2017. szeptember 21., csütörtök

"Abban a szobában ott, tegnap éjszaka, az történt, hogy..."

Mindannyiunknak megvannak azon kedvencei, melyeket szívesen leveszünk újra a polcról, akár minden évben. Nos, nálam az egyik ilyen mű a Játék a kastélyban, mely már évek óta megingathatatlanul őrzi helyét az újraolvasásaim között. És mi mást is választhattam volna egy hűvös őszi vasárnapon, amikor A Magyar Dráma Napjára kerestem drámát, ha nem ezt? Ideje is volt már, hogy egy rendes bejegyzést szenteljek neki. 


A helyszín egy délolasz tengerparti kastély, ahová éppen megérkezett a híres drámaíró páros, Gál és Turai pártfogoltjukkal, a fiatal zeneszerzővel, Ádámmal. Turai egy pillanatra sem tud elszakadni hivatásától, míg Gál az utazás alatti negatív eseményekkel hozakodik elő, a fülig szerelmes Ádám pedig boldogan ábrándozik a menyasszonyával, a színésznő Annie-val való viszontlátásról, aki a szomszéd szobát kapta meg, ám jelenleg a többi vendéggel egy hajón tartózkodik.

Az örök pesszimista Gál titkon megemlíti Turainak, hogy a vendégek neve között felfedezte a színész Almádyét, akihez Annie-t pályája elején gyengéd szálak fűztek.

TURAI Mi az? 
GÁL Nem kellemes. Van egy hírem számodra. Nem kellemes.
TURAI Különös állat vagy te. Amint az ember öt percig jól érzi magát, mindjárt van valamid.
GÁL Várj, mindjárt lesz neked is valamid. 
TURAI Na gyere, öregem. Rontsd el a kedvemet. Mi van?
GÁL Láttam egy nevet lent a portásnál. Megnéztem a nagy vendégkönyvet, hogy ki mindenki van itt. Cseppet sem kellemes.
TURAI Mit ijesztgetsz? Ki az?
GÁL Almády.
TURAI A színész? 
GÁL Igen.
TURAI Itt a kastélyban? 
GÁL Igen.
TURAI Ez tényleg kellemetlen.
GÁL Na látod.
TURAI Most örülsz?
GÁL Dehogy örülök. Én pesszimista vagyok, de fájdalom, tisztességes ember. Ez azt jelenti, hogy sohasem örülök, ha igazam van. Tény az, hogy Almády úr itt van. 


A három férfi izgatottan várja a primadonna hazatérését, a lakájtól már a pezsgőt is megrendelték, azonban Annie hangja mellett Almádyé is áthallatszik, a beszélgetésük pedig felkavarja a várakozókat, a legjobban természetesen Ádámot.

GÁL Mit jelent ez a csend? 
TURAI Csak ne vigyorogj, tévedsz. Ez nagyon erkölcsös csend. A bariton eltávozott.
GÁL És az angyal? 
TURAI Lefeküdt aludni. 
GÁL De előbb minket fektetett le. Két vállra. Alaposan. Rémes volt. Sima, gömbölyű, bársonyos, illatos! És még harapni is akart. Almády úr, mint felhőkarcoló és citrom. 
TURAI A fiú most hol van?
GÁL Lefektettem. Pyramus most sír az ágyban, mint egy kis ötéves gyerek. "Óh fal, óh fal, kedves drága fal." (Szünet) Citrom! Hallatlan. 
(...)
GÁL Bocsáss meg, akárhonnan nézem ezt a katasztrófát, mindenünnen te vagy az oka. Mi az ördögnek kellett ez a szoba, a hölgy mellett?
TURAI Én a legjobbat akartam.
GÁL Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is. Most itt az eredmény. Nincs menyasszony, nincs szerelem, nincs valcer, nincs operett, nincs primadonna. De viszont a kutya életben maradt, a kávé jó volt és a szobát megkaptuk. Na, minket jól kikészített ez a péntek.


De menthető-e a menthetetlen, vagy így ér véget a szerelem és egy sikeresnek ígérkező munkakapcsolat?

TURAI Mindenre van megoldás, csak meg kell találni.

