idéz évszázados emlékeket, visz el szinte senki által nem látogatott múzeumokba, titkos kertekbe, udvarokba, és minden épületnek - sőt minden épületdísznek, szobornak, szegletkőnek, cégérnek vagy boltnak - megidéződik a maga legendáriuma.
A szerényen "séták"-nak nevezett fejezetek valójában több elmélyült város- és kultúrtörténeti elemzést kínálnak: a több mint ötven éve Londonban élő szerző hamisítatlan anglomán, aki nagy kitartással gyűjtötte össze anyagát, és járta be számtalanszor a vizsgált utcákat.
Ám a sok látni- és tudnivaló közepette kalauznőnk pihenőket is engedélyez: házakhoz, kocsmákhoz és elsősorban a szigetlakókhoz főződő anekdotákkal és aforizmákkal frissít fel.
Testi felüdülésünkre is gondja van: felhívja figyelmünket egy-egy jobb - persze legalább kétszáz éves - kocsmára, vendéglőre, és az ott fellelhető relikviák számbavételén túl elárulja, drága-e a hely, érdemes-e beülnünk, és hogy hol mit rendeljünk.
Hasznos ismeretei mellett szórakoztató olvasmány is Neményi Ninon kalauza. Lelkesedése átragad az olvasóra. Nem egyszerűen kalauzol, hanem beavat a hagyományait oly érzékenyen számon tartó és ápoló, mégis nyitott és megújulni képes brit életszemléletbe.


Neményi Ninon: "Londonban hej, van számos utca..."
Az angol főváros rejtelmei
240 oldal
Kortárs Kiadó
2750 Ft

Az alcím önmagáért beszél :).

Bengi László: Elbeszélt halál
Kosztolányi-tanulmányok
240 oldal
Ráció Kiadó
2500 Ft
Várható megjelenés: január


De most már biztos, hogy folytatódnak Nellie Bly kalandjai és a Radnay család újabb tagjaival is megismerkedhetünk az év első felében :).

2013. január 25., péntek

Orosz vidéki élet


   Heloise blogjában már bevallottam, hogy sok-sok évvel ezelőtt én is rendszeres nézője voltam a szappanoperáknak. Azóta sikeresen kinőttem belőlük és nem okoztak maradandó szellemi károsodást sem. Hogy jön ez most ide? - kérdezhetnénk. Elárulom, az egyik ilyen remekműben, a férjezett főszereplő leányzó színésznőnek készült, a belé szerelmes férfi meg rendezőnek, és nagyon sokszor emlegették a Sirályt.
A dolog pikantériája, hogy a dráma már akkor is a polcomon várakozott, de amikor irodalomból Csehovhoz értünk, csak a Ványa bácsit vettük, ami szintén megtalálható ebben a füzetben és akkor eszem ágában sem volt a Sirályt is elolvasni.
Majd úgy két hónapja újra eszembe jutott. Aztán -, ahogy az nálam már megszokott - rádöbbentem, hogy már megint egy remekművet őrizgettem a vitrinben.


   Szorin birtokán, vidéken gyülekezik a társaság: Irina Nyikolajevna színésznő, Szorin testvére, aki az írói álmokat dédelgető fiával, Trepljovval és Trigorinnal, a sikeres íróval, jelenlegi élete párjával érkezik a birtokra.
A személyzet tagjai mellett jelen van egy orvos, egy tanító, a jószágigazgató a feleségével és a lányával, ill. Nyina, egy fiatal lány, aki titokban színésznőnek készül.

NYINA
A maga darabjában nehéz játszani. Nincsenek benne élő emberek.
TREPLJOV
Élő emberek! Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.
NYINA
A maga darabjában kevés a cselekmény, csupa szavalás az egész. Márpedig szerintem egy darabban okvetlenül lennie kell szerelemnek...

   Az este folyamán Trepljov darabját készülnek előadni, melynek egyetlen szereplője Nyina. Az előadás azonban kudarcba fulladt, és fokozatosan kerülnek a felszínre a szereplők problémái.

Aztán a Harmadik felvonásban eljutottam ahhoz a részhez, ahol Szorin mintha rólam beszélne, és itt jött el az a pont, hogy ezennel én is belépjek a Csehov-rajongók közé. Mert Csehov egész egyszerűen az életről ír: kudarcról, fájdalomról, szenvedésről, elfojtott érzésekről. Szembesít a mindennapokkal.
Csehov műveiben a napsütést mindig eltakarja egy-egy felhő az égbolton, nincs happy end, és nem a cselekmény, hanem a szereplők dialógusai a lényegesek. 


   Mindez igaz a Ványa bácsira is: teáznak, beszélgetnek és itt is fokozatosan kerülnek felszínre a szereplők problémái. A nyugalmazott egyetemi tanár és fiatal feleségének kapcsolata, az orvos, aki az italba menekül; Szonya, a tanár előző házasságból született lánya, aki reménytelenül szerelmes; a nagyanyja, aki még mindig rajongva szereti egykori vejét (persze csakúgy, mintha a fia lenne) és a fia, Ványa, aki kendőzetlenül kimondja a véleményét. És ha egy társaságban akad egy ilyen habitusú ember, meg is van a galiba.

Jelenet a Ványa bácsi első felvonásából. Moszkvai Művész Színház, 1899

   Nem szeretném ismételgetni magam: Csehovot vagy szereti valaki, vagy nem. A fenti idézetben Nyina tökéletesen jellemzi. Valóban sokat filozofálnak a drámákban, de engem egyáltalán nem untattak, sőt!
Mindenesetre - szerény véleményem szerint - nem dönt rosszul az, aki megismeri a drámaiatlan drámát.

   

Anton Pavlovics Csehov: Sirály
Eredeti cím: Чайка
Дядя Ваня
PopulArt füzetek - 89.
Fordítota: Makai Imre
109 oldal
Interpopulart Kiadó,  1996
A Sirály a MEK-ban.

2013. január 23., szerda

Gauguin festményei


Ahogy ígértem, ebben a bejegyzésben összegyűjtöttem az Édenkert a sarkon túlban szereplő festmények közül néhányat.
A Gauguinről szóló fejezetek zöme egy-egy képe címét viseli, és részletesen megismerhetjük a képek keletkezése körülményeit. Ezekhez a képekhez természetesen idézetet is hozok. Igyekeztem spoilermentes idézeteket válogatni.
A képekre kattintva a forrásoldalra ugrik, ahol nagyobb méretben is megtekinthetőek.

