Ugrás a fő tartalomra

Túl az Óperencián


"Harriet kérte a férjét, hadd menjen vele. Belécsimpaszkodott, könyörgött – ő, aki máskor sosem jajgat, sosem panaszkodik, akinek olyan tartása van. De Harriet vágyott a szokatlanra, az ismeretlenre. Gyerekkorában úgy érezte, ez az,a mire vár, ezt látta az álmaiban s az ég hatalmas sötétségében is: valami vadregényes világot, amely kívül reked az általa ismertek tartományán. És most beleborzongott, hogy kőből és földből házat építhet, ablakot és ajtót vághat bele, kéményt meg tetőt rakhat rá a rossz idő ellen, és beköltözhet. Látni akarta, ahogy a semmiből egyszer csak testet ölt. Meg akarta tanulni, hogyan kell a vályoghoz agyagot dagasztani és összeaprítani a sárga sédbúzát. A két keze munkáját akarta látni mindenben. Ha sokáig tart, akkor is. Ha a bőre leég a nyári hőségben, akkor is. Ha minden egyes feladatot úgy kell megtanulnia, mint egy gyereknek, akkor is. Tizenkét évig volt nevelőnő. Átkelt az óceánon, hogy eljusson erre az új helyre, de ennél is tovább akart jutni: a vadonba."


    Amikor először a kezembe vettem a könyvet, azt gondoltam: "hú, de gyönyörű." A belső borítón elöl és hátul is egy korabeli térkép található, ráadásul könyvjelzőként egy kék selyemszalagot is találtam benne. 

   1864-ben Angliából érkezik Új-Zélandra egy jobb élet reményében Joseph Blackstone a feleségével, Harriettel és édesanyjával, Liliannel.  A férfi súlyos titkot hozott magából, míg feleségének elege lett a nevelőnői munkájából, így a költözés mellett döntöttek. Egyedül Lilian, Joseph édesanyja nem tudja és nem is akarja megszokni az új helyet. A férfi vályogból házat épít az Isten háta mögötti területen, miközben a nők a közeli városban, Christchurch-ben szállnak meg, majd elfoglalják közös otthonukat. Harriet a néhány állatukkal és a veteményeskertjével van elfoglalva, míg Lilian az útközben összetört porcelánját igyekszik összeragasztani és sehogy sem tetszik neki ez az új hely és élet. Egy viharos téli éjszaka hatalmas pusztítást végez Blackstone-ék, ezért Harriet elindul a folyó túloldalán élő Orchard családhoz, Joseph pedig nem messze a házuktól aranyport talál és rögtön terveket sző... Ez a felfedezés sorsdöntőnek bizonyul...

"– Az embereket megváltoztatja a kor, amelyben élnek, ennyi az egész.

– Lehet, hogy ennyi az egész – felelte Lilian –, de az éppen elég."


     Az egész regényt áthatja egy különös, misztikus hangulat, amit csak erősít a különös hiedelmek leírása és felbukkanása. Az írónő folyamatosan fenntartja a figyelmet és fokozatosan bontakoztatja ki Joseph súlyos titkát, amire egy idő után már következtetni lehet, aztán hatalmas döbbenetet éreztem, amikor kiderült, mi is történt. 

     Joseph a múltja elöl menekül, bízik az arany által ígért gyors meggazdagodásban, míg az anyja a múltjában él. Harriet egyedül az Angliában maradt  apjával tartja a kapcsolatot, neki gyűjtöget mindenféle apróságot és ír leveleket, míg Joseph el van a saját világában. Joseph egyértelműen nem nyerte el a szimpátiámat, míg Harrietet az első pillanatban megkedveltem, tetszett a kitartása, a határozottsága, hogy "tartása van."
Bevallom, korábban nem igazán érdekelt az aranyláz és a sok hűhó, amit kiváltott, azonban Rose Tremain annyira hitelesen és jól írja le, hogy minden előítéletemmel leszámoltam az aranylázzal kapcsolatban. Megismertem, milyenek voltak ezeknek az embereknek a mindennapjai, micsoda küzdelmet folytattak a természettel, egymással, sőt, saját magukkal is. 

     Engem meggyőzött az írónő, remélem, hamarosan újabb könyve is megjelenik magyarul. Aki szereti a komoly történeteket, amelyekben jelen vannak az érzelmek, a történelem, a babona, ne hagyja ki, nem fog csalódni ;).

A regényben sokat emlegettet sédbúza, egészen pontosan ez erdei sédbúza

Rose Tremain: Színarany  
Fordította: Mesterházi Mónika
420 oldal
3200 Ft

Néhány helyen még a régi borítós kiadás kapható

Megjegyzések

  1. jó ez a sédbúza.:)) Nem kevésszer olvastam a könyvben:))

    VálaszTörlés
  2. Jé, ez benne van az 1001-ben? Nem is emlékszem a címére. Jó könyv lehet, de a régi borítót választanám!:)

    VálaszTörlés
  3. Szilvamag, rá kellett keresnem, mert fogalmam sem volt, milyen lehet, csak a hagyományos búzát ismerem ;). Egyébként ezenkívül még 2 fajtája van :).
    Elliot, igen, benne van, 2003-ban jelent meg. Az új védőborító alatt a régi kép van a borítón, csak kisebben ;).

    VálaszTörlés
  4. Igen, én is rákerestem de én nem találtam meg ezt a szép képet.:)Szakértő lettem már benne.:)

    VálaszTörlés
  5. Akkor mi meg a sédbúzából gazdagszunk meg ;). A képet a Wikipedián találtam az erdei változatnál :).

    VálaszTörlés
  6. Látom neked is tetszett a könyv.
    Ez a séd búza olyan, mint Steinbeck Egerek és emberében a tengeri nyúl:-))

    VálaszTörlés
  7. Igen, jó könyv :). Ha egyszer sorra kerül az Egerek és emberek, majd eszembe jutsz ;).

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

A hozzászólás cenzúrázatlan, és egyet nem érteni bármikor lehet.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Népszerűek a héten

A téli tücsök meséi

Amikor újra esni kezdett a hó, megkerestem ezt a meseregényt, hogy a legmegfelelőbb körülmények között végre megismerkedjem a téli tücsök meséivel.

   A téli tücsök valójában nyári tücsök volt, de amikor a szigetre - ahol élt - megérkezett néhány ember, a tücsök belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe és így került mostani lakhelyére, a szobába.
   A tücsök mindennap kimászik a hátizsák bal zsebéből - ami gyengülő zsályaillatot áraszt -, felugrik a székre, onnan az asztalra, majd az ablakpárkányra. Kint csak a havas táj látványa fogadja és ekkor bent felfedezi az asztalon álldogáló írógépet. Mindennap felugrik egy-egy billentyűjére, a befűzött papíron megjelenik egy betű, ami a tücsköt egy-egy, a szigeten történt eseményre emlékezteti. Ekkor leugrik az asztalról a székre, onnan a  földre, elsétál a zöld heverőre, felugrik rá, fel és alá kezd sétálgatni és közben emlékezik.

   A meseregényben tizenhat mesét olvashatunk, melyből tizenöt a tücsök egy-egy visszaemlékezése. Megisme…

Egy valóban csodálatos Júlia

A legutóbbi megjelenésekor már szemeztem Kertész Erzsébet Jósika Júliáról szóló regényével, de végül csak nemrég került be a gyűjteményembe.
A könyvről csupán annyit tudtam, hogy Podmaniczky Júliának állít emléket, aki nyolc évet várt, hogy feleségül mehessen Jósika Miklós íróhoz, majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Brüsszelbe menekültek, ahol Júlia csipkeboltot nyitott.

De ez a regény jóval több ennél. Már az elején teljesen magával ragadott, olyan jó volt elmerülni benne.

A Podmaniczky család az édesapa, Károly halála után költözött aszódi birtokukra. Itt él özvegye és egyben második felesége, Elise asszony öt gyermekükkel (Júlia, Eliza, Frigyes, Ármin és Marie) és a személyzettel.

Édesanyjuk - egy szász miniszer lánya - nagyon szigorú a gyermekeivel, a legfontosabb számára, hogy a külvilág előtt  a tökéletes család látszatát és a lányok feddhetetlenségét mutassa. Júlia immáron évek óta a kor ünnepelt írójának, Jósika Miklósnak jegyese. Az író ugyanis nős, é…

" Radnaynak lenni feladat, kötelesség"

(...) De itt, itt minden más. Itt nem lehet olyan mélyre ásni, hogy ne forduljon ki a rögök közül egy rég porladó Radnay, de genere Gyana. Uramisten, még ezt is számon tartják! Hogy Árpáddal együtt lépték át a Kárpátokat! Mit mondhat ezek után? Mit, amikor ebben a történetben a Hunyadiak, Báthoryak, Bethlenek meg Bocskaiak mind régi ismerősökként szerepelnek, és olyan Radnayak tetteiről hallhat, akik Rákóczi vagy Kossuth mellett álltak, buktak és haltak? Kész csoda, hogy még mindig van eleven Radnay! Ennyi összeesküvés, véres összecsapás, rokongyilkosság, árulás, merénylet számolatlan hősi halál után. Száműzetés Rodostóban, börtön Bécsben, fogság Kufsteinben, bujdosás török földön... És mégis, mindig akadt olyan sarja a családnak, aki utódokat nemzett, valahogy felnevelte őket, és továbbadta a nevet, meg valami mást is: büszkeséget, elszántságot, erőt, vakmerőséget és tébolyt. És közben végig itt maradtak, ezen a földön. Vagy ha el is távoztak egy időre, mindig hazatértek, ha másként …

Vers hétfőn

Rainer Maria Rilke: Spanyol táncosnő Fordította: Kosztolányi Dezső
Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: - úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.

És azután már csupa-csupa láng.

Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.

S aztán: kevés is már a tűz neki,
markába fogja, szerteszét veti
uralkodón és nézi: ott a földön
toporzékol, dühöngve és üvöltőn
és nem akar elülni lenn a porba. -
De gőgösen a biztos győzelemtül
mosolygó arca a magasba lendül
és kis, kemény lábával eltiporja.



Mától Adventig főleg olyan költőktől hozok verseket, akik már régen kerültek sorra, illetve, akiket nem, vagy kevésbé ismertem, hogy együtt okosodjunk. Remélem, másnak is sikerül olyan gyöngyszemekre bukkannia köztük, mint nekem, míg összeválogattam őket.

Vers

A csokoládé sötét oldala

Mióta megláttam néhány hónapja, hogy előbb-utóbb jön a folytatás, tervben volt, a második rész újraolvasása. Elvégre nem árt, ha frissek lesznek az emlékeim. Ráadásul elég régen volt már, amikor három éve a nyári szünetben először került a kezembe.

    Ahogy elkezdtem az olvasást, újra magával ragadott. Azt hiszem, most jobban időzítettem, hiszen az első dátum a regényben október 31. csütörtök.

     Október 31-én ismerkedhetünk meg Zozie de l' Alba-val, aki emberek életét lopja el. Zozie ugyanis árgus szemekkel vizslatja már elhunyt emberek postaládáját, melyeknek egyszerűen elemeli a tartalmát és felbontja, amit bennük talál. Nem is gondolnánk, hogy egy-egy postaláda micsoda kincseket tartogat Zozie számára! Elég neki egy bankszámlakivonat vagy egy számla, és voilà, már meg is van az új neve, az új élet, amit megkaparinthat.
Éppen egyik korábbi személyiségének nyomait igyekszik eltüntetni, amikor útja a Montmartre-ra vezet, ahol megpillant egy kamaszlányt egy chocolaterie e…

Bízz magadban! - Önértékelés, önelfogadás, önbecsülés

Már a megjelenésekor kíváncsi lettem erre a könyvre, de talán jobb is, hogy csak a napokban sikerült elolvasni.

   A fülszövegben is rögtön arról olvashatunk, hányan szenvednek önbizalomhiányban, és bár sokan magabiztosnak tűnnek, valójában az csak a felszín, ami alatt egy rendkívül törékeny és sérülékeny önbecsülés rejtőzik. Az általam már két ismert szerző mellett három újjal is megismerkedtem, és elégedetten csuktam be a kötetet.
Figyelem, hosszú bejegyzés lesz! (Tegnap véletlenül tettem közzé, pedig még volt rajta mit csiszolni.)

Kádár Annamária fejezete nyitja a könyvet, aki a személyes tapasztalatai mellett, idézeteket is megoszt velünk. Megismertet a Johari-ablakkal, ami négy területre osztja a személyiségünket: a nyílt terület vagy az aréna, ahol mindazon képességünk, tulajdonosságunk található, mellyel tisztában vagyunk és a kifelé is megmutatjuk. A rejtett tartományban azon képességeink rejtőznek, melyeket ismerünk, de elrejtünk a környezetünk elöl. A Vak-Én mögött azon …

Joanne Harris: Egész évben karácsony - első benyomások

Sokakhoz hasonlóan én is megörültem, amikor egy hónapja megláttam ezt a kötetet az előrendelések között, és egy kisebb gondolkodási idő után a virtuális kosaramban landolt, majd csak várni kellett a megjelenésre és a kiszállításra. Volt is örömködés, amikor megérkezett vele a futár, aztán jött a feketeleves megvilágosodás:
ebbena kötetben véletlenül sem a Karácsony köti össze a novellákat, de nem ám! Úgyhogy Kedves Olvasó/Leendő Vásárló, ha úgy gondolta eddig, jó lesz karácsonyi alapozásnak, nagyot tévedett!
A könyv ugyanis az írónő A Cat, a Hat and a Piece of String (Egy macska, egy kalap és egy darab/kevés madzag) c. kötetének fordítása, melynek címében sehol sem szerepel a Karácsony szó. És az eredeti borító sem éppen karácsonyi hangulatot áraszt:

 Ulpius-ház, 2013                               Corbis, 2012      348 oldal                                          288 oldal
  Viszont az Ulpius sem hülye, ha már valaki nem harap az erotikus gyöngyszemekre, majd fog egy karácsonyi köt…

Szederbor

Annak idején azt írtam erről a regényről, hogy nem tetszett annyira, mint az addig olvasottak Joanne Harristől, de egyszer újraolvasom majd. Mivel az elmúlt hetekben  valaki mindig kereste a regényt, így elhatároztam, hogy beváltom az ígéretemet és újra elővettem a Szederbort.

    Jay Mackintosh évekkel ezelőtt gyerekkori élményeit felhasználva írta meg Földialma Joe c. regényét, mellyel egycsapásra híres lett. Rajongói azóta is várják az új könyvét, de ő álnéven sci-fikkel örvendezteti meg az olvasókat, ami bár anyagi jólétet jelent a számára, tudja, hogy nem ebben a műfajban érzi otthon magát.

   Öt éve él a barátnőjével, Kerry-vel egy londoni lakásban, aki egy esetleges új regény sikerének reményében eltűri minden szeszélyét. De egy márciusi napon, egy, a postával érkezett ingatlanhirdetés mindent megváltoztat: Jay megpillant egy franciaországi kis házat, éppen olyat, amilyenről a Földialma Joe-t ihlető egykori öreg bányász, Joe mesélt neki annak idején. Azonnal dönt: ez a ház…

Kafka és Dora

Mint a legtöbben, én is középiskolásként találkoztam először Kafka műveivel, egészen pontosan Az átváltozással, amit részletesen kielemeztünk, de a többi művei csak említés szintjén került szóba, az életrajzi hátteréből pedig nem is emlékszem szinte semmire. Mea culpa. Így nagyon örültem, amikor az újdonságok között rábukkantam Michael  Kumpfmüller regényére, amiből megismerhetjük Kafka életének utolsó évét.

     1923 júliusában az akkor már évek óta tuberkulózisban szenvedő és korábbi munkahelyétől, a biztosítótársaságtól nyugdíjazott 40 éves Kafka Müritzbe érkezik nővéréhez és annak gyerekeihez. Az író pihenni, de leginkább betegsége okán a tengeri levegő jótékony hatása miatt dönt az utazás mellett. A tengerparton megismerkedik egy táncosnői álmokat dédelgető fiatal lánnyal, Tilével, aki a közeli Berlini Zsidó Népotthon gyereküdülőjében gyerekfelügyelőként tölti a nyarat, és meghívja a következő estére Kafkát magukhoz. Az üdülőben szakácsként dolgozó Dora Diamant is felfigy…

Keserédes történetek

Decemberben már megírtam a véleményem, miután megérkezett a futár a novelláskötettel és néhányat elolvastam belőle. Bár az a vélemény csak az első benyomásokra korlátozódott, de azok mellett sem mehettem el szótlanul, elvégre a mai világban a többség kétszer is meggondolja, mire ad ki pénzt.

   Akkor félretettem a kötetet, ahogy annak idején a Bársony és keserű mandulát is, és a mai napig sem tudom megmondani, miért. Talán mert nem a megszokott Joanne Harrisszel találkoztam a lapokon, és furcsa volt, hogy az írónő egy másik arcát mutatja nem egy novellájában. A napokban viszont rájöttem, hogy hiányzanak Joanne Harris írásai, és teljesen mindegy, melyik oldala dominál az adott novellájában. Elő is vettem a kötetet és ott folytattam, ahol januárban abbahagytam.

     A novellákból nem a Csokoládéból jól ismert hangulat árad, hanem nem egyszer egy olykor gonosz, csipkelődő hang szövi a történet szálait. A címadó történet és annak folytatása - ahogyan már korábban is írtam - egyáltal…