Ha pedig ez egy olyan darabban hangzik el, melyet Molnár Ferenc jegyez, és melyben kollégái is főszerepet kapnak, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk unatkozni, míg a harmadik felvonás végén utoljára legördül a függöny. Lesz itt csavar, humor, sziporkázó párbeszédek, színház, legédesebb titkárja ennek a világnak, Lajosok, bútorok, primőrök és szép hosszú francia nevek is.

Imádom az egész darabot, de ezúttal a legjobban a harmadik felvonáson szórakoztam. Maga az egész vígjáték tele van humorral, és bár a megoldhatatlannak tűnő probléma némi felhőt von rá, egy pillanatig sem unatkozunk közben, és bizonyos részeit egyszerűen nem lehet kibírni folyamatos vigyorgás, felvihogás, röhögés és egyéb, ezekhez hasonló hangok kiadása nélkül, ezért olvasása inkább otthon, a négy fal között ajánlott.

Nem véletlen, hogy nemcsak itthon, de külföldön is rendszeresen szerepel a színházak repertoárján.
Felesleges továbbragoznom, mert el kell olvasni és fel kell fedezni Molnár zsenialitását.  Utána pedig folytatni az életmű megismerését, mert Molnár Ferenc nem csak A Pál utcai fiúk szerzője.

ALMÁDY Micsoda agyvelő!

Aki teheti, nézze meg színházban is, de a legzseniálisabb változata számomra az, amelyben Márkus László játszotta Turait. Ez az előadás korábban megnézhető volt a Youtube-on, de a videót sajnos eltávolították. Talán az M3 műsorra tűzi valamikor. Akkor mindenképpen érdemes időt szakítani rá, ugyanis eddig bármikor láttam, az volt az érzésem, mintha Molnár Márkus Lászlónak írta volna ezt a szerepet. De a többiekre (Zenthe Ferenc, Csernák János, Tóth Enikő és Lőte Attila) sem lehet panasz.


Molnár Ferenc: Játék a kastélyban
PopulArt füzetek 111.
77 oldal
Interpopulart Kiadó, 1994

Jelenleg egyedül az Osiris Diákkönyvtár sorozatában szerezhető be a Liliommal és Az üvegcipővel egy kötetben. De legalább beszerezhető. A polcomon három kiadás is van belőle (ebből kettő egy-egy gyűjteményben, ebből az egyik az Osirises, a másik az Európa Diákkönyvtárban megjelent A néma levente - Öt magyar dráma), de inkább három legyen, mint egy se.
A képen látható barack elég rozoga, de sajnos szeptember elején már csak ilyet sikerült szerezni.
Share:

2017. szeptember 18., hétfő

Vers hétfőn

Karinthy Frigyes: Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.


Somlyó György: Őszi levél – A.-nak

Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?
Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?
Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?
Állandó szökésem az igazi

feladattól? Véletlen töredéke
egy percnek elég megállítani
hullásában ezt az egyedüli
részét az egésznek? Szóval: a séta

a fák alatt. Aztán a heverészet,
melyben a rész egyszerre csak egész lett:
Egy – milliókból. Milliók az egyben.

Barna, eres, ötujjú falevél.
Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.
Fújja lábad elé a rím. (A szél.)

[1978]

Ezen a hétfőn duplázunk, mert egyik verset sem hagyhattam ki.
Versek:
Karinthy Frigyes - aki idén évfordulós (130 éve született)
Somlyó György
Share:

2017. szeptember 15., péntek

A torkosság diadala, Szent Ágota keblei és Amami, Alfredo

Egy ilyen - legalább 12-es karikát kiérdemlő - cím után vajon mi sülhet ki ebből? Elárulom: egy gasztronómiai és klasszikus zenei tartalmú töltelékbejegyzés, amilyet már régen írtam. Sőt, erre a párosításra még nem volt példa nálam.
Amikor olyan dologról olvasok egy-egy könyvben, ami a hiányosságaim közé tartozik, mindig felírom, hogy később utána tudjak nézni, ha nincs rá utalás a (láb)jegyzetben. A párduccal is így voltam, és mivel az Ulpiusos kiadásban meglepően sok a lábjegyzet, melyben minden zenei, festészeti és irodalmi utalás megtalálható, ezért eredetileg csak annak a két szicíliai édességnek jártam utána, melyek a bálon kerültek az asztalra, és nem kaptam róluk több információt.
Azonban nekem is szöget ütött a fejembe, hogy zendíthet rá egy templomban az orgonista egy operaáriára? Mivel a kérdésemre véletlenül választ kaptam a rádióból, így ez sem maradhat ki.