A holtak szelleme őrködik/Manao tupapau (1892)
      El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindigugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a rémült arckifejezéssel nézett rá.
     - Én vagyok az, Koke - nyugtatgatta, és közelebb lépett. - Ne félj tőlem, Teha'amana.
     A lány sírva fakadt, és a hisztérikus zokogással kevert összefüggéstelen habogásából a férfi többször is kihallotta a tupapau szót. Hallani akkor hallotta először, de írásban már találkozott vele. Miközben magához szorította és az ölébe ültette a lányt, Teha'amana pedig lassan megnyugodott, emlékezett is rá, hogy a sziget egykori francia konzulja, Antoine Moerenhout Voyages aux îles du Grand Océan című könyvében (Utazás a Csendes-óceán szigetein, Párizs, 1837) szerepelt a szó, amelyet Teha'amana reszketve ismételgetett, a szemére vetve, hogy egyedül hagyta a sötétben, lámpaolaj nélkül, pedig tudja, mennyire fél a sötétségtől, mert a homályban előmerészkednek a tupapau-k. Így történt, Koke: amikor a sötétben beléptél a szobába kezedben a gyufával, Teha'amana azt hitte, szellemet lát.
A titokzatos forrás/Pape moe

  - Hogy mondják tahitiül azt, hogy "a titokzatos forrás", Jotefa?
  - Pape moe.
  Ez lesz a címe. Másnap kora reggel hozzáfogott megfestéséhez, alighogy megfőzte a szokásos teáját. Kéznél tartotta Charles Spitz fényképét, de alig kellett ránéznie, mert belevésődött az emlékezetébe, és mert még jobb modell volt az új festményhez a tisztán a szeme előtt lebegő kép: a favágó meztelen háta, ahogy utat tör előtte a sűrűben, a mágikus rengetegben.
   (...) Ők a virágos, lombos erdőben, a vizek és a pompás sziklák közt csupán egy alakot látnak majd, ahogy arányos teste a kőfalnak támaszkodva előrehajlik a vékonyka vízesés felé, hogy a szomját oltsa, vagy hogy áldozzon a hely láthatatlan istenségének. Nagyon kevesen fedezik fel a talányt, a se-nem-nő-se-nem-férfi figura kétes nemiségét, azt a lehetőséget, amelynek az erkölcs és a vallás hadat üzent, amelyet addig üldözött, tagadott és írtott, amíg azt hitte, hogy nincs többé. Mennyire tévedtek! A Pape moe is bizonyítja.
  
 
Annah, a jávai lány
     Nemcsak a vásznon lassanként kibontakozó test kihívó - az aranyba játszó, vöröses okker felsőtesténél és combjánál sötétebb arc meg a karomszerű körmökben végződő, nagy láb -, hanem a környezete is, például az a kék bársonyhuzatú, kínai karosszék, amelybe Annah-t abban a szentségtörően obszcén pózban beültetted. A szék karfáit a jávai lány mindkét oldalán egy-egy képzeleted szülte tahiti bálvány díszíti, mintegy a Nyugat és az affektált keresztény hite megtagadásaként, a feltörekvő pogányság nevében. És a zöld párnán, amelyen Annah lába nyugszik, feltűnnek azok a különös, fénylő virágocskák is, amelyek mindig ott lebegnek a képeiden, mióta festői pályafutásod kezdetén felfedezted a japán metszeteket. Először azoknak a képeknek a jelrendszerét tanulmányozva sejtetted meg, amit most már világosan láttál: az európai művészet haldoklik, mert megfertőzte a tüdőbaj, amely annyi művészt juttatott a sírba, és csak azoknak az Európa által még el nem taposott, primitív kultúráknak az élettő fürdője emelheti ki a dekadenciából, amelyekben még létezik a földi paradicsom. Taoa, a vörhenyes majom, ahogy félig töprengő, félig nemtörődöm pózban Annah lábánál ül, még inkább hangsúlyozza a festményt átható non-konformizmust és rejtett szexualitást. A jámbor párizsi művészek által bálványozott szimmetria, konvenciók és logika lerombolásához még azok a légies almák is hozzájárulnak, emlyek a jávai lány feje mellett lebegnek a háttér rózsaszín falán. Bravó, Paul!


Nevermore
   - Ott egy holló - mondta hirtelen Koke, és a zenélést abbahagyva a közeli nagy mangófára mutatott.
   - Tahitin nincs holló - lepődött meg az obsitos katona, és felugrott, hogy elinduljon hazafelé. - Se holló, se kígyó. Talán nem tudtad?
   - Márpedig az ott holló - hajtogatta Koke. - Láttam már eleget életemben. Marie-Henrynél, Marie "Babá"-nál Le Poulduben az egyik minden este odaszállt az ablakomba éjszakára, hogy figyelmeztessen a szerencsétlenségre, amely rám várt. Jó barátok lettünk. Az a madár ott holló.
   Nem tudtak megbizonyosodni felőle, mert amikor közelebb mentek a mangófához, a sötét árny, a szárnyas feketeség már elillant.
  - Baljós madár, ebben biztos vagyok - ütötte tovább a vasat Koke. - Az a másik ott Le Poulduben tragédiát jelezett. Ez is valami katasztrófa hírét hozta.
   A szárnyas kísértet régi emlékeket kavart fel azokból az időkből, amelyek, bár nem voltak olyan távoliak, neked rettentő réginek tűntek. Megpróbált felkutatni valami könyvet a papeetéi tiszti klub szerény kis könyvtárában és Auguste Goupil telepes magánkönyvtárában - az egész szigeten egyedül ez volt méltó a könyvtár névre -, amelyben megvan Edgar Allan Poe A holló című versének francia fordítása. Te is ott voltál, amikor a fordítója Stéphane Mallarmé költő barátod felolvasta a rue de Rome utcai lakásán, az egyik keddi összejövetelen, amelyekre egy időben eljártál. Tisztán emlékeztél az elegáns és választékos Stéphane előadására Poe életének keserves korszakáról, amikor az italtól, a kábítószertől, az éhségtől és a philadelphiai családi viszályoktól elgyötörten megírta a vers első változatát. A félelmetes vers a teátrális, de ugyanakkor harmonikus, érzékeny és baljós fordításban mélységesen megrázott, Paul.
     A verssorokra nem emlékezett, csak a versszakokat lezáró refrénre - Nevermore, Soha már - meg a versben elbeszélt történetre. A vers hozzád szólt, Koke, a tahiti vademberhez, életednek éppen ebben a pillanatában. Úgy érezted, te vagy az a diák, aki előtt a ködös éjjelen, amikor töprengéseibe és olvasmányaiba merül, és a szíve majd' meghasad szeretett Lenórája halála miatt, hirtelen felbukkan egy holló.

   Festened kellett Koke. Hosszú ideje nem fogott el a szellemi bizsergés, amely most újra ott követelőzött, és görcsös, nyughatatlan emberré tett. Igen, igen, festened kell. De mit fessél? A vérét forraló láz meg a testét lúdbőrössé borzoló izgalom a fejébe szállt, és magabiztosnak, hatalmasnak és győzedelmesnek érezte magát tőle; nyomban ki is feszített egy vásznat a keretre, és felerősítette a festőállványra.

Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?
    Anélkül, hogy tudtad vagy akartad volna, egy taata vahiné-t festtetél a legjobb képed közepére. Így tisztelegtél a kihalt kultúra előtt, amelyet elraboltak a tahitiaktól. A sok év alatt, amit itt töltöttél, senkivel sem találkoztál, aki emlékezett volna, milyenek voltak azelőtt a szokások, a kapcsolatok, a mindennapi élet. Még azt a ragyogó meztelenséget sem hagyták meg nekik, amely a képeiden megjelent. 

   Hát az a két rózsaszín tunikás alak a háttérben, vajon az idővel szemben halad, a halálból az életbe, ott a tudás fája alatt? (...) Volt valami baljós, makacs, nyugtalanító, bosszantó abban, ahogy titkolóznak, ahogy önmagukba zárkóznak, és nem érdekli őket a környezetük. Behunyta a szemét, és keresgélni kezdett a lelke mélyén. Mit ábrázoltál azzal a két emberrel, Koke? Nem tudta. Nem is fogod megtudni soha. Ez pedig jó jel. A legjobb képedet nemcsak a kezeddel, az eszeddel, a képzeleteddel és a mesterségbeli tudásossal festetted. Hanem azokkal a sötét erőkkel is, amelyek a lélek mélyéről törnek fel, a sercegő szenvedélyekkel, a vad ösztönökkel, azzal a lendülettel, amely a kivételes mesterműveket hatja csak át. A halhatatlan képeket, Koke. Olyanokat, mint Manet Olympiá-ja.


A következő képet ma Harc az angyallal címen emlegetik, de eredetileg Látomás prédikáció után volt a címe.
Harc az angyallal
   Valami nagyon is emberi dolog történt vele, Paul; megértette, hogy a Látomás prédikáció után remekmű. Ez túl sok volt neki. Bosszúból gyűlölni kezdte azt, aki annyira szeretett és csodált. Szegény Émile! Vajon mi lehet vele? Bár, ha jobban meggondoljuk, talán igaza is volt. Bernard nélkül talán sosem festetted volna meg 1888 nyarán, a magukat tanítványaidnak valló festő barátokkal teli - Bernard, Laval, Chamaiilard, Meyer de Haan is ott lakott - Gloanec panzió szűk kis szobájában azt a képet, amely egy csodát, vagy talán egy látomást ábrázolt. Egy csapat ájtatos breton asszony, miután meghallgatta a tonzúrás és rád emlékeztető profilú pap vasárnapi szentbeszédét, a kép sarkában szorongva, a misére koncentrálva, nagy elragadtatásban maga előtt látja, vagy csak elképzeli a Genezis nyugtalanító jelenetét: Jákob harcát az angyallal azon az almafa által kettéosztott, képtelenül cinóbervörös színű bretagne-i réten. Annak a festménynek az igazi csodája nem abban állt, hogy bibliai szereplők jelentek meg az egyszerű parasztasszonyok előtt a valóságban vagy a képzeletükben. Hanem a szokatlan, merészen természetellenes színekben, a föld cinóbervörösében, Jákob ruhájának palackzöldjében, az angyal ultramarinkékjében, az asszonyok ruházatának poroszfeketéjében és a nézők meg az almafa és az egymással küzdő két alak között sorakozó főkötő- és gallérsor rózsaszínbe, zöldbe és kékbe játszó fehérségében. Az a súlytalanság volt csodás, amely a kép belsejét uralta, az a tér, amelyben a fa, a tehén és az ájtatos asszonyok hitük ereje folytán mintha súlytalanul lebegnének. Az volt a csoda, hogy azon a vásznon leszámoltál a prózai realizmussal, hogy új valóságot teremts, amelyben elválaszthatatlanul összemosódik az objektív és a szubjektív, a valóságos és a természetfeletti. Bravó, Paul! Ez volt az első remekműved, Koke!

Önarckép Jean Valjeanként
    1888 nyarán az Aven-parti kis breton faluban rendkívüli dolgok történtek veled. Megértetted  a katolikus hitet, elolvastad Victor Hugo regényét, A nyomorultak-at, festettél egy remekművet, a Látomás prédikáció után-t, szégyenlősen beleszerettél a Madeleine Bernard-ban testet öltött Szűz Máriába, és összebarátkoztál a bátyjával, Émile-lel.(...)
   Mi volt mindebből a legfontosabb? A nyomorultak, Koke. Victor Hugo regényét valamennyi festő elolvasta, aki veled együtt özvegy Marie-Jeanne Cloanec panziójában lakott(sőt az asszony is elolvasta). (...)
  Az önarcképen, amelyet az őrült hollandusnak küldtél, és amelyen Jean Valjeanként ábrázoltad magad, a meg nem értett művészt festetted meg, akit embertársai vaksága, anyagiassága és filiszteusi szelleme a társadalom peremére száműz.

2013. január 21., hétfő

Vers hétfőn

Fáziskéséssel, de 190 éve január 1-én született Petőfi Sándor, és holnap lesz A magyar kultúra napja.
A versválasztásban segítségemre volt a Magyar királynék és nagyasszonyok sorozat Thália szekerén c. kötete.

Petőfi Sándor: Egressy Gáborhoz


Megénekellek!... de te lész oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával.
Megénekellek... ámbár vakmerőség
Igy fölhangolni kis nádsípomat.
Legyen mentségem, hogy amilyen gyönge,
Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.

Gyakran nem érti emberét a kor;
Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
És ez bukása! népét fölviszi
Olyan magasra, honnan az leszédül.
Még jó, ha költőt ér e balszerencs,
Az ész holt fénye egykor föllobog,
S feltámadását fogják ünnepelni
Világosabban látó századok.

Egészen más a színész végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen -
Ez a jelen; csak erre számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
Ha a jelennek biztos fövenyébe
Le nem bocsátá híre horgonyát:
Elmegy nevével az idő hajója,
És menni fog az örökléten át.

Vakon mért tartja a sors korodat,
Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze!
Avagy - kivéve egy-kettő talán -
Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
Születtél volna boldogabb hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
Dicsőségednek fényes ragyogása
Egy félvilágra elsugárzanék.

Eljőnek ők, és néznek hidegen,
És tőled egyre csak nagyot kivánnak;
Nem értik azt ők, mily kis száma van
A sikerűlés remek órájának.
A költő ír, csak hogyha kedve tartja.
A képiró, ha kedve tartja, fest...
És a szinészt befogják az igába,
Habár halállal sujtja őt az est.

