2013. június 17., hétfő

, , , ,

Vers hétfőn

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék
Fordította: Tandori Dezső

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?

Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:

„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.

Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.

Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"

De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.

Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.

Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,

Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!

Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.

Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.

Ne útálatoskodj, felkészülten minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,

Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.

Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy

Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,

Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.

Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,

Szalaghullás, felkiáltása végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.

Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.

Pedig, úristen, a felhők: minta gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.

Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám

Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -

Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,

Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.

Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,

Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.

Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,

Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.

Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,

Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.




Vers: innen
Kép: The Airship
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.