Figyelem, a képek megtekintése és a hozzájuk tartozó leírások elolvasása 
egyes olvasókból fokozott nyálelválasztást válthat ki,
és a linkeken található receptek - naturalmente - olasz nyelvűek. 


Aki eddig úgy gondolta, ha olasz édességről van szó, az egyenlő il gelato e tiramisùval, a következő idézetet olvasva biztosan megváltozik a véleménye:

    Figyelemre sem méltatva a jobboldalt álló italos asztalt, melyen csak úgy szikrázott a sok kristály és ezüst, most balra, a sütemények és egyéb édességek asztala felé vette útját. Itt sorakoztak a jókora, vajsárga rumos tészták, a tejszínhab havával borított Mont Blanc-ok, a fehér mandulaszemek s zöld pisztáciák pettyezte beignets Duaphin, a csokoládés profiteroles halmok, barnán és zsírosan, akár a cataniai síkság humusza, melyből tulajdonképpen, némi kerülővel, származtak; rózsaszín parfék, pezsgőszínű parfék, hamuszürke parfék, melyek recsegve hasadtak szét a tortakés nyomán, cukrozott meggyek, derűs és sárga ananászok savanykás színfoltjai, a "torkosság diadalai"-i, őrölt pisztáciadíszek halvány zöldjével, s a szemérmetlen "szüzek halma"-i. Don Fabrizio utóbbiakból adatott magának, s ahogy ott állt a tányérján tornyosuló édességekkel, úgy hatott, mint a saját levágott kebleit felmutató Szent Ágota profán karikatúrája. - "Hogy is lehetséges, hogy az inkvizíció, amikor még módjában állt volna, nem gondolt e sütemények betiltására? A <<torkosság diadala>> (a torkosság halálos bűn!) meg Szent Ágota emlői, melyeket áruba bocsátanak a kolostorok, és felfal az ünnepségek mulatozó népe! No szép!


A torkosság diadala - Trionfo di gola, tradicionális szicíliai édesség, mely piskótából, omlós tésztából (mindkettőbe citromhéjat is tesznek) és krémből (tojássárgája, tej, vanília, cukor, liszt, rum és citromhéj) áll. Az oldalát pisztáciával és kandírozott narancshéjjal díszítik. Az elkészítése eléggé időigényes, és eredetileg apácák készítették a kolostorokban.


Aki szeretne még többet megtudni róla, illetve kíváncsi a pontos receptre, itt utánanézhet.


Szent Ágota keblei - Minne di Sant' Agata
A regényben szüzek halmaiként említett édességet ezen a néven találtam meg.
Ágota  - aki Cataniában született, és ma Catania, San Marino és Málta védőszentje - mártíromsága - szerény véleményem szerint - egyike a legbrutálisabb kínzásoknak, úgyhogy inkább az édességről írnék egy-két gondolatot.
Szent Ágota keblei túrótortácskákat takarnak. A külső részük omlós tésztából készül, belül pedig juhtúró, kandírozott narancs, csokoládéfondant, porcukor és narancshéj keverékével vannak megtöltve. Külön formában készítik őket, és miután sütést követően a tortácskák kihűltek, citromleves tojásfehérjével és egy szem cseresznyével díszítik.
Az általam talált recepthez hozzászólók megjegyezték, hogy ők (catanaiak) omlós tészta helyett piskótát használnak, amit előre kisütnek, mivel azt írják, hogy sütés nélkül készítik az édességet.


Az Amami, Alfredo - felül olasz, alul spanyol felirattal - Stefania Bonfadelli (Violetta) és Scott Piper (Alfredo) előadásában:



A hintók a szolgákkal, a gyerekekkel és Bendicóval a palotába hajtottak; ám - ősrégi szertartás előírása szerint - a többieknek mielőtt átlépnék a ház küszöbét, meg kellett hallgatniuk a Te Deumot a dómban.  (...) Mozsárágyúk dörögtek, mialatt a menet lépkedett felfelé a lépcsőn, és ahogy beért a templomba, don Ciccio Tumeo, aki akkor érkezett elfulladva, de még idejében, teljes hangerővel rázendített az Amami, Alfredóra.