S mit szóljak arról, aki ellened
Viseltetik rút, pártos szenvedéllyel?
Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,
Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?
Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;
Hogy is ne volna?... magyarok vagyunk,
A párt, a párt és mindörökké csak párt
Sok század óta átkos jelszavunk. -

S mindekkorig te el nem csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes bére van
Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
Megtisztuland az érzet és az ész,
És eljövend a méltánylás idője,
Midőn mindnyájunknak kedvence lész.

Pest, 1844. augusztus 7.


Vers

2013. január 18., péntek

Szerelem Velencében


    Bár január 12-ig nem sikerült elolvasnom a regényt, másnap a határidő mázsás súlya nélkül kezdhettem hozzá. Azért aggodalomra semmi ok: január 12-én a Játék a kastélyban negyedik olvasásával ünnepeltem.

    Molnár Ferenc első soraiban most sem csalódtam: egy napsütéses júniusi napon az 1930-as években Velencében sétál egy húszéves magyar lány és egy harmincéves magyar férfi. A lány, Lietzen Irma egy gazdag család egyetlen gyermeke, aki nyaralni érkezett a városba, míg a fiatalember, Aurél immáron két éve él itt és napjait egy bankban tengeti. Aurél korábban Irma apjának titkára volt, és neki köszönheti a mostani állását is.

     Irma egész nap azt csinál, amit akar, miközben apja az üzleti ügyeit intézi, hol Velencében, hol Triesztben, hol máshol, édesanyja pedig betegen fekszik a szállodában, de amint teheti, igyekszik kivenni a részét a társasági életből.

     Irma legszívesebben Auréllel tölti az időt, aki nagyszerű idegenvezetőnek bizonyul, és aki iránt a lány gyengéd érzelmeket táplál.
    Azonban egy nap Aurél megismeri Juditot, aki Lietzenné ápolónője.
A találkozás sorsdöntő Aurél és Judit számára, és mindez Irma figyelmét sem kerüli el...

    Mozdulatlan, csak a két meztelen sarkával szántja felváltva, erőteljesen a homokot, egészen le, odáig, ahol hűvös és nedves kezd lenni. Most az egész lelke elbújik a fekete szemüveg mögé, amely alatt még a szemét is lehunyja. Közöttük végtelen csönd van, körülöttük nevetnek és kiabálnak. A vízből idáig sikoltanak a labdázók. Egy nagy, sárga-kék labda száll át fölöttük. Az egész húsz év, amit eddig élt, ezért a pillanatért volt. Most lett ember, amikor ezt kimondta. Vége a játéknak. Kezdődik az élet.


    Molnár Ferenc továbbra is az egyik nagy kedvencem: nagyon szerettem olvasni ezt a történetet is. Igen, tudom, hogy ezt minden Molnár Ferenc-műnél elmondom, de én köztudottan elfogult vagyok. A történetet is remekül kifundálta, néhol kifejezetten vicces, de most nem hazudtolja meg önmagát: nem egyszer színházi előadásra utaló elemekkel is találkozhatunk:
Először álltak így szemben egymással, egy elegáns színpadi társadalmi dráma jelmezeiben: estélyi ruha és szmoking.

A remek szereplők és történet mellé pedig olyan gyönyörű leírásokat is kapunk, hogy ez embernek azonnal kedve támad csomagolni és Velencébe indulni. Nem beszélve az itt-ott felbukkanó olasz szavakról.
  Ha mindez nem lenne még elég, hogy valaki kedvet kapjon az olvasáshoz, akkor elárulom, hogy a cím egy festmény egyik szereplőjének köszönhető. Sokáig én sem értettem a címet, aztán amikor az ominózus részhez írtam, nagyon megörültem. Rögtön a könyvespolchoz mentem, hogy megkeressem a képet.

   - Gyereket... - mondja mániákusan Judit. - Mióta a Frari-templomban voltam, és láttam azt a kis meztelen, kövér, hároméves zenélő angyalkát... a sekrestyében van, a Bellini Madonna-képen, alul... kettő... egy barna meg egy szőke, de én a szőkéért bolondulok, amelyik fuvolázik... az édes kis loknis feje... az a vastag, rózsaszínű, puha kis húsa... a kis kövér combja... (...) betege vagyok ennek a kis kövér angyalnak...

Giovanni Bellini: Frari-triptichon (részlet)

   Molnár Ferenc színművei és A Pál utcai fiúk mellett érdemes megismerkedni más prózai műveivel is. Mondjuk, A zenélő angyallal, ami garantáltan remek kikapcsolódást nyújt néhány órára.

A regényből 2000-ben rádiójáték is készült Kováts Adél és Fekete Ernő főszereplésével.


Molnár Ferenc: A zenélő angyal
180 oldal
Lazi Kiadó, 2006
2000 Ft
Aki nem szeretné olvasás előtt megismerni a cselekmény 90%-át, ne olvassa el ennek a kiadásnak a fülszövegét!

A teljes triptichon:

2013. január 14., hétfő

Vers hétfőn

William Blake: A télhez
Fordította: Somlyó György


"Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal."

Nem hallgat rám s a tátott-száju mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.

De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.

Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.




William Blake: Hópehely
Fordította: Petra-Szabó Gizella


Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt - játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
- Gazember! - kiáltott utánam a tél.



Versek

2013. január 13., vasárnap

Édenkeresők


     Három éve, amikor elkezdtem gyűjtögetni Mario Vargas Llosa könyveit, találtam rá erre a regényére egy kis könyvesboltban, ahol le is csaptam rá. Valószínűleg az utolsó példány volt belőle, és akkor nem is sejtettem, micsoda kincset sikerült megkaparintanom. Először a címe tetszett meg, aztán átfutottam a fülszöveget, végül pedig maga a regény, úgyhogy már el is felejtettem A Kelta álma okozta csalódást.


    A regény Flora Tristánnak és unokájának, Paul Gauguinnek állít emléket. Utóbbi neve mindenki számára ismerősen cseng, míg a nagymamáé valamiért a feledés homályába merült, pedig sokat köszönhetünk neki.
Kettejük életét felváltva ismerhetjük meg: mindig a fejezetben szereplő jelenébe csöppennünk, de közben, mint egy kirakós játéknál, apránként kerülnek helyükre a darabok, melyek kettejük múltjának egy-egy eseményét rejtik.

