2013. február 14., csütörtök

, , ,

Séta a múltba


   Amikor levettem a Katalin utcát a polcról, azt gondoltam, két-három délután alatt a végére érek, elvégre olyan rövid. Hogy én mekkorát tévedtem! Eleinte csak minden estére egy-egy fejezet jutott, sőt az első részben csak kapkodtam a fejem, nem értettem, mi köze ennek a három fejezetnek egymáshoz, ki kicsoda és mi lesz ebből? Aztán később kitisztult a kép és megszoktam a narrátorváltást is, ugyanis a regény nagy részében hol E/3. személyben ismerjük meg az eseményeket, hol pedig E/1. személyű narrátorunk van.

   A kezdeti kuszaság, amikor a szereplők felnőttkori jelenében találjuk magunkat, akik visszaemlékeznek a Katalin utcában töltött évekre. Ez a rész eléggé kaotikus, így nem árt nagyon odafigyelni minden egyes mondatra, hogy aztán fokozatosan összeálljon a kép.

    A budapesti Katalin utcában 1934-ben három ház áll szorosan egymás mellett, melyeket csak a kerítés választ el egymástól. Itt él Elekes iskolaigazgató feleségével és két lányával, Irénnel és Blankával. Elekes szigorú ember, míg felesége éppen az ellentéte, nagyon szétszórt, semmit sem lehet rábízni. Lányaik pedig tűz és víz: Irén, a sötét hajú, komoly, jó tanuló, amolyan mintagyerek, míg a szőke Blankát rendszerint a renitensek közt emlegetik.
Szomszédjukban élnek Bíróék, az őrnagy és fia, Bálint, ill. Temesné, az ápolónő.
Ebbe a környezetbe érkezik meg vidékről a Held család: a fogorvos apa feleségével és kislányukkal, a félénk Henriettel.
Held és az őrnagy a háborúból ismerik egymást, míg Henriett számára nem olyan egyszerű a beilleszkedés az új környezetbe. A gyerekek közt a legidősebb Bálint, aki iránt mindhárom lány a mag módján gyengéd érzelmeket táplál, azonban őt és Irént valódi szerelem köti össze.

A három család kerítésének lécei között mindig akad egy-kettő, amit meglazítottak, hogy könnyen átjuthassanak a másik kertjébe.

Gyorsan elszalad egy évtized, immáron kitör a II. világháború, ami mindhárom család életét feldúlja...

A szereplők életét több, mint három évtizeden át követhetjük végig: a gyerekek felnőnek, a szülők megöregszenek, de mindannyian elhagyják a Katalin utcát, életüknek azt a színterét, ahol minden szép és jó volt, ám történt valami, ami óta másként tekintenek rá vissza.

Ahogyan már fentebb említettem, vagy az írónő a narrátorunk vagy Irén szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Abból az Irénéből, aki mindig is tudta, ha felnő, Bálint felesége lesz, azonban a sors közbeszólt:
Pali tudta, hogy nem Irénről és Bálintról van szó, nem is őróla vagy Irénről, nem szerelemről, csak valamiről, aminek ő ugyan nem tudja a nevét, de ami összekapcsolja ezeket az csebreket, akik úgy dobálják egymásnak a jelentéktelen szavakat, mintha labdáznának, fogalmakat, amelyek az ő vagy a gyerek számára értelmetlenek, de amitől ezeknek megfényesedik a szemük, és még Elekes is kuncog.

 Mégis mindig ott az a valami, a Katalin utca, ami örökre összeköti ezeket az embereket. Valami, ami mindörökre kitörölhetetlen mindannyiuk számára.

  Vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet. Az utolsó fejezet eléggé furcsa volt számomra, nem is nagyon tudtam hova tenni. Sőt, az egész történet nyomasztó, még Az őznél is.

  Valahogy nem tudom a helyére tenni a regényt. Még azt sem merem kijelenteni, hogy összességében tetszett, de azt sem, hogy nem tetszett. Az biztos, hogy rövidsége ellenére nem tartozik azon könyvek közé, mellyel leül az ember és néhány óra alatt elolvassa. A 212 oldal ellenére csak kisebb adagokban fogyasztható, időt kell hagyni, hogy átgondolja az ember, mit is olvasott az utóbbi néhány oldalon. Mindezek dacára érdemes elolvasni, aztán majd újraolvasni.


Szabó Magda: Katalin utca
212 oldal
Európa Kiadó, 2007
2000 Ft
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.