De hogy kerül az opera egy dómba? A 19. századi itáliai jezsuita templomokban engedélyezett volt operaáriák éneklése latin nyelven.
Az már csak nekem jutott eszembe, hogy nem lehet véletlen, hogy a regényben éppen egy Verdi-opera áriája csendüljön fel, hiszen Verdi is az egységesítés híve volt, nem is beszélve a Viva Verdi-felkiáltásokról, ahol Verdi neve mögött II. Viktor Emánuel király rejtőzik: Vittorio Emanuele Re D'Italia.
Share:

2017. szeptember 14., csütörtök

"Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia."

Nemrégiben bukkantam a Noi parliamo italiano honlapra, ahol felfedeztem az  olvasnivalók között egy részletet Giuseppe Tomasi di Lampedusa egyetlen regényéből, ami eszembe juttatta, hogy A párduc is milyen régóta várat magára, és hogy az olasz irodalomnak csupán egy aprócska szeletét ismerem, így egy újabb érvet kaptam az elolvasásához.

A regény ötven évet (1860 - 1910) ölel fel a Salina család életéből, melynek jelképe a párduc. 1860 májusában javában folynak az ország egységesítése érdekében vívott harcok Garibaldi és a Bourbon királyság katonái között, miközben a Salina család éli megszokottnak mondható életét Palermóhoz közeli kastélyában.

A családfő, don Fabrizio Corbera, Salina hercege, - akit az író a saját dédnagyapjáról mintázott - a párduc, a régi rendszer megtestesítője, aki rajong a csillagászatért és szeret az ehhez kapcsolódó számításokkal foglalatoskodni. Természetesen a harcok híre hozzájuk is eljutott, hiszen lányai is hazatértek a zárdából, ahol tanulnak, de a herceg - az események külső szemlélőjeként - biztos benne, hogy a felfordulás ellenére sem fog semmi megváltozni, minden marad a régiben.

Ebben az elképzelésében zavarja meg unokaöccse és gyámoltja, Tancredi:
Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.

A fiú (a herceg nővérének fia) gyermekként maradt árván és került a párduc szárnyai alá, aki nagyon megszerette. Tancredi egy reggel közli bácsikájával, hogy ő is belép Garibaldi seregébe, amit gyámja kénytelen tudomásul venni és lassanként belátni, hogy a dolgok változás előtt állnak.

    Most minden elnyomott gondolatát felkutatta: Tancredi rejtélyes szavai, Ferrara elragadtatott ékesszólása, Russo hamis, de leleplező közlése apránként felfedték titkos értelmüket. Sok minden történik majd, de az egész csak komédia. Lármás, romantikus komédia, néhány vércseppel a bohócruhán. Mert ezek az egyezkedések, a "beszéljük meg a  dolgot", a "tárgyalásokkal mindent el lehet intézni" országa; itt nem a francia őrjöngés dúl; különben, Franciaországban is, ha eltekintünk negyvennyolc júniusától, mikor történt mostanában valami komoly dolog? 


A család a nyarat Donnafugatában tölti, ahová bár a harcokból sebesülten, ám ugyanolyan vidáman, mint korábban, Tancredi is megérkezik. A herceg legidősebb lánya, Concetta évek óta szerelmes unokatestvérébe, és a család is úgy gondolja, helyes, ha a fiatalok házassága révén családi kézben marad minden. Csakhogy megjelennek a feltörekvők, köztük Donnafugata polgármestere, don Calogero Sedara és bájos leánya, Angelica, aki elbűvöli a fiatalembert, így Concetta házasságról szőtt álmai szertefoszlanak.

Bár a szereplők közti párbeszédekben, illetve a narrációban kapunk bizonyos információkat a harcok állásáról (igen sokat pedig a lábjegyzetekben), a főszerepet a herceg világának alkonya és az új kor beköszönte kapja.

Már az elején megtetszett a regény, a szereplők és a kastély életének bemutatása. Megtudtam, hogy egy jezsuita, Pirrone atya is a családhoz tartozik, és milyen fontos a herceg számára buldogja, Bendico.

Bár az első részben sem unatkoztam, a Rossz kezdet kedvéért mégis félretettem, és csak később fejeztem be. De úgy érzem, ez a szünet nem vált kárára az olvasásnak. A három hónappal későbbi, Donnafugatába tartó útba és a megérkezésbe csöppentem, és innentől kezdtem el igazán szeretni.