   A perui anyától és francia apától született Flora Tristán éppen Dél-Franciaországot járja, hogy a helyi egyházakkal és munkásokkal találkozzon és megismertesse velük eszméit, melyet a Munkásszövetség c. könyvében írt meg. Florita nemcsak a munkások érdekeit tartja szem előtt, hanem a női egyenjogúságot is. A női munkások már ekkoriban is csak a férfiak bérének töredékét kapták, és Flora elszántan harcol a válás törvényesítéséért is.
Mindezt nem légből kapottan adja elő, hanem hosszas munka és keserű tapasztalatok állnak mögötte, mert hiába a perui arisztokrata származás, Florita élete egyáltalán nem volt könnyű. Éppen egy perui út adta meg a végső lökést a tervéhez:
De azon az úton semmi sem sikerült úgy, ahogy remélted, Florita. Mégsem bántad meg, hogy elmentél, éppen ellenkezőleg. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően lettél az, aki vagy, az emberiség boldogulásának harcosa. Felnyitotta a szemedet egy olyan világra, amelynek a kegyetlensége és gonoszsága, nyomorúsága és fájdalma mérhetetlenül nagyobb, mint képzelted volna. És még azt hitted, hogy apró-cseprő házastársi gondjaiddal te vagy a világon a legszerencsétlenebb.
 Flora pedig egy pisztolygolyóval a mellkasában a halálig küzd mindezért, hiszen:
 Az emancipációt nem adják ingyen.

Paul Gauguin
    Az unoka, Paul Gauguin 1891-ben érkezett választott hazájába, Tahitire, hogy életét a festészetnek szentelje. Koke (ahogyan a helyiek hívják) egy dühös feleséget, öt gyereket és egy jól fizető tőzsdeügynöki állást hagy a háta mögött. Korábban barátságban volt az őrült hollandussal (Van Gogh), akivel úgy gondolták, a földi paradicsom Tahitin van. Azonban ezt a paradicsomot csak Gauguin ismerhette meg.

A születési helyünk véletlenszerű: az igazi hazáját az ember maga választja ki a testével és a lelkével. Te Tahitit választottad. Vademberként fogsz meghalni a vadembereknek azon a gyönyörű földjén. A gondolatra nagy kő esett le a szívéről. Nem bánod, hogy nem látod többé a gyerekeidet meg a barátaidat, Koke? Danielt, a derék Schuffot, a legutóbbi pont-aveni tanítványokat, Molardékat? Eh, egy cseppet sem bántad. 

    Miközben kibontakoznak a festő mindennapjai, számos festménye születésének is tanúi lehetünk. Azonban, ahogy Flora életét, Gauguin életét is számos betegség nehezítette, köztük az a néven nem nevezhető, ami fokozatos leépüléséhez vezetett.

   Ezt a regényt az fogja szeretni, aki kapott már ez élettől egy-két igazán nagy pofont, csakúgy, mint Flora és Koke. Ő megérti ezt a két embert: Florát, akit a betegsége sem akadályozott meg abban, hogy útra keljen azért, hogy megpróbálja mások életét jobbá tenni, hogy egyedülálló nőként szembe szálljon másokkal, hogy felfedje az igazságot. Gauguint, aki az Édenkertet kereste és életét a művészetének szentelte, aki életében nem kapta meg a neki járó elismerést.


    Mindkettejükről ugyanolyan lelkesedéssel olvastam, imádtam a szókimondó Florát, aki nem rettent meg egy egész csapat csendőrtől sem, Gauguint, aki a hóbortjaival maga ellen fordította  a falu elöljáróit.
A Flora fejezeteiben fokozatosan rajzolódnak ki a kor meghatározó eszméi: felidézhetjük Saint-Simon, Fourier vagy Robert Owen munkásságát, a francia munkások élete mellett bepillanthatunk Peru történelmébe, a londoni prostituáltak életébe és megtudhatjuk, mi is az a finish, ahol a londoniak a legmélyebbre süllyednek.

   Gauguin festményeinek pedig egy külön bejegyzést szentelek meg.

   A regényben többször szóba kerülnek Flora Tristán művei, és nem értem, magyarul miért nem jelent meg egyik sem?

   A cím egy perui gyerekjáték, amit mindketten játszottak annak idején: egy gyerek a körön belül áll, és valakitől mindig megkérdezi: merre van az Édenkert?, mire a másik azt válaszolja: nem tudom, kérdezze meg a sarkon túl. 

  Egy szó, mint száz: mindenképpen  megéri elolvasni. Aki szereti az életrajzi regényeket, és nem ódzkodik attól, hogy jelen esetben nem egy megszokottan felépített változatával találkozik, ill. érdeklődik Flora Tristán vagy Gauguin munkássága iránt, ne hagyja ki. Nálam bekerült a kedvencek és az újraolvasandók közé.

  Megpróbált barátsággal elbúcsúzni Fortin atyától, és odanyújtotta a Munkásszövetség egy példányát.
  - Legalább olvassa el, atyám. Majd meglátja, hogy a tervemet keresztényi érzések hatják át.
  - Nem olvasom el - mondta Fortin atya, és hevesen megrázta a fejét, a könyvet pedig nem vette el. - Abból, amit elmondott, már látom, hogy nem erkölcsös olvasmány. Ön talán nem is tudja, de alighanem maga Belzebub ihlette.
   Flora felkacagott, és visszatette a kis kötetet a szatyrába.
- Látom, atyám, ön is olyasféle pap, aki még ma is szívesen máglyát gyújtana a piactéren, hogy megégesse a világ szabad és értelmes lakóit - mondta búcsúzásul.


Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl
Eredeti cím: El Paraiso En la Otra Esquina
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
524 oldal
Európa Kiadó, 2003
2500 Ft

2013. január 12., szombat

135 éve született Molnár Ferenc


    Hetekkel ezelőtt elterveztem, hogy A zenélő angyallal vagy Az aruvimi erdő titkával készülök e jeles napra, de ahogy az nálam lenni szokott, ez nem jött össze. Életrajzzal nem rukkolok elő, hiszen ahhoz elég beírni Molnár Ferenc nevét a keresőbe. Akkor mivel is töltsem meg ezt a bejegyzést? Aztán eszembe jutott, hogy hozok néhány idézetet, hátha sikerül másoknak is meghozni a kedvét, hogy megismerje  A Pál utcai fiúk írójának másik oldalát is. A Pál utcai fiúkat úgysem kell bemutatnom. Ill. még egy szó róluk: nemcsak nálunk, de külföldön is nagyon szeretik, főleg az olaszok :).

Nagyon örültem, amikor megláttam az e heti Nők Lapjában, hogy egy kétoldalas cikket szenteltek Molnár Ferencnek az évforduló alkalmából, de illett volna helyesen írni az első műve címét, ami Egy gazdátlan csónakként jelent meg a lapban, valójában Egy gazdátlan csónak története a pontos cím. 

