2013. május 22., szerda

, , , , , ,

Ajtók mögött


   A Rendszeres Olvasók előtt nem titok, hogy nagyon szeretem Szabó Magda írásait, így egy percig sem volt  kétséges, amikor tavaly Európás könyvmaraton volt és csak egy könyvet rendelhettem, hogy Az ajtóra esik a választásom. Ennek oka az akkoriban a mozikba kerülő film is volt, amit viszont csak múlt héten néztem meg a tévében, ráadásul éppen a kulcsjeleneten sikerült elaludnom. De az azt megelőző egy órában Emerenc elnyerte a szimpátiámat, így a hosszú hétvégén végre levettem a regényt a polcról.

   Amíg csak annyit tudtam, hogy Szabó Magda és Emerenc, a bejárónő- aki senkit sem enged be a lakásába - közös története, eszembe jutott néhány ismerősöm, akikhez szintén nem lehet bemenni nemcsak az ajtón, de a kapun sem. Vajon akkora rendetlenség van náluk vagy mit rejtegetnek ennyire? Erre gondol mindenki, aki először találkozik Szeredás Emerenccel is.

    Szabó Magda a férjével új, nagyobb lakásba költözik, de az írónő nem tudja egyedül vezetni a háztartást, így nagyon megörül, amikor egy volt osztálytársa megemlíti Emerencet. Bár az asszony korára nem derül fény, de már ekkor sem fiatal, mégis több ház környékét és lakását is ő tartja tisztán, illetve végzi el a házi munkát.
   Az öregasszonyt már ismerik a környéken, korábban számtalan feljelentés és mendemonda  tárgya volt, de az ott élők és a hatóságok is megismerték és megszokták a titokzatos asszonyt, akinek munkájára soha nem volt panasz. Azonban míg Emerenc számos lakásba bejáratos, az ő lakásának küszöbét senki sem lépheti át, sőt megválogatja, kinek dolgozik. Ezen Szabó Magda lepődik meg a legjobban, de elfogadja a feltételt, Emerenc pedig hamarosan munkába áll náluk is. Azonban a munkarendje kötetlen: bármikor, akár hajnalban vagy késő este is felbukkanhat, ami a munkaadóinak már nincs ínyére.

   Ahogy telik-múlik az idő, az írónő és az asszony egyre jobban megismeri és megszereti egymást, amit Emerenc sosem mutat ki. Ő csak folyamatosan kritizálja munkaadóját, akit sosem szólít a nevén, sőt sehogyan sem szólít. Mert Emerenc ilyen. Mogorva, zsémbes, akinek súlyos fájdalmakat rejt a múltja, melyekre fokozatosan fény is derül.

  Mint a bevezetőben említettem, Emerenc hamar elnyerte a szimpátiámat, és ezt végig meg is őrizte, és sosem gondoltam, hogy ez bekövetkezhet, de volt egy pillanat, amikor nagyon megharagudtam Szabó Magdára.

   Már a regény elején is idegesített, amikor elveszett egy okmánya, újat kellett csináltatnia és nem írónőként szólították meg, hanem mint az Emerenc környékén élő lakót. Jóval később aztán végképp kihúzta nálam a gyufát:
Filozofálni mindig tudtam, beismerni se szégyelltem, ha hibáztam, éppen csak az az egyetlen nem jutott eszembe, hogy hozzá viszonyítva én még mindig fiatal vagyok, erős, mégse mentem le havat seperni, nem küldtem be a szobába, nézze ő a műsort, holott elbírtam volna a seprőt, eleget táncoltam vele vidéken, én tartottam tisztán a ház elejét lánykoromban. Nem mentem le, dehogy mentem. Karácsony volt, én is szeretem változatosságképpen a sóst és a keserűt kedvelő ínyemen olykor az édest, a szép, szerelmes, bús filmet annyi egzisztencialista és groteszk alkotás után.

   Már az is nagyon irritált, amikor kinevezte magát főállású íróvá, akinek így nincs sem ideje, sem energiája vezetni a háztartást. Persze az íráshoz ihlet, idő és nyugalom kell, de nem hiszem, hogy minden főállású írónőnek leesne az aranygyűrű az ujjáról, ha kitakarítana vagy ebédet főzne. Mit mondjon akkor az, aki reggeltől délutánig/estig dolgozik, aztán bevásárol, főz, mos, vasal, takarít és esetleg még gyereke vagy gyerekei is vannak? Nem hiszem, hogy minden férfi olyan, mint Szobotka Tibor volt, aki ennyire csucsujgatta a feleségét. Amikor hirtelen mégis mindez rászakad, csak panaszkodni tud. Egész egyszerűen nem értem, viszont Emerencnek igazat adok:
    - Magáról idegenek el se hiszik, milyen értetlen - folytatta Emerenc -, pedig hányszor mondom. Azt hiszi maga, az élet örökké tart, és érdemes is, hogy tartson, és mindig lesz valaki, aki főz, takarít és egy tál, ami teli van, és papír, amit telefirkál, meg gazda, aki szereti, és élnek itt örökké, mint a mesében, és nem lesz soha más baja, csak ha rosszat mondanak magáról az újságban, ami kétségkívül nagy gyalázat, de minek választott ilyen alja mesterséget, hogy bárki haramia leöntheti mocsokkal? Nem tudom, mitől lett magának neve, mert esze, az kevés, az emberekről meg nem tud semmit. Polettről se, lám, pedig hányszor ivott vele kávét. Az embereket én ismerem.

   Milyen igaza is van! Emerenc valóban ismerte az embereket, míg Szabó Magda csak azt gondolta, hogy ismeri őket. Hiszen azt sem tudta, egy ember életébe mennyire avatkozhat bele a másik, hogy ne akarjon betörni egy zárt ajtót, mert az az ajtó nem véletlenül nyílik ki csak néhány centire, és nem véletlenül nem lépheti át azt a küszöböt egyetlen lakó sem, még a rokonok sem. Azért, mert valakinek hírneve van, nem jogosít fel mindenre. És olykor a hírnév sem ér semmit, ha fontosabbnak tartjuk magunkat a másik ember életénél vagy amikor egyszerűen csak segítő kezet tudnánk neki nyújtani. Például kivenni a kezéből a seprűt és mi sepernénk tovább a havat.
   Ezért érdemes elolvasni, talán mi előbb észbe kapunk, nem csak amikor már késő.

 A filmet mindenesetre megnézem majd egyben, Szabó Magdát viszont egy kis időre félreteszem.


Szabó Magda: Az ajtó
261 oldal
Európa Kiadó, 2010
2300 Ft
Share:

2 megjegyzés:

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.