Az események itt vettek ugyanis fordulatot a már említett polgármester és Angelica színre lépésével.
Don Fabriziót, a jól megtermett, tekintélyt parancsoló, ám mégis emberi párducot rögtön megkedveltem, ahogyan a későbbiekben Tancredit is. Később pedig megállapítottam, hogy az ifjú micsoda párra talált Angelicája személyében.

A regény második felében egy rész erejéig Pirrone atya a családjához utazik és néhány napot velük tölt, és bár ennek a néhány fejezetnek semmi köze sem volt a Salinákhoz, mégsem mondanám rá, hogy csak egy töltelékrész lenne. A családtagok mellett megismerhettem Pirrone atyát mint magánembert, és ismét főszerepet kapott a vidéki szicíliaiak élete.

A regény zárófejezete 1910 májusában ismét a Salina-kastélyba kalauzol bennünket. Ötven évvel vagyunk az egységes Olaszország megszületéséért vívott harcok kezdete után, és a kastély életében is jelentős változások történtek. Egy újabb pedig már az ajtón kopogtat.

A párduc a régi kor hanyatlásának és az új világ beköszöntének taglalása mellett tele van gyönyörű leírásokkal, humorral, sőt frivolitással és nagyszerű emberismeretről is tanúskodik.
Sőt, néha az volt az érzésem, mintha a Magánélet sorozat idevonatkozó (nincs ilyen) kötetét olvasnám, mert a hétköznapi és magánélet dolgai is említésre kerültek. És bár már nem egy könyvet olvastam eddigi életem során, még sehol sem találkoztam a halál olyan szép leírásával, mint itt.
Mindezek mellett pedig megismertem az igazi Szicíliát, azt, hogy mit jelentett akkoriban szicíliainak lenni, és don Fabriziónak köszönhetően nem egy fontos gondolattal lettem gazdagabb.

Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek és hajtottak végre megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni a régi vezető osztály egyik tagjától, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek továbbfejlesztésében és véghezvitelében tevékeny szerepet vállaljon. Most nem kívánok arról vitatkozni, hogy amit tettek, rossz-e avagy jó; nézetem szerint igen sok rossz is történt. Csak azt akarom máris megmondani, amit amúgy is megért majd önmagától, amikor már egy évet közöttünk töltött. Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele; a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tettek valamit. Öregek vagyunk, Chevalley, nagyon öregek. Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk, mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője; és mégis kétezer-ötszáz éve gyarmat vagyunk. Nem panaszképpen mondom: a mi hibánk. De fáradtak vagyunk és kimerültek mindenképp. 


Az olvasás gördülékenységét sajnos sokszor megszakították az elírások, melyeknek köszönhetően Füsi József nagyszerű fordításának szavait olykor magyarról magyarra voltam kénytelen fordítani.

Giuseppe Tomasi di Lampedusa  - aki maga is számos nemesi cím birtokosa volt - egy gyönyörűen megírt regényt hagyott maga után, amely nálunk sajnos nem tartozik a népszerű olvasmányok közé. Olaszországban a szerző halála utáni évben (1958) jelent csak meg, de rögtön hatalmas sikert aratott. Annak mindenesetre örülök, hogy az 1001-es listára felkerült, talán ennek köszönhetően többen a kezükbe veszik majd. Remélem, előbb-utóbb valamelyik kiadó ismét megjelenteti.

A regényből 1963-ban Luchino Visconti készített nagy sikerű filmet, melyben a főszerepet Burt Lancaster (Don Fabrizio), Claudia Cardinale (Angelica) és Alain Delon (Tancredi) játszotta.


Egy kis kitérő szigorúan a regénnyel kapcsolatban.


Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Eredeti cím: Il Gattopardo
Fordította: Füsi József
311 oldal
Ulpius-ház Kiadó, 2007
Share:

2017. szeptember 12., kedd

"Körülöttünk szállonganak a falevelek, és suttogva jár a dérhajú ősz."

Ősz kezd lenni.
A patakon hideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült. Hajnalban jeges sót hintett a rétre a dér.