   Lassan két éve mondhatom magam a Molnár Ferenc Klub oszlopos tagjának, és minden a Játék a kastélyban-nal kezdődött. Már évek óta váratott magára a PopulArt sorozatban, amikor egy szombat este elővadásztam és imádtam.
Most már tényleg jöhetnek azok idézetek, kezdjük a Játék a kastélyban-nal!
TURAI újságot vesz fel a tálcáról. Mi ez?
LAKÁJ Pesti újság.
TURAI Maga már olvasta?
LAKÁJ Igenis, nagyságos uram.
TURAI Előfordulok benne?
LAKÁJ A nagyságos úr nem fordul elő benne.
TURAI Akkor nem kell. Visszaadja az újságot.


ÁDÁM És ti ketten?
GÁL Nyugodt lehetsz. Mi az ellenkező oldalon lakunk. A mi szobánk arrafelé van. Mutatja.
ÁDÁM Egy szobában laktok ketten?
TURAI Mindig. Igazi társszerzők egy pillanatra se hagyják el egymást. Egyetlen kis ötletnek se szabad elveszni. Azonkívül, én álmomban beszélni szoktam. Állítólag olyankor mondom a legjobb vicceket. Ő meg ébren alszik és mindig mindent feljegyez.


GÁL Te. Nem akartam az előbb mondani. De tulajdonképpen még ez is a péntekhez tartozik.
TURAI Mi az?
GÁL Nem kellemes. Van egy hírem számodra. Nem kellemes.
TURAI Különös állat vagy te. Amint az ember öt percig jól érzi magát, mindjárt van valamid.
GÁL Várj, mindjárt lesz neked is valamid.
TURAI Na gyere öregem. Rontsd el a kedvemet. Mi van?
GÁL Láttam egy nevet lent a portásnál. Megnéztem a nagy vendégkönyvet, hogy ki mindenki van itt. Cseppet sem kellemes.
TURAI Mit ijesztgetsz? Ki az?
GÁL Almády.
TURAI A színész?
GÁL Igen.
TURAI Itt a kastélyban?
GÁL Igen.
TURAI Ez tényleg kellemetlen.
GÁL Na látod.
TURAI Most örülsz?
GÁL Dehogy örülök. Én pesszimista vagyok, de fájdalom, tisztességes ember. Ez azt jelenti, hogy sohasem örülök, ha igazam van. Tény az, hogy Almády úr itt van.

 Ha már Almády úr is megérkezett, ő is jusson szóhoz:
ALMÁDY Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, akivel naponta órákig üget a Duvernois Sur Saône-tól Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé vezető úton.

 Most pedig jöjjön néhány idézet a másik kedvencemből, Az üvegcipőből, amit Molnár Ferenc kifejezetten Darvas Lilinek írt.
VIOLA Milyen szép haja van.
IRMA Pedig nincs manikűrözve.
VIOLA Manikűrözni a körmöket szokták.
IRMA Igen? Azt hittem, az kombinés.
VIOLA Nem.
IRMA Vagy ondola.
VIOLA Azt a hajjal szokták. Ondolálni.
IRMA És akkor mi a kombinés?
VIOLA Az alsóruha.
IRMA Hát az nem kreppzsorzsett?
VIOLA Nem. Bár lehet az is.
IRMA Sose fogom ezt megtanulni.
VIOLA Minek az magának?
IRMA Igaza van, minek az nekem? Pedig szerelmemhez jó volna. Ha kokott volnék, Sipos úr is szeretne. Sipos úr olyan vadregényes, mint egy nemes paripa.
VIOLA Nett ember, de nem tetszetős.
IRMA Hát az bizonyos, nem olyan daruszőrű ember, mint a Császár úr.


ROTICSNÉ Kérem. Milliószor bocsánatot kérek, de azt tetszett mondani, hogy nekem rosszhírű házam van.
TANÁCSOS Hát milyen háza van?
ROTICSNÉ Pardon, nekem van a legjobbhírű rosszhírű házam Pesten.


TANÁCSOS Hol a pénz?
IRMA Itt van, kérem. (A harisnyából veszi elő a pénzt.)
SIPOS Szent isten, te ott tartod a pénzed?
IRMA (Ilonára mutat) Tőle tanultam; kérem, én nem tudtam hova tenni, ő mondta, hogy így szokták, ő tudja, mert ő kokott.
TANÁCSOS (Ilonához) Mi vagy te?
ILONA Én nem értem, kérem, amit ő mond, már az éjjel is ezt mondta kíméletből. Pedig nekem kell szégyellni magamat, nekem van a rendőrségtől nyomtatott prostitúcióm.

Bár az évzáráskor megfeledkeztem a legszebb első mondatok kategóriáról, de az biztos, hogy 2012-ben az Egy pesti leány története első bekezdése a befutó. Egyszerűen gyönyörű:
Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szűz hóleple alatt az Andrássy út. Ilyenkor nincs kocsi, amely felhasítsa a fehér szőnyeget, ember is alig jár ott künn, a villák között. A liget felől, ahol egyszerre nagyon nagy lett a fehérség, szelíden derengett a hó. Általában édes, csöndes téli éjszaka volt, a sok kis villa aludt, a fenyőfák bóbiskoltak a kiskertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd, csupa szűziesség, a világ véges-végéig ugyanegy puha, fehér szőnyeg, a levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, továbbad minden kis zajt. Messziről, valahonnan az Oktogon  felől, elhaló zörgéssel jelentkeztek a hóekék. Aztán ez a lárma is elmúlt, végig sugároztak a lámpák, hosszú ékbe futva össze valahol a távolban, és teljes volt a csönd, a téli csönd, aludt az Andrássy út. 

Akit ez a néhány idézet sem győzött meg, menjen el színházba, mert Molnár színdarabjai közül legalább egyet mindig játszanak valahol, és néha egy-egy színházi közvetítést is el lehet csípni a tévében. Így ismertem meg A jó tündért, ami a '30-as évek óta nyomtatásban meg sem jelent!



Ugye milyen gyönyörű? Nagyon szomorú vagyok, hogy bizonyos darabjai a feledés homályába merültek, és ha más kiadásokban is, de az életműnek csak egy töredékét tudhatom a magaménak, mert egyes művei beszerezhetetlenek.
Megértem én, hogy A Pál utcai fiúk jobban fogy, mert kötelező olvasmány, de vannak még igényes olvasók, akik szívesen a polcukon látnának egy-két elfeledett Molnár Ferenc-művet. Tessék példát venni a Vígszínházról, ahol nem feledkeznek meg egykori házi szerzőjükről!
Aki pedig szeretne többet megtudni Molnár Ferencről, mindenképpen olvassa el Sárközi Mátyás könyvét.

2013. január 7., hétfő

Vers hétfőn

 Alfred Tennyson: Shalott kisasszonya
Ford.: Vachter Ákos


Folyón innen s túl fekszenek
széles rozs, árpa tengerek,
ölelvén dombot és eget,
és rajtuk át egy út vezet
szép Camelot felé.
A népek föl s le járnak ott,
csodálván mind a liljomot,
mik benőtték az elhagyott
Shalottnak szigetét.

