2013. január 23., szerda

, ,

Gauguin festményei

Ahogy ígértem, ebben a bejegyzésben összegyűjtöttem az Édenkert a sarkon túlban szereplő festmények közül néhányat.
A Gauguinről szóló fejezetek zöme egy-egy képe címét viseli, és részletesen megismerhetjük a képek keletkezésének körülményeit. Ezekhez a képekhez természetesen idézetet is hozok, és igyekeztem spoilermenteseket válogatni.

A holtak szelleme őrködik/Manao tupapau (1892)
El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindigugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a rémült arckifejezéssel nézett rá.
- Én vagyok az, Koke - nyugtatgatta, és közelebb lépett. - Ne félj tőlem, Teha'amana.
A lány sírva fakadt, és a hisztérikus zokogással kevert összefüggéstelen habogásából a férfi többször is kihallotta a tupapau szót. Hallani akkor hallotta először, de írásban már találkozott vele. Miközben magához szorította és az ölébe ültette a lányt, Teha'amana pedig lassan megnyugodott, emlékezett is rá, hogy a sziget egykori francia konzulja, Antoine Moerenhout Voyages aux îles du Grand Océan című könyvében (Utazás a Csendes-óceán szigetein, Párizs, 1837) szerepelt a szó, amelyet Teha'amana reszketve ismételgetett, a szemére vetve, hogy egyedül hagyta a sötétben, lámpaolaj nélkül, pedig tudja, mennyire fél a sötétségtől, mert a homályban előmerészkednek a tupapau-k. Így történt, Koke: amikor a sötétben beléptél a szobába kezedben a gyufával, Teha'amana azt hitte, szellemet lát.

A titokzatos forrás
- Hogy mondják tahitiül azt, hogy "a titokzatos forrás", Jotefa?
- Pape moe.
Ez lesz a címe. Másnap kora reggel hozzáfogott megfestéséhez, alighogy megfőzte a szokásos teáját. Kéznél tartotta Charles Spitz fényképét, de alig kellett ránéznie, mert belevésődött az emlékezetébe, és mert még jobb modell volt az új festményhez a tisztán a szeme előtt lebegő kép: a favágó meztelen háta, ahogy utat tör előtte a sűrűben, a mágikus rengetegben.
(...) Ők a virágos, lombos erdőben, a vizek és a pompás sziklák közt csupán egy alakot látnak majd, ahogy arányos teste a kőfalnak támaszkodva előrehajlik a vékonyka vízesés felé, hogy a szomját oltsa, vagy hogy áldozzon a hely láthatatlan istenségének. Nagyon kevesen fedezik fel a talányt, a se-nem-nő-se-nem-férfi figura kétes nemiségét, azt a lehetőséget, amelynek az erkölcs és a vallás hadat üzent, amelyet addig üldözött, tagadott és írtott, amíg azt hitte, hogy nincs többé. Mennyire tévedtek! A Pape moe is bizonyítja.


Annah, a jávai lány
Nemcsak a vásznon lassanként kibontakozó test kihívó - az aranyba játszó, vöröses okker felsőtesténél és combjánál sötétebb arc meg a karomszerű körmökben végződő, nagy láb -, hanem a környezete is, például az a kék bársonyhuzatú, kínai karosszék, amelybe Annah-t abban a szentségtörően obszcén pózban beültetted. A szék karfáit a jávai lány mindkét oldalán egy-egy képzeleted szülte tahiti bálvány díszíti, mintegy a Nyugat és az affektált keresztény hite megtagadásaként, a feltörekvő pogányság nevében. És a zöld párnán, amelyen Annah lába nyugszik, feltűnnek azok a különös, fénylő virágocskák is, amelyek mindig ott lebegnek a képeiden, mióta festői pályafutásod kezdetén felfedezted a japán metszeteket. Először azoknak a képeknek a jelrendszerét tanulmányozva sejtetted meg, amit most már világosan láttál: az európai művészet haldoklik, mert megfertőzte a tüdőbaj, amely annyi művészt juttatott a sírba, és csak azoknak az Európa által még el nem taposott, primitív kultúráknak az élettő fürdője emelheti ki a dekadenciából, amelyekben még létezik a földi paradicsom. Taoa, a vörhenyes majom, ahogy félig töprengő, félig nemtörődöm pózban Annah lábánál ül, még inkább hangsúlyozza a festményt átható non-konformizmust és rejtett szexualitást. A jámbor párizsi művészek által bálványozott szimmetria, konvenciók és logika lerombolásához még azok a légies almák is hozzájárulnak, melyek a jávai lány feje mellett lebegnek a háttér rózsaszín falán. Bravó, Paul!



Nevermore
- Ott egy holló - mondta hirtelen Koke, és a zenélést abbahagyva a közeli nagy mangófára mutatott.
- Tahitin nincs holló - lepődött meg az obsitos katona, és felugrott, hogy elinduljon hazafelé. - Se holló, se kígyó. Talán nem tudtad?
- Márpedig az ott holló - hajtogatta Koke. - Láttam már eleget életemben. Marie-Henrynél, Marie "Babá"-nál Le Poulduben az egyik minden este odaszállt az ablakomba éjszakára, hogy figyelmeztessen a szerencsétlenségre, amely rám várt. Jó barátok lettünk. Az a madár ott holló.
Nem tudtak megbizonyosodni felőle, mert amikor közelebb mentek a mangófához, a sötét árny, a szárnyas feketeség már elillant.
- Baljós madár, ebben biztos vagyok - ütötte tovább a vasat Koke. - Az a másik ott Le Poulduben tragédiát jelezett. Ez is valami katasztrófa hírét hozta.
A szárnyas kísértet régi emlékeket kavart fel azokból az időkből, amelyek, bár nem voltak olyan távoliak, neked rettentő réginek tűntek. Megpróbált felkutatni valami könyvet a papeetéi tiszti klub szerény kis könyvtárában és Auguste Goupil telepes magánkönyvtárában - az egész szigeten egyedül ez volt méltó a könyvtár névre -, amelyben megvan Edgar Allan Poe A holló című versének francia fordítása. Te is ott voltál, amikor a fordítója Stéphane Mallarmé költő barátod felolvasta a rue de Rome utcai lakásán, az egyik keddi összejövetelen, amelyekre egy időben eljártál. Tisztán emlékeztél az elegáns és választékos Stéphane előadására Poe életének keserves korszakáról, amikor az italtól, a kábítószertől, az éhségtől és a philadelphiai családi viszályoktól elgyötörten megírta a vers első változatát. A félelmetes vers a teátrális, de ugyanakkor harmonikus, érzékeny és baljós fordításban mélységesen megrázott, Paul.
A verssorokra nem emlékezett, csak a versszakokat lezáró refrénre - Nevermore, Soha már - meg a versben elbeszélt történetre. A vers hozzád szólt, Koke, a tahiti vademberhez, életednek éppen ebben a pillanatában. Úgy érezted, te vagy az a diák, aki előtt a ködös éjjelen, amikor töprengéseibe és olvasmányaiba merül, és a szíve majd' meghasad szeretett Lenórája halála miatt, hirtelen felbukkan egy holló.
Festened kellett Koke. Hosszú ideje nem fogott el a szellemi bizsergés, amely most újra ott követelőzött, és görcsös, nyughatatlan emberré tett. Igen, igen, festened kell. De mit fessél? A vérét forraló láz meg a testét lúdbőrössé borzoló izgalom a fejébe szállt, és magabiztosnak, hatalmasnak és győzedelmesnek érezte magát tőle; nyomban ki is feszített egy vásznat a keretre, és felerősítette a festőállványra.



Honnan jövünk? Hová tartunk?

Anélkül, hogy tudtad vagy akartad volna, egy taata vahiné-t festettél a legjobb képed közepére. Így tisztelegtél a kihalt kultúra előtt, amelyet elraboltak a tahitiaktól. A sok év alatt, amit itt töltöttél, senkivel sem találkoztál, aki emlékezett volna, milyenek voltak azelőtt a szokások, a kapcsolatok, a mindennapi élet. Még azt a ragyogó meztelenséget sem hagyták meg nekik, amely a képeiden megjelent.

   Hát az a két rózsaszín tunikás alak a háttérben, vajon az idővel szemben halad, a halálból az életbe, ott a tudás fája alatt? (...) Volt valami baljós, makacs, nyugtalanító, bosszantó abban, ahogy titkolóznak, ahogy önmagukba zárkóznak, és nem érdekli őket a környezetük. Behunyta a szemét, és keresgélni kezdett a lelke mélyén. Mit ábrázoltál azzal a két emberrel, Koke? Nem tudta. Nem is fogod megtudni soha. Ez pedig jó jel. A legjobb képedet nemcsak a kezeddel, az eszeddel, a képzeleteddel és a mesterségbeli tudásossal festetted. Hanem azokkal a sötét erőkkel is, amelyek a lélek mélyéről törnek fel, a sercegő szenvedélyekkel, a vad ösztönökkel, azzal a lendülettel, amely a kivételes mesterműveket hatja csak át. A halhatatlan képeket, Koke. Olyanokat, mint Manet Olympiá-ja.



A következő képet ma Harc az angyallal címen emlegetik, de eredetileg Látomás prédikáció után volt a címe.


Valami nagyon is emberi dolog történt vele, Paul; megértette, hogy a Látomás prédikáció után remekmű. Ez túl sok volt neki. Bosszúból gyűlölni kezdte azt, aki annyira szeretett és csodált. Szegény Émile! Vajon mi lehet vele? Bár, ha jobban meggondoljuk, talán igaza is volt. Bernard nélkül talán sosem festetted volna meg 1888 nyarán, a magukat tanítványaidnak valló festő barátokkal teli - Bernard, Laval, Chamaiilard, Meyer de Haan is ott lakott - Gloanec panzió szűk kis szobájában azt a képet, amely egy csodát, vagy talán egy látomást ábrázolt. Egy csapat ájtatos breton asszony, miután meghallgatta a tonzúrás és rád emlékeztető profilú pap vasárnapi szentbeszédét, a kép sarkában szorongva, a misére koncentrálva, nagy elragadtatásban maga előtt látja, vagy csak elképzeli a Genezis nyugtalanító jelenetét: Jákob harcát az angyallal azon az almafa által kettéosztott, képtelenül cinóbervörös színű bretagne-i réten. Annak a festménynek az igazi csodája nem abban állt, hogy bibliai szereplők jelentek meg az egyszerű parasztasszonyok előtt a valóságban vagy a képzeletükben. Hanem a szokatlan, merészen természetellenes színekben, a föld cinóbervörösében, Jákob ruhájának palackzöldjében, az angyal ultramarinkékjében, az asszonyok ruházatának poroszfeketéjében és a nézők meg az almafa és az egymással küzdő két alak között sorakozó főkötő- és gallérsor rózsaszínbe, zöldbe és kékbe játszó fehérségében. Az a súlytalanság volt csodás, amely a kép belsejét uralta, az a tér, amelyben a fa, a tehén és az ájtatos asszonyok hitük ereje folytán mintha súlytalanul lebegnének. Az volt a csoda, hogy azon a vásznon leszámoltál a prózai realizmussal, hogy új valóságot teremts, amelyben elválaszthatatlanul összemosódik az objektív és a szubjektív, a valóságos és a természetfeletti. Bravó, Paul! Ez volt az első remekműved, Koke!



Önarckép Jean Valjeanként

1888 nyarán az Aven-parti kis breton faluban rendkívüli dolgok történtek veled. Megértetted a katolikus hitet, elolvastad Victor Hugo regényét, A nyomorultak-at, festettél egy remekművet, a Látomás prédikáció után-t, szégyenlősen beleszerettél a Madeleine Bernard-ban testet öltött Szűz Máriába, és összebarátkoztál a bátyjával, Émile-lel.(...)
Mi volt mindebből a legfontosabb? A nyomorultak, Koke. Victor Hugo regényét valamennyi festő elolvasta, aki veled együtt özvegy Marie-Jeanne Cloanec panziójában lakott (sőt az asszony is elolvasta). (...)
Az önarcképen, amelyet az őrült hollandusnak küldtél, és amelyen Jean Valjeanként ábrázoltad magad, a meg nem értett művészt festetted meg, akit embertársai vaksága, anyagiassága és filiszteusi szelleme a társadalom peremére száműz.
Share:

2 megjegyzés:

  1. Lenne egy kérdésem, amire itt talán választ kaphatok. Egy összehasonlításra lenne szükségem Edgar Allan Poe - Holló című verse és Paul Gauguin Nevermore festményéről. Milyen hasonló illetve különböző motívumok vannak a két alkotás között?

    VálaszTörlés
  2. Lisa, nekem nagyon dolgozatízűnek tűnik ez a kérdés.
    A válaszhoz segítséget nyújt a vers és Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl c. regényének Nevermore c. fejezete :).
    Túl sokszor kapartam már ki másnak a gesztenyét, azért vagyok ennyire gyanakvó.

    VálaszTörlés

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.