Ha pedig beköszönt az ősz, ideje az évszakhoz illő olvasmányt választani. Véletlenül bukkantam erre a Fekete István 28 novelláját tartalmazó kötetre, és miután megnéztem a tartalomjegyzékét, biztos voltam benne, hogy tökéletes ősz eleji olvasmány lesz.

A 28 novella között azonban akadnak téliek, tavasziak és nyáriak is, de mindez engem nem zavart. Közös azonban bennük, hogy a főszerepet minden alkalommal egy-egy idős ember kapja, valamint a Fekete Istvántól megszokott mesélőkedv, és az a szeretet, mellyel a természetre, az állatokra és természetesen az emberekre tekint.

A kötetindító Ősz tájékán igazi iskolakezdő történet - a nagypapa kíséri el az első napon unokáját az iskolába -, mely bennem is felidézett egy régi emléket.

A továbbiakban megtudtam - A kölcsön - , milyen az, ha valaki úgy érzi, a rossz lelkiismerete miatt még  Szent Péter szobra a templomban is rossz szemmel tekint rá, illetve több novellájában ismét felidézte a Hajnal Badányban hangulatát, a régi malmok és a facérok életét.

   Ekkor a gomolygó párában felállt egy árny, megsimogatta a kis cinkét, aki egyszerre nevetni kezdett. Verdesett apró szárnyaival, és halkan kiáltott kedves vidámságokat, melyek hirtelen eszébe jutottak.
   - Olyan jó kedvem lett, hogy megláttalak. Ki vagy te, furcsa ember, hogy nem félek tőled?
   - Nem ismersz? - szólt az ember, aki mást már elválik a ködtől, és levette ócska kalapját, melyen halkan zörgött egy piros bükklevél. - Nem ismersz?
    Én hoztam a ködöt, melyben megfürdik a holdsugár; én festem meg az almát pirosra, a kökényt kékre; én lehelem a szőlő hamvát, és én suttogok a nádasban, amikor csendes estéken fájó üzeneteket küldenek vándorló madarak.
    És én járok a késő nyári utakon is, amikor nem kelt még fel a hold, és zizegve zörög a tengeriszár; én gyújtom fel a távoli dombok csillagszemű pásztortüzét, és én furulyázok szélsípommal az , és erdők felett, hol alvóra kárognak már a varjak.
   De a távoli pincék ajtajában is én kurjantok, ha csordul a must édessége, kong a hordó, és öreg nótákkal labdáznak őszre váró domboldalak.
   Én szállok a levegőben a pókháló selymén, a rőzsetüzek lenge füstjén, a tűnő napsugár hideg aranyán.
   Én vagyok a búcsúzó fény, a távoli nóta, a derengő, enyhe láng.
   Én vagyok az őszi álmok elhintője, a begyepesedett utak csendes vándora - az öregedő legény, az álmos Szeptember.


Több történetben felbukkant Matula bácsi - (Matula és egyebek, Buzsáki libák, Berekben, A könyv, Egy csillag van csak a berekben..., Június a berekben), aki most sem hazudtolta meg magát, és eszembe jutott, milyen jó is a Tüskevár.

Szállt a mese. Az öreg legény megrészegedett szemünk csillogásától és szájunk mozgásától, mellyel némán utánoztuk szavait. Künt huhogott a szél, dorombolt a malom, és a vizek felett hideg sóhajok jártak.


Az olvasást beárnyékolták a vadászatról szóló részek (azok közé tartozom, akik sajnálják a vadállatokat), de Fekete István még ezt a negatív érzésem is egy picit el tudta hessegetni a vadászat miértjével.

Néhány szomorú, az elmúlásról szóló vagy az elmúlás árnyával áthatott novella számomra annyira szívszorító volt, hogy még később is a hatásuk alatt voltak képesek tartani.

Nagyon szerettem minden novellát, de mindenképpen szeretném kiemelni a már említett A kölcsönt, a Sinyit, A pumit, az Őszi beszélgetést, a Kalapky bácsit, a Marci bácsit és a Karácsony éjjelben már olvasott Rorátét.

Szállt a mese. Az öreg legény megrészegedett szemünk csillogásától és szájunk mozgásától, mellyel némán utánoztuk szavait. Künt huhogott a szél, dorombolt a malom, és a vizek felett hideg sóhajok jártak.