Hol nyárfa reszket, s hófehér,
bús fűzfa ága vízbe ér,
lágy fodrot sző az esti szél
a vízre, mely nyugodni tér
szép Cameloton át.
S virágok közt a csendben áll
egy négytornyú nagy szürke vár
mely évek óta őrzi már
Shalott kisasszonyát.

S a fűzek közt a part alatt
sok ló vonta uszály haladt,
és kecses vitorlás szaladt
le, hogy nyomán a hab hasadt,
szép Cameloton át.
De ismerik-é odaát?
S ki látta vajh kezét, haját,
vagy ablakában őt magát,
Shalott kisasszonyát?

Csupán az árpa közt korán
kaszáló béres hallja tán,
miként visszhangzik egy vidám
ének az ár túloldalán
Camelotba tova.
S a béres, kit az este ott
ér kéve közt, hallván, legott
szól halkan: ‘Ez biz’ ő, Shalott
Tündérkisasszonya.’

Kinek kezén csak egyre jár
egy bűvös színpompás fonál.
S reá úgy átkok átka vár,
ha arra pillant, merre áll
Camelot városa.
S számára átka rejtelem,
imígy csupán a szőttesen
serénykedik szép csöndesen
Shalott kisasszonya.

És egész álló éven át
egy tükör borítja falát.
S tükrében árnyak nagy hadát
szemléli, mert az útra lát,
mely Camelotba tér.
Folyón örvénylik ott a hab
az útnál, min sok nyers alak,
s vásári árus lány halad
és Shalottból kiér.

S ritkán apát baktat lován,
vagy boldog leánykák nyomán
apród igyekszik szaporán
s pásztorlegény az út porán
tart szép Camelotba;
S olykor lovag is átsuhan
tükrén, de néki nincs olyan,
mert ő csak sző magányosan,
Shalott kisasszonya.

S mindazt, mi tükrében lebeg,
szép szõttesében őrzi meg:
gyakran, mikor más szendereg,
temetni indult bús sereg
tartott Camelotba.
S máskor magasban járt a Hold,
tükrébe ifjú pár hatolt,
„Emészt világom árnya” szólt
Shalott kisasszonya.

Midőn fenn járt a rét felett
a Nap, épp akkor érkezett
az árpa közt, mely kéve lett,
s vakító vértben léptett
merész Sir Lancelot.
Veres keresztes hős vitéz
térdel pajzsán s egy hölgyre néz,
és pajzsa szikrát hányt a réz
mezőn, min állt Shalott.

Kantárja úgy villant talán,
mint némely tiszta éjszakán
a csillag fenn az éj taván,
s csengettyűk szóltak, míg lován
Camelot felé haladt.
S övébe ott, hol kardja volt,
egy nagy ezüst kürtöt csatolt,
s így csengve-bongva lovagolt
Shalott vára alatt.

S a tündöklő kék délidőn,
szép nyerge csillogott dicsőn;
sisak, s a dísz a fejtetőn
egy csóvaként lángolt, midőn
Camelotba ügetett.
Miként ha bíbor alkonyon
szakállas üstökös oson
az égen át, csillagnyomon
Shalott vára felett.

A Nap csillant szemöldökén;
Lova patáin járt a fény;
S a sisak aljánál a szén-
szín haja lengett könnyedén;
közel már Camelot.
S amint a parton lovagolt,
a kristálytükörbe hatolt,
s ott „tralla-lalla”, így dalolt,
merész Sir Lancelot.

A hölgy elejtve szőttesét,
feledte átkát, s jóeszét,
a mélybe vetve két szemét,
meglátta őt, hol állt a szép
Camelot városa.
S mit szőtt, a szőttes elszakadt,
a bűvös tükör meghasadt,
"Lesújt az átok!" - így riadt
Shalott kisasszonya.

Medrében feljajdult az ár,
keletről vad szél tépte már
a sápadt erdőt, és a sár
csak nőtt, amint ázott a vár,
Camelot városa.
Lejött, a tornyát elhagyá,
s kikötve egy bús fűz alá,
egy bárkát lelt, s felírta rá:
„Shalott kisasszonya”

És lent a folyó mély, sötét
vizén -már látva végzetét-
emelte fel tekintetét,
s immár ekképp nézte szép
Camelot városát.
És midőn leszállott a Nap,
eloldozá a láncokat,
s magával vitte őt a hab,
Shalott kisasszonyát.

S amint feküdt ott, hófehér
köpenyét verdeste a szél,
-befödte hulló falevél-
Nem messze már az úti cél:
Camelot városa.
S midőn a folyón szelte át
fűz födte domboknak sorát,
elzengte utolsó dalát,
Shalott kisasszonya.

S dalát hallották messze lenn,
mint zengte, fennen, s csendesen,
míg már szemének fénye sem
csillant, míg elhunyt teljesen.
S Camelot városát
elérte, ám meg azelőtt,
hogy elhagyá a tág mezőt,
a halál utolérte őt,
Shalott kisasszonyát.

S amott magas falak között,
sok tornác és torony mögött
egy fényes díszbe öltözött
sétányhoz ért, s elé szökött
Camelot városa.
Köréje gyűlt az úri nép,
lovag, lord s hívta mind nejét,
s a bárkán olvasták nevét:
„Shalott kisasszonya”

Vajon ki ő, s itt mit keres?
S a kastélyra félelmetes
csend szállt, megállt a sok nemes,
s keresztet hányt egész neves
Camelot városa.
Csak Lancelot szólt csöndesen:
„Mily bájos arc! Az Ég legyen
kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn
Shalott kisasszonya."

John William Waterson: Shalott kisasszonya

Vers: innen. Egyébként egy részlete olvasható Agatha Christie
A kristálytükör meghasadt c. regényében is, de az Veres Júlia fordítása.

2013. január 5., szombat

Gyilkosság receptre


    Amikor tavaly év végén én is elkezdtem terveket szövögetni, miket olvasok el idén, azonnal eszembe jutott az ez AC-regény. Néhány nap múlva pedig megláttam, hogy ma este ennek az adaptációját tűzi műsorára a Story4. Legalább a rengeteg ismétlés és szappanopera közt valami jó is akad.  Így végleg eldőlt, hogy 2013 első olvasmánya biztosan A kristálytükör meghasadt lesz. Bár ez elején egy picit döcögött, de aztán már le sem tudtam tenni.

    Eltelt jó néhány év, és az idő Miss Marple-t sem kímélte, ahogy St. Mary Meads-on is végigsöpört a változás szele: az emberek egy része már nem a fűszeresnél, hanem a szupermarketben vásárol, és megépült a Telep, azaz egy lakótelep, ahová számos új lakó költözött.

