2012. november 22., csütörtök

, , ,

135 éve született Ady Endre

Nagyon szégyellem magam, mert Ady-rajongó lévén eredetileg Krúdy Gyula Adyról írt regényéről terveztem bejegyzést a mai napra. Hiába kezdtem el időben olvasni, egyszerűen nem voltam ráhangolódva és félretettem. De ígérem, később pótolni fogom. Helyette inkább egy verset hoztam a jeles alkalomból, aminek kiválasztásában a most elhatalmasodott Párizs-mániámnak is szerepe volt.

Ady Endre: Egy párisi hajnalon

Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz,
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.



Vers
Share:

4 megjegyzés:

  1. Ez olyan gyönyörű vers...
    Hemingway óta én is nagyon Párizs-mániás lettem, abszolút érthető módon :-) Most pedig megyek, és megnézem (ki tudja hanyadjára) az Éjfélkor Párizsban -t, aztán jöhet a Mókás arc. :-)

    VálaszTörlés
  2. Ugye? ;)
    A Mókás arcot nem ismerem :$, de az Éjfélkor Párizsban nálam is a bármikor megnézem kategóriába került ;).

    VálaszTörlés
  3. Ó, a Mókás arc is nagyon jó - jó, persze nem olyan meg úgy hangulatos, mint az Éjfélkor Párizsban. Az csak amolyan kis bohókás musical Audrey Hepburnnel meg Fred Astaire -rel - ha hozzá tudsz férni, szerintem érdemes belekukkantani :-)
    Igen, az Éjfélkor Párizsban -t annyira eltalálták, hogy csuda! Én az első két megnézésnél nem is annyira a történetre figyeltem, hanem azokra a gyönyörű párizsi felvételekre *.* ott olvadoztam tőle a tv előtt :-))

    VálaszTörlés
  4. Megtaláltam a Mókás arcot és neten is meg lehet nézni, úgyhogy pótolni fogom :).

    Az Éjfélkor Párizsban főcímébe azonnal beleszerettem *_*.
    Owen Wilson nem tartozott a kedvenceim közé, de ebben a filmben nagyon jól játszott :).

    VálaszTörlés

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.