A mese valóban szállt, és hol az őszi napsugarak mellett hol a lelkem simogatta, hol mosolyt csalt az arcomra, hol pedig a szívemet facsarta, de ezek is az élet részei:

Az öreg Király úgy vette a dolgokat, amint voltak. A születés, élet, halál titokzatossága nem nőtte túl nála a hétköznapi dolgokat, és összefolytak előtte valami elkerülhetetlen biztonsággá. 


Fekete István sokáig csak a Vuk írója volt számomra, de amióta elkezdtem megismerni más műveit is, bátran kijelenthetem, hogy egyszer sem kellett benne csalódnom. A novelláival ismét egy letűnt világba kalauzolt el, ahol a tőle megszokott varázslat (gyönyörű tájleírások, a természet ismeretet és szeretete) mellett az öregek (akik között az édesapja is felbukkan) bölcsességén, életén keresztül ismét sokat kaptam. Örülök, hogy rátaláltam erre a kötetére is. A őszi napok beköszöntekor tökéletes választás volt, de az év bármely szakában bátran olvasható, ha szeretnénk lelassulni és egy kicsit elcsendesedni.
Az pedig csak a hab lenne a tortán, ha valamelyik kiadó megjelentetné Fekete István összes/összegyűjtött novelláit is.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk - örökre -, elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindent elfelejtünk - de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.
Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.


Fekete István: Öreg magyarok
Válogatott novellák
Válogatta: Bányász István
174 oldal
Móra Kiadó, 2016
2299 Ft
A kötetben található néhány novella megtalálható a Lazi Kiadónál megjelent novelláskötetekben is.
Share:

2017. szeptember 11., hétfő

Vers hétfőn

Étienne de la Boétie: Akkor, midőn a nyár kiadta mérgét
Fordította: Illyés Gyula

Akkor, midőn a nyár kiadta mérgét,
a szennyes ősz tapodni kádba hág,
és lába fölött szőlőlé csap át -
kínaim újulásuk akkor érték.

Csépli a paraszt a behordta kévét,
gurítja le kotyogó hordaját,
s a gyümülcsösben roskadoz az ág,
s megveszi ki-ki fáradsága bérét.

Nem égi jel mindez, hogy töppedett
reményeim is leszüreteltetett?
Nem, nem lehet. Sőt azt hiszem, ez őszre

érik csak, meg fog érni, ha a vad
idők futtából jósolni szabad,
reményem néhány gyönyörű gyümölcse!



Vers: Szonett, aranykulcs
1001 szonett a világirodalomból Somlyó György válogatásában
722 oldal
Orpheusz Könyvek, 1991
Share:

2017. szeptember 8., péntek

"Az a legkevesebb, ami történt."

Egy tavaly februári napon jutott eszembe ez a regény, és hogy most azonnal el kell olvasnom. Pedig annak idején a megjelenésekor is láttam, később pedig a könyvtárban is, de még a polcról sem vettem le. Ám azon a tavalyi napon meg kellett rendelnem, és miután megérkezett, el is kezdtem olvasni. Nem tudtam, mire számítsak, így az első oldalakról nem azt mondanám, hogy furcsa volt olvasni, inkább hogy szokatlan. De ahogy haladtam előre, egyre jobban ráhangolódtam, majd eljött egy pont, és onnantól már nem akaródzott letenni. Így bátran kijelenthetem, hogy a Beleszerelmesedések a tavalyi év egyik legjobb könyve volt számomra.
Később pedig valahányszor csak ránéztem a polcon, mindig felidézte bennem azt a különös, mégis jó érzést, melyet olvasás közben éreztem. Mert ez valóban SZÉPIRODALOM. Csupa nagybetűvel.
Ezek után biztos voltam benne, hogy újra fogom olvasni, amihez a végső lökést ez a videó adta, mert eszembe juttatta, hogy ebben a regényben humoros részek is akadnak.

Narrátorunk, a harmincas éveiben járó María, egy madridi kiadóban dolgozik. Évek óta a napirendje részévé vált, hogy egy bizonyos helyen reggelizzen, ahol felfigyel egy házaspárra, Miguelre és Luisára, akik A Tökéletes Párt testesítik meg számára.
Aztán egy reggel nem jelennek meg a szokásos időben. María mindezt eleinte nem is furcsállja, majd egy nap felfigyel egy újságcikkre, melynek elmosódott képén a mindig jól öltözött Miguelre ismer zilált öltözékben, egy vértócsában feküdve.