     Miss Marple barátnője, Dolly Bantry is megvált Gossington Halltól, ahol most az ünnepelt színésznő, Marina Gregg és sokadik férje, Jason a ház urai.
Visszatérve Miss Marple-re, az ő egészségi állapota sem a régi, így unokaöccse Miss Kingre, a túlbuzgó, aagodalmaskodó ápolónőre bízta szeretett Jane nénikéjét. Azonban az idős hölgynek már  a kötögetés is gondot okoz, nem beszélve egy utcai balesetről, így Dr. Haydock gyilkosságot ajánl neki gyógymódként:

   Haydock elgondolkozva nézte.
   Azután hunyorított.
   - Akkor csinálja a fordítottját.
   - Ezt meg hogy érti?
   - Ha nem tud kötni, mit szólna egy kis fejtéshez, a változatosság kedvéért? Mint Pénelopé. 
   - Aligha hasonló a helyzetünk.
   - De a rejtvényfejtéshez mindig is volt érzéke, nem igaz? - felállt. -  Mennem kell. Tudja, mit írnék fel magának? Egy jó kis zaftos gyilkosságot.
  - Micsoda szörnyűségeket beszél!
  - Persze, persze. De jobb híján azzal is foglalkozhat, hogy milyen mélyre süllyed a petrezselyem a vajban egy nyári napon. Engem mindig foglalkoztatott. Jó öreg, Holmes! Gondolom, manapság már kissé poros. De sosem fogják elfelejteni.

   A terápia hamarosan kezdetét veszi, amikor a Gossington Hallban rendezett jótékonysági estélyen Mrs. Badcock Marina Gregg daiquiriját issza meg, majd néhány perc múlva meghal. A meghívottak között szerepel Mrs. Bantry is, így Miss Marple első kézből értesül az eseményekről, ami Alfred Tennyson Shalott kisasszonya c. versének egy részletét juttatja eszébe.
Megindul a nyomozás, megérkezik Caddock főfelügyelő, aki bevonja Miss Marple-t is az ügybe.

     Miss Marple ezt az ügyet is felgöngyölíti, közben pedig sokat megtud a sztárvilágról is, hiszen a nyomozás érdekében elkezd "szakirodalmat" olvasni.
Közben pedig igyekszik túljárni Miss King eszén, aki folyamatosan aggódik érte.
De nemcsak Miss Marple, hanem mi is bepillanthatunk a korabeli filmes világba és a sztárok életébe.
   
   Eleinte fogalmam sem volt, ki és miért készítette el a méregpoharat, aztán egyre több gyanúsítottam és indítékom volt, de Lady Agatha nyert. Erre nem is gondoltam volna. Ismét egy zseniális bűntettel szembesültem.

    Miss Marple irodalmi műveltsége mellett különösen örültem, amikor Mrs. Bantry egy festményről kezd el beszélni, amit Gossington Hallban látott. Természetesen én is elkezdtem nyomozni, csak a festmény után, de nem sikerült ilyen című képet találni Giovanni Bellinitől. A Nevető Madonnáról van szó, így  tovább kutakodok.
    Arról nem is beszélve, hogy imádtam Miss Marple humorát, a másik kedvencem pedig Marina Greggék olasz komornyikja, Giuseppe ;) lett.

   A regény előtt erősen ajánlott elolvasni a Holttest a könyvtárszobábant is, ugyanis bizonyos utalások vannak rá, és aki még nem olvasta (ahogy én sem), annak egy kulcsfontosságú dolgot elárul ez az eset. 

  A már említett Tennyson-vers pedig hétfőtől olvasható lesz a blogban is.
Bár eredetileg meg akartam nézni ma este a filmet (ami néhány éve készült), de amikor az ismertetőjében azzal szembesültem, hogy átírták a történetet, úgy döntöttem, inkább kihagyom. 


Agatha Christie: A kristálytükör meghasadt  
Eredeti cím: The Mirror Crackd'd from Side to Side
A Ponyva Királyai sorozat - 3. kötet
Fordította: Veres Júlia
319 oldal
Európa Kiadó, 2010
990 Ft
A szép borítós kiadás 2200 Ft-ba kerül.

2013. január 2., szerda

Így írtok, magyarok


     A bejegyzés címe kissé csalóka, ugyanis a sorozat ezen kötete a Magyar költészet, magyar próza alcímet viseli, és nemcsak az Így írtok ti, hanem a Még mindig így írtok ti-ben megjelent írások is olvashatóak benne.

    A könyv első részében (kb.: negyedében) a verseket, míg a másodikban a prózai műveket olvashatjuk ismert és kevésbé ismert szerzők "tollából".
A költők közül nem maradhat ki Ady, Babits, Kosztolányi vagy Petőfi sem, de olvashatunk pünkösdi verset Bródy Lilitől vagy Szabó Lőrinctől.

    A prózai részben olyan nevekkel találkozunk, mint Molnár Ferenc, Erdős Renée, Móricz Zsigmond, a már említett Kosztolányi, vagy Szomaházy István. Megtudhatjuk, mire jut Bródy Sándor vagy Heltai Jenő a ketrecben, és hogyan írna Budapest címmel nagyregényt Krúdy vagy az alább idézett Jókai:
   Amande kisasszony halvány, komoly tekintetű leányka, alig hároméves - szinte gyermek még - már-már serdülő termetén diszkréten feszül meg az egyszerű, világoskék pelenka.

   De Karinthy a kortársak és a korabeli újságírás mellett saját magát sem  kíméli.

   Piros pont jár az annak idején külön kötetekben megjelent Előszókért.


    Talán nem minden humoreszk vált ki ugyanolyan nevetést az olvasóból, de biztosan mindenki megtalálja a kedvéére valót. Az én egyik kedvencem Pósa Lajos Ninácska c. írása lett, melyben a Nanát meséli el gyerekeknek. Bevallom, a Nana a hiányosságaim egyike, de ezen az összefoglalón rengeteget derültem.

    Persze, az eredeti művek ismeretében a karikatúra is másként hat, így biztosan mondhatom, hogy a kötetben szereplő magyarok közül néhány művét a későbbiekben el fogom olvasni. És a gyönyörűséges Karinthy sorozatom többi kötete sem fog - remélhetőleg - sokáig porosodni a polcon.
De egy valamit biztosan kijelenthetek: ezzel a kötettel garantáltan jól, és vidáman zártam a 2012-es olvasmányaim sorát.

    Ahogy említettem, tervben van az Így írtok ti 2 másik kötetének elolvasása is, de előtte átböngészem a tartalomjegyzéküket és egyet-kettőt "eredetiben" is elolvasok.


Karinthy Frigyes: Így írtok ti
Karinthy sorozat 12. kötet
240 oldal
Kossuth Kiadó, 2012
1490 Ft
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...