2011. december 27., kedd

, , , ,

Kockáról kockára


"Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna."


     Tóth Krisztina írásait kb. 2-3 éve szívesen és viszonylag rendszeresen olvasom a különböző, nem divatmacákkal teli női lapokban. És most végre sikerült könyvformátumban, egyszerre több írásával megismerkedni.

    A fejezetek egy-egy testrész történetét mesélik el, az ujjaktól vagy a fenékig. Bevallom, az első pillanatban szokatlan volt, hogy nem magyar szereplőkkel indul a nyitó novella, de ahogyan a kötet címe is sejteti, a novellák fokozatosan egy egésszé kezdenek összeállni, ahogy az apró filmkockák egymás mellé illesztésével kirajzolódik egy kép. Ahogyan haladunk előre, a szereplők élete és az egymáshoz fűződő kapcsolatuk fokozatosan bontakozik ki előttünk. Azonban nem kell megijedni, a történetek külföldi szereplői ugyanolyan húsvér emberek, mint bármelyikünk, esetleg valamelyik ismerősünk. Egyszerű hétköznapi emberek, akiknek megvannak a mindennapos gondjuk, teljesen normális életet élnek, ahogyan azt már íz írónőtől megszokhattuk. Tóth Krisztinánál egyszer sem találkoztam egzotikus helyszínekkel, ostoba, divatmacákkal (pardon, cosmo lyányokkal), akik elmennek a világ másik végére, hogy megtalálják önmagukat. Az ő szereplői közt akad tanárnő, orvos, 30 éves szeretőként élő fiatal nő, mérnök vagy akár romagyerek.
"Akkor a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni."

     A történetekről nem írnék inkább semmit, a fenti idézet úgyis mindent elmond. Inkább azt emelném ki, micsoda hatással volt rám ez a könyv. Az egyik vasárnap este vettem le a polcról, kb.: 50-60 oldalt olvastam el belőle, mert kezdtem elálmosodni, aminek nem a könyv volt az oka. De nem hagyott nyugodni, úgyhogy negyedórával később már nyúltam a lámpakapcsolóért, mert muszáj volt folytatni. Végül a feléig jutottam, aztán másnap fejeztem be, de úgy, hogy faltam a sorokat, mert így kell jó történeteket szőni, amelyek garantáltan nyomot hagynak az olvasóban, még sokáig ott motoszkálnak a fejében a kirakó egyes darabjai. Így bátran mondhatom, hogy kicsiny gonosz lelkem örömmel csukta be az utolsó sor után a könyvet, hogy az egzotikus címekkel villogó kortárs magyar limonádé áradata mellett gyorsan vegyük az irányt a Szépirodalom feliratú polc felé a boltban vagy a könyvtárban és a több száz oldalas agysorvasztás helyett válasszunk inkább egy vékonyka, de annál ütősebb Molytápot. Meglátjuk, az agysejtjeink is hálásak lesznek érte.   Igenis jó az, amikor egy-egy történetben a rideg valósággal szembesül a Kedves Olvasó.


Tóth Krisztina: Pixel
168 oldal
Magvető Kiadó, 2011
2490 Ft
Share:

1 megjegyzés:

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.