Az esetet követően később Luisa ismét megjelenik a kávézóban, és a két nő beszélgetni kezd, melyet még aznap délután az özvegy lakásán folytatnak, ahova megérkezik Miguel egyik legjobb barátja, Javier, aki most Luisát és a nő két kisgyerekét vigasztalja.

Aki esetleg mindebből, valamint a címből arra következtet, hogy ez is valami csöpögős, romantikus bestseller, nagyot téved. Mert a regény zömét most is a szereplők közti párbeszédek, leginkább María gondolatai alkotják, melyek a halál, a gyász, a halál utáni visszatérés lehetőségét, a bűnt és a szerelemre ébresztés és a beleszerelmesedés (az enamoramiento mindkettőt jelenti) témáját veszik górcső alá.

Hajlamosak vagyunk azt kívánni, bárcsak senki se halna meg, és semmi sem érne véget mindabból, ami bennünket kísér, s ami kedves szokásunkká vált; nem vesszük észre, hogy egyedül úgy őrizhetjük meg érintetlenül a szokásainkat, ha villámcsapásszerűen elveszítjük őket: akkor nem torzulhatnak el, és nem is fejlődhetnek semmilyen irányban; akkor nem hagyhatnak el bennünket, és mi sem hagyhatunk fel velük. Ami sokáig tart, az tönkremegy és elrohad, unalmassá válik és ellenünk fordul, eltelítődünk vele, és belefáradunk. Hány ember morzsolódik le rólunk, akik az életünkhöz tartoztak, milyen sokkal merült ki vagy szűnt meg a kapcsolatunk anélkül, hogy ennek bármi – a legkevésbé sem súlyos – oka lett volna. Egyedül azok nem hagynak cserben, és azokban nem csalatkozunk, akiket elragadnak tőlünk; egyedül azok nem esnek ki a látókörünkből, akik akaratunk ellenére, törésszerűen tűntek el az életünkből, s így nem maradt idejük, hogy nemtetszést keltsenek bennünk vagy kiábránduljunk belőlük. 


A sorok között fontos szerepet kap Balzac Chabert ezredes c. kisregénye (a záróidézet is erre utal) és Dumas-tól A három testőr is, utóbbiból ráadásul a kedvencem, Milady válik kiemelt szereplővé. De most sem maradhat el a Shakespeare-idézet, ezúttal a Macbeth-ből. Ráadásul ezek az utalások és idézetek teljesen természetesen jelennek meg, nem csupán egy-egy odavetett mondatban, melyek azt a benyomást keltik, hogy az adott szereplő milyen hihetetlenül műveltnek szeretné mutatni magát.

Marías nagyon jól ismeri az emberek lelki világát, zseniálisan bonyolítja a szálakat és ültet bogarat az olvasó fülébe. Bár ezúttal ismertem a befejezést, de mégis ugyanolyan kíváncsisággal, a lapokhoz szögezve olvastam, mint először.
Sőt, most felszabadultabban olvastam María kiadói munkájának érdekes vagy inkább meghökkentőnek nevezhető mindennapjairól, de ugyanolyan örömmel merültem bele újra a párbeszédek és monológok hosszú mondataiba is.

Jó volt ismét lelassulni és hagyni, hogy a regény újra magába szippantson, és olvasás közben és a befejezés után újabb adag gondolkodnivalót adjon. Biztos vagyok benne, hogy újraolvasom még.

   - Az a legkevesebb, ami történt. Ez is csak egy kisregény: ezekben mindegy, mi történik, mert úgyis elfelejtjük, ha véget érnek. A lehetőségek, a gondolatok számítanak, amelyekre felnyitják a szemünket, és amikre fiktív történetükkel ráébresztenek; ezek tisztábban is maradnak meg bennünk, mint a valós események kapcsán, és jobban megfontoljuk őket. 


Javier Marías: Beleszerelmesedések
Eredeti cím: Los enamoramientos
Fordította: Mester Yvonne
406 oldal
Libri Kiadó, 2012
3490 Ft
A regényben és a Rossz kezdetben is felbukkanó Rico professzor nagyon is létező személy.
Share: