2010. június 3., csütörtök

, , , , , ,

Szappanopera a XIX. században


 Nagy akarásnak nyögés lett a vége, pedig a Meggyőző érvek kivételével már minden regényét olvastam Jane Austen-nak. Valahogy A mansfieldi kastély nem nekem íródott. Leginkább egy szappanopera olvasójának éreztem magam.

A kellékek:
szegény rokonok (nagynéni, testvér, unokahúg),
egy gazdag család,
egy gazdag udvarló,
ármánykodás,
egy félresikerült házasság,
a rokonszerelem,
a gonoszok meglakolása és a jók diadala. Elvégre minden latin-amerikai sorozatban kiderül, hogy a szerelmesek valójában rokonok, bár itt már eleve tudják (elvégre a XIX. századi Angliában vagyunk), de ez a lényegen nem változtat.


   Az elején a szokás bemutatással indula történet: a három Ward nővér férjhez megy, így lesz belőlük: Lady Bertram, Price-né és Norrisné. Előbbi kettőnek gyerekeik születnek, míg utóbbi leginkább a takarékoskodásnak és a Bertram nővérek kényeztetésének szenteli magát. A Price család egyre csak gyarapodik, ezért legnagyobb lányukat, Fanny-t Bertramékhoz küldik 9-10 évesen. A megérkezés után gyorsan elszalad 8 év, és immár a 18 éves Fanny-val találkozunk. A nehézkes beilleszkedés után Fanny igaz barátra talál egyik unokatestvérében, Edmund-ban. Unokanővérei nem sokat törődnek vele, csak egy szegény rokonnak tartják.

   A gyorsan eltelt 8 év után a társaság a Crawford testvérekkel bővül, akik a nővérüknél vendégeskednek.

Nem szeretném lelőni a poént, de Jane Austen ezen regényéből sem maradhat ki a betegség, az ármánykodás, szökés, csalódás és végül a happy end.

    Nem sokkal a 120. oldal után félretettem a könyvet, mert egyszerűen nem kötött le. Aztán a közepétől kezdett megtetszeni, de a vége számomra kicsit hasonlít egy vérfertőző, majdnem görög tragédiához, azzal az eltéréssel, hogy itt nem hal meg senki.

    Ha Fanny-t kellene jellemeznem, egyszerűen azt mondanám rá, hogy nyámnyila. Nem mer kiállni semmiért, magában gyötrődik, de semmit se tenne azért, hogy elérje a célját, magyarul várja a sült galambot.

   A Bertram lányok a korabeli tipikus elkényeztetett kisasszonyok. Eleinte kifejezetten idegesített, hogy egyikük (Maria) Bertram kisasszonyként szerepelt, és néha nem tudtam, hogy róla vagy Julia-ról van-e szó, aztán megszoktam.

    De a legirritálóbb fordítói "baki": a "-né" szócska Norrisné, Grantné és Pricené esetében. Miért nem maradhattak Mrs. Grant és Mrs. Norris?
Utóbbit nagyon utáltam eleinte az állandó okoskodásával és takarékossági tanácsaival, aztán jókat derültem rajta, hogy lehet valaki ennyire smucig? Egyik kedvenc részem, amikor Fanny a bátyjával hazautazik, és nagynénje is szeretne velük tartani, de miután elkezd kalkulálni, kiderül, mégsem utazhat velük:

"Az igazat megvallva az is eszébe jutott, hogy ha Portsmouthba el is viszik ingyen, visszafelé aligha bújhat ki az útiköltség megfizetése alól. Így azután szegény drága testvérét semmi sem óvhatta meg a keserű csalódástól: Norrisné mégiscsak elszalasztotta a remek alkalmat, és valószínűnek látszott, hogy újabb húsz évig nem fognak találkozni. "
   Összességében Fanny nem nyerte el a szimpátiámat, ahogyan a Bertram család sem. Annak viszont örülök, hogy ennyi idő alatt sikerült átrágni magam rajta. Esti meseként nagyon hatásos volt.


Jane Austen: A mansfieldi kastély
Eredeti cím: Mansfield Park
Fordította: Réz Ádám
428 oldal
Lazi Kiadó, 2010
2500 